Orbán Viktor legutóbbi beszédében brutális retorikát használt, amelyben „tavaszi nagytakarítást” ígért, célzással egy olyan árnyékhadseregre, mely politikai ellenfeleiből, újságírókból és civil szervezetek képviselőiből áll.
A miniszterelnök március 15-i beszéde ezúttal nem volt emelkedett, inkább a brutális jelző illik rá, különösképpen a legvégére.
A legvégén ugyanis tavaszi nagytakarítást ígért, magyar emberek eltakarítását. Hogy ez konkrétan mit jelent, arra nem tért ki, de egy bizonyos árnyékhadsereg ellen ígért keményen fellépni, mely hadsereg tagjai újságírók, bírók, civil szervezetek képviselői, akiket „eltakarítunk” hamarosan. „Átteleltek a poloskák” – mondta róluk, amivel talán utalt Magyar Péterre is (a poloska állandó jelzője a Tisza elnökének a kormánypárti sajtóban), de általában mindenkire is érvényes lehet, aki nem ért egyet Orbán politikájával, és ennek hangot is ad.
A takarítás képe és emberek parazitaként ábrázolása a totális elnyomó rendszerek sajátja. A ruandai népirtás előtt csótánynak nevezték a hutu rádióadók a tuszikat; a 30-as években a nácik tetűnek nevezték a zsidókat; az 1953-as „Ádáz ellenségünk a kulák” című magyar diafilmben pedig szőrös pókként ábrázolták a módosabb parasztokat. A mostani poloskázás annyival árnyaltabb, hogy nem születési alapon definiálta a magyar miniszterelnök undorító rovarnak az ellenfeleit, hanem politikai álláspontjuk szerint, azaz a takarítás potenciális áldozatai úgymond maguk is tehetnek arról, hogy beszédében alacsony létformává váltak. Ettől azonban még a beszéd vége ocsmány volt, méltatlan az emberi méltóségért kiálló 1848-as pesti forradalom emlékéhez és általában az emberiességhez.
A beszéd első fele egy felületesen definiált szabadságharcról szólt, amelyben Orbán Viktor 15 éve felvette a harcot egy bizonyos birodalommal szemben. Ez a birodalom „szivárványos”, „Soros”, „amerikai liberális” és „brüsszelita” jelzőket is kapott. Orbán büszkén jelentette, hogy most tőle tanul a világ, hogyan kell a birodalom ellen harcolni, és Amerikában és néhány európai országban már nyertek is ezek az éltanulók, a „patrióták”. Végigsorolta, hogy a 13. havi nyugdíjat és a rezsicsökkentést el akarták venni, a gyerekek egészséges nevelését meg akarták akadályozni, a migránsokat pedig egy globális lakosságcsere keretében be akarták telepíteni, szóval nagyon sok mindent akartak rákényszeríteni Magyarországra a birodalmiak, és elmondta, hogy mekkora harc volt ellenállni nekik.
Aztán elárulta azt is, hogy Ukrajna EU-tagságát a magyar kormány könnyedén megvétózhatja, mert „Magyarország nélkül nincs európai döntés”. Ebben egyébként nagyjából igaza van, a legfontosabb döntésekben a magyar kormánynak vétójoga van, és minden európai döntéskor van szava a magyaroknak. Csakhogy ha ez igaz (és igaz), akkor hogyan értelmezhető az, hogy az EU egy birodalom, ami képes rákényszeríteni az akaratát Magyarországra, amennyiben nem szabadságharcolunk ellene éjt-nappallá téve? Ez volt Orbán beszédének paradoxona. Amikor retorikailag az kell, akkor kicsi, de szívós harcosok vagyunk a birodalom ellen, amikor meg az kell, akkor mi irányítjuk a birodalmat, mert a szavazatunk nélkül semmire sem megy a kóceráj.
Orbán annyiban viszont nyugatos fordulatot vett, hogy a Nyugat szép jövőjének első mestereként ajánlotta magát közönsége figyelmébe, akihez tanulni járnak a fordulatot alakító nyugati politikusok („a világ lelkéért vívott küzdelemben”), és ezzel egyértelműen a Nyugat részeként (nemsokára domináns részeként) definiálta Magyarország helyét a világban, és nem a keleti világ legnyugatibb csücskeként. Óvatos enyhülés ez a nagy radikalizálódásában, mert közben nyelvezetében az erőszakos diktatúrák kliséi, logikájában pedig a zavarosság felé nyitott egy jókorát.
Egy biztos: globális méretű főszereplőként, a világpolitika első mozgatójaként állította be magát, aki sosem látott leszámolásra készül magyarországi ellenfeleivel szemben. (Magyari Péter/Válasz Online)
