Kedves, naiv elképzelés volt a Párizsi Megállapodás, de ma már tudjuk: a leggazdagabb tíz százalék sokkal kapzsibb annál, mint hogy hajlandó legyen változtatni.
Megjelent az idei emissziós jelentés, ideje, hogy értelmezzük a számokat és elgondolkodjunk, mit tehetünk mi, egyszerű emberek.
Minden klímaválságról szóló cikkben leírjuk, hogy most már tényleg csak azok tagadhatják, hogy valami nagyon megváltozott körülöttünk, akik az ablakot sem nyitották ki az elmúlt télen – az egyszerűség kedvéért most nevezzük télnek az elmúlt három hónapot, amely alatt két kezünkön meg tudjuk számolni, hányszor fagyott napközben. A kutatók eközben szép csöndben elengedték azt a célt, amelyet alig tíz éve fogalmaztak meg: hogy bármi történjék, az emberiség nem engedheti meg, hogy másfél fokkal melegedjen az éves átlaghőmérséklet az ipari forradalom előttihez képest. Sőt, most már a két fok is szinte lehetetlennek tűnik.
A politikusok és a közvélemény is úgy gondol a globális felmelegedésre, mint egy megállítható, de legalábbis lassítható folyamatra – nehéz lesz ugyan, de ha összefogunk, nem lehetetlen. A helyzet azonban az, hogy ezen már rég túl vagyunk: a széndioxid-kibocsátást egyszerűen nem tudjuk olyan ütemben mérsékelni, hogy az ember okozta klímaváltozás kordában tartható legyen.
A kérdés most már az, hogy egy kiszámíthatatlan időjárás sújtotta, de többé-kevésbé élhető világban öregszik-e meg a mai húszas-harmincas generáció, vagy el sem jut az öregkorig.
Nem mi kongatjuk a vészharangot, hanem az ENSZ környezetvédelmi programjának szakértői, akik évről évre kiadják az úgynevezett emissziós szakadékról (emission gap) szóló jelentésüket. Már a név baljós, nem véletlenül: a szakadék arra vonatkozik, hogy mekkora különbség van az országok által jelentett károsanyag-kibocsátási adatok és az összesített eredmények között.
2016 óta 196 ország írta alá a Párizsi Megállapodást, amely az említett két fokról szól. Azóta minden ország kiadja hol realistább, hol kozmetikázott jelentését arról, hogy mennyire és hogyan tartották be az önként vállalt szabályokat, amelyekkel elvileg kőkeményen vissza kellene fogniuk a károsanyag-kibocsátást. A megállapodás nem mondja ki, meddig nem szabad túllépni a két fokot – nincs határidő, egyszerűen csak nem szabad és kész, de lehetőleg a másfelet sem. Ehhez a legutóbbi adatok szerint az kell, hogy 2025 után már csak csökkenjen a levegőbe jutó széndioxid és más, üvegházhatást segítő gázok aránya, méghozzá gyorsan: az évtized végére 43 százalékkal kevesebbet kellene kibocsátani.
Ehhez képest hol tartunk most?
A felszín feletti átlaghőmérséklet már most 1,1 fokkal több, mint az ipari forradalom, azaz a 19. század közepe előtti időkben. Azaz a 2 Celsius-fok nagy részét már rég „megcsináltuk”, és hol van még a vége!
Az Egyezmény előkészítésekor a szakértők kimondták: ha semmit nem tenne az emberiség, 2030-ra 16 százalékkal nőne a károsanyag-kibocsátás. Ehhez képest jó hír, hogy a mostani emissziósszakadék-jelentés alapján „csak” 3 százalékos emelkedésre lehet számítani – ez azonban még mindig katasztrofális ahhoz képest, hogy 43 százalékos csökkenést kellene elérni ahhoz, hogy tartsuk a maximum másfél fokos felmelegedést, és 28 százalékost, hogy 2 fok alatt maradjunk.
A jelentés ráadásul kimondja, hogy a Párizsi Megállapodás most már édeskevés. Ha ugyanis minden ország maximálisan betartaná az önként vállalt szabályokat, az évszázad végére akkor is 2,9 fokkal melegedne fel a légkor átlaghőmérséklete. Ha pedig az összes nemzetközileg meghatározott normát szentírásnak vennénk – ezekhez egyébként pénzügyi segélyezés is tartozik, tehát az aláíró országok nincsenek magukra utalva a harcban –, akár 2,5 fok környékén is maradhatna a globális felmelegedés maximuma.
Gyorsan eljutottunk 1,5-től 2,9 kilenc fokig, igaz? Csupán nyolc év alatt: akkoriban a ma már naivnak tűnő másfelet hangoztatták, ma pedig már azt latolgatják a kutatók, hogyan alkalmazkodunk majd a 2,5-3 fokos felmelegedéshez; úgy tűnik, ez az új realitás, mi pedig szép csendben elfogadtuk, vagy legalábbis igyekszünk nem gondolni rá. Szó szerint úgy, mint az a bizonyos béka abban a bizonyos fazékban.
A valódi megoldás nem az országok vezetőinek szigorán és az óriáscégek belátásán múlik majd – a demokrácia mindenkit sikeresen ránevelt arra, hogy legfeljebb négy években gondolkodjon, így a generációkon átívelő tervezésre nem számíthatunk, a céges mentalitást meg inkább hagyjuk –, hiszen a károsanyag-kibocsátás lassítása nem segít, a folyamat megállítása és visszafordítása húzhatná ki az emberiséget a pácból, ez pedig egyelőre a sci-fi terepe. (Akit érdekel, nézze meg a kissé szirupos, de elgondolkodtató Extrapolációk című sorozatot az Apple TV platformon, lehetőleg egy A energiabesorolású tévén!) Úgyhogy nincs mese, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a Párizsi Megállapodás egy jó szándékú, de mérsékelten sikeres kísérlet.
Ezzel együtt is megértünk mindenkit, akiben az alábbi kérdés merül fel:
Most mit számít, hogy két vagy három fok?
Azt, hogy tegnap 12 fok volt, ma meg 14, alig érezzük meg – miért aggódnánk tehát holmi két-három fokos átlaghőmérséklet-emelkedésen? Ezek azonban nem éves és nem országos adatok, hanem az egész Föld egész éves átlagát jelölik, ami kissé leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a most meleg(edő) területeken sokkal, de sokkal melegebb lesz, a világ többi része pedig kiszámíthatatlan és extrém jelenségekkel teli időjárásra készülhet. Az eddigi adatok is ijesztőek: a fosszilis üzemanyagok ipari tüzelése, azaz a 19. század közepe óta „csak” 1,1 százalékkal nőtt a Föld átlaghőmérséklete, és máris:
- az emberiség történetének 19 legmelegebb évét mind 2000 óta mérték;
- 2023 szeptembere az emberiség valaha mért legforróbb hónapja erdőtüzekkel és rekordméretű viharokkal;
- az Antarktisz évente 150 milliárd, Grönland 280 milliárd tonna jeget veszít az olvadásnak hála.
Az olvadással márpedig nemcsak az a baj, hogy a tengerparti városok víz alá kerülnek majd (ez már most is történik, pár évtized múlva például Mumbaiból sem marad sok), hanem hogy szinte egyszerre szabadul a légkörbe metán formájában az az 1,8 billiárd (tehát ezermilliárd) tonna szén, amelyet az Északi-sark jege tartalmaz. Ha ez megtörténik, visszasírjuk majd, amikor csak a szén-dioxid és a hasonló ártalmatlan apróságok miatt kellett aggódni.
Ha maradunk a mára irreálisan optimista 1,5 fokos melegedésnél, a század második felére akkor is a következőkkel kell számolni:
- 30 és 60 millió lesz azoknak a száma, akik az emelkedő tengerszint miatt veszítik majd el otthonukat;
- egymilliárd ember veszíti el hozzáférését az ivóvízhez;
- a világ népességének 14 százaléka kell, hogy átvészeljen ötévente legalább egy életveszélyes hőhullámot.
Nem melegfrontról és kánikuláról beszélünk, hanem 45 fok feletti csúcshőmérsékletekről csapadék nélkül, heteken keresztül.
Jó, és akkor most mit csináljak?
Őszintén? Nem sok mindent tehetsz. Persze, tudjuk: először mindenki a saját háza táján sepergessen és vállaljon annyit, amennyit ideje, lelke és anyagi körülményei engednek – ám a jelen helyzetben ez inkább csak egy „jobb híján” tanács, mint világmegváltó bölcsesség. A klímakatasztrófa ugyanis pont úgy működik, mint a kapitalizmus: egyenlőtlenül oszlik el, a legszegényebbeket sújtja és éppen azokat nem érinti, akik okozzák a bajt. Ha csak a jövedelmeket nézzük:
Jelenleg a világ felső tíz százaléka felel a károsanyag-kibocsátás majdnem feléért, az alsó ötven százalék, azaz a bolygó négymilliárd szegény embere pedig a 12 százalékáért. A teljes kibocsátás 71 százalékáról pedig összesen száz óriáscég tehet.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha mi, az egyszerű, dolgozó emberek hirtelen százszázalékosan zöld, zero waste életmódra váltanánk, az mindössze pár százalékos javulást hozna – miközben minden greenwashing-gyanús reklám és társadalmi célú hirdetés arról szól, hogy a Föld sorsa a te kezedben van, ideje tehát, hogy jobban odafigyelj a környezetedre.
Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy nincs felelősséged és nem kell tenned semmit. Hogy mi a legértelmesebb viselkedés ebben a helyzetben, azt a fentiekből egyszerű kikövetkeztetni: bojkottáld a nagyvállalatokat! Ehhez nem kell aktivistának lenned, elég, ha egyszerűen csak a legvégső esetben veszed igénybe a szolgáltatásaikat és termékeiket. Például:
- Vonatozz, biciklizz, ha nincs más, ülj telekocsiba, de ne repülj!
- Vásárolj helyi élelmiszert! Nem baj, ha nincs rajta a bio felirat (például azért, mert nincs is becsomagolva), elég, ha tudod, hogy tisztességes gazdaságokból származik.
- Inkább gyűjts egy kicsit többet mobiltelefonra, tévére, fülhallgatóra, csak nézd meg, hogy etikusan szerezték-e be az alkatrészeket. Az olcsó mobiltelefonokhoz például konkrétan vér tapad.
- Ne rendelj olcsó termékeket a neten, bármilyen vonzó is. A Temu és a hasonló cégek termékeinek nem csak a minősége gyanús, de az utaztatásuk is elképesztően környezetszennyező.
- Ne vegyél semmit, amiben akár egy gramm pálmaolaj is van.
És főleg: bármit veszel, mindig kérdezd meg magadtól, hogy tényleg szükséged van-e rá. Ha egy kicsit is bizonytalankodsz a választ illetően, akkor valószínűleg nincs szükséged rá.
