Kis oligarchahatározó

Az USA szankciós listáján való szereplés korábban a hazaszeretet státuszszimbóluma volt, de most már egyfajta 'követelmény'. Ha valaki nincs rajta, az már szinte gyanús. - írja az Euronews

Az oligarchákon keresztül nem lehet megfogni Putyint - nincs semmilyen eszközük

Az Ukrajna ellen indított támadást követően Vlagyimir Putyin a Kremlbe hívatta a legnagyobb hatalmú üzletembereket és vállalatvezetőket. A találkozót lehet eligazításnak, utasításnak, esetleg tájékoztatásnak nevezni, de eszmecserének semmiképp.

A Szent Katalin teremben, ahol egykor a cárnő trónja is állt, ABC-sorrendben ültették le a vendégeket, az elnöktől demonstratív távolságban. Az elnök közölte a megjelentekkel, hogy nem volt más választása, mint az ukrajnai beavatkozás, és mindenki ehhez tartsa magát, ha meg akarja őrizni vagyonát és pozícióit. „Értelmetlen találkozó volt" – nyilatkozta név nélkül az egyik meghívott. „Tulajdonképpen saját magát akarta meggyőzni a saját igazságáról és a döntés elkerülhetetlenségéről".

A találkozó lényege a hatalom dinamikájáról szóló éles üzenet volt, de nem csak az egybegyűlt milliárdosok, hanem legalább annyira a közvélemény felé is. Figyelmeztetett arra, hogy aki elkerüli az üzletkötést a Nyugat által szankcionált cégekkel, arra törvényi büntetés vár, bárki is az. Viszont megígérte a bajba kerülő vállalatok állami megsegítését is.

Valamit valamiért. A találka után Mihail Fridman, az egyik legerősebb oligarcha sajnálkozott a háború miatt, de leszögezte, hogy nem akarja az elnököt támadni, mert az úgysem lenne hatással a politikai döntésekre, ellenben veszélyeztetné az alkalmazottakat és a befektetéseket.

„Senki sem akar igazán szenvedni, de az üzenet most az, hogy muszáj lesz”. Az USA szankciós listáján való szereplés korábban a hazaszeretet státuszszimbóluma volt, de most már egyfajta 'követelmény'. Ha valaki nincs rajta, az már szinte gyanús. Nem szólalt fel Putyin politikája ellen Oleg Gyeripaszka és a kaliforniai Berkeley egyetemen diplomázott Oleg Tinkov bankár sem, akik csak az erőszak ellen emeltek szót, de az elnök nevét ők sem említették. Inkább állják az USA, Kanada, az Egyesült Királyság és az Európai Unió megújuló és szélesedő csapásait, melyek őket is érintik – de nem végzetesen.

Nem Putyin kezdte, de megörökölte, használta, és továbbfejlesztette ezt a rendszert

Az oligarchák több hullámban is katapultáltak a társadalom legmagasabb szintjeire, de első megjelenésük még messze Putyin hatalomra kerülése előtt zajlott. Az induló csoport a kilencvenes évek áttekinthetetlen privatizációja során formálódott, főként a legnagyobb állami tulajdonú vállalatok értékesítéséből. A folyamatot súlyos korrupció övezte, ami a hírhedt „részvénykölcsön”-programban csúcsosodott ki. Az állam szándékosan eladósította magát a 12 legnagyobb természeti erőforrás-vállalatban, ahol a kormány kijelöltjei kapták meg a vezetői pozíciókat, majd mélységesen leértékelt áron elorozták az államtól a részvénytöbbséget. A kedvező vétel haszna nem kis részben állami zsebekbe vándorolt.

A vállalatok sorában voltak olyan óriáscégek is, mint a Jukosz, a Lukoil és a Norilsk Nickel. Borisz Jelcin elnök és környezete mesterségesen hozta létre az első iparmágnás-csoportot, azaz az oligarchák induló nemzedékét, és vastag családi hasznot is húzott belőlük.

A kilencvenes évek második felében az oligarchák még bőséges fölényben voltak a Kremllel szemben, és a politikát is diktálhatták. Közülük többen hivatali pozíciókhoz jutottak (képviselők, kormánytagok, kormányzók), és rengeteg városi legenda szól arról, ahogy bőröndökben vitték a készpénzt a Kremlbe, politikai szívességekért cserébe.

A Jelcin nevével fémjelzett 'Nagy Pangás' időszakában Oroszország külső pozíciói rohamosan gyöngültek, odahaza pedig valós fenyegetéssé nőtt a kommunista visszarendeződés réme, Jevgenyij Primakov személyében. Ezt állította meg brutális eszközökkel a "pétervári csoport", új szakaszt nyitva Vlagyimir Putyin elnöki előléptetésével. Az akkor kezdődött és élesen új korszakot így jellemzi egyik legjobb ismerője.

Megkezdődött Oroszország történetének legszebb időszaka, a csillogó kétezres évek. Mindenki csak fogyasztott, habzsolt, és először a történelemben az orosz társadalom jómód és kényelem tekintetében nem volt lemaradva az emberiségtől, hanem előtte haladt.

- Mihail Zigar, "Putyin metamorfózisa", 2016

Oroszország egyszerű állampolgárai (főként a nagyvárosiak) a világgal egyidőben jutottak iPhone-hoz, plazmatévéhez, új nyugati autókhoz. Megjelentek a hipermarketek, a soktermes mozik, és egyre több orosz kezdett külföldre járni nyaralni. A bizonytalan és kontár módra gazdag ország elitje magánrepülőkkel libbent Nyugatra, olykor csak meginni egy kávét vagy francia pezsgőt. Akinek pedig nem futotta privát jetre, az előjegyzett rá, majd a befutó várólistás helyet értékesítette a késve érkező gazdagabbaknak.

Putyin és Jelcin a Győzelem Napján, 2000, május - Forrás: Alexander Zemlianichenko/AP

Ezzel az éles váltással az előző évtizedekhez képest a csodák birodalma köszöntött be. A csillogó kétezres éveket az ország kábulatban töltötte, félretolva a politikai és társadalmi élet kérdéseit. Az embereket egyre kevésbé érdekelte, hogy mi történik a hatalom csúcsain, mert az új vezetőt határozottnak látták, életkörülményeik javultak, és nem érezték feszítő szükségét, hogy beavatkozzanak a folyamatokba, ahogy még megtették a kilencvenes évek elején.

Az oligarchák meggyökerezése nyílt és elfogadott titok lett. „Kit érdekel, hogy léteznek? Ha az állam így tartja jónak, akkor legyenek. Ha megbüntetik őket, az se nagy baj. A lényeg az, hogy nekem is jó legyen..." – jellemzi Zigar a korszak uralkodó gondolkodásmódját.

Miután Putyin hatalomra került, állami szerződésekkel adott magas ívű gólpasszokat az oligarchák második hullámának. Az energiapiac már 'foglalt' volt, ezért az újabb jelentkezők főleg az infrastruktúrában, a védelmi iparban és az egészségügyben jutottak a piaci valós érték sokszorosát kitevő szerződésekhez. Ezt az újabb hullámot már egyértelműen Vlagyimir Putyin nevéhez lehetett kötni, tehát az Új Hullám hálával és hűséggel tartozik neki.

Óriáscsecsemő lett az első orosz-brit frigy gyümölcse

Az elnök valódi pozícióját már 2000 márciusában megjelölték, amikor nem Moszkvába, hanem a sokkal nyugatiasabb Pétervárra invitálták meg a brit miniszterelnököt. Tony Blair úgy emlékszik vissza könyvében (Egy utazás, 2011), hogy a közeg szinte alattvalói testtartással fogadta őket a Mariinszkij színházban, a Háború és béke operaváltozatának premierjén, ahol Prokofjev művét Andrej Koncsalovszkij vitte színre. „Angliában a töredékét sem kaptam soha ilyen alázatnak és megbecsülésnek" – emlékezik vissza a brit kormányfő.

Az akkor és oda invitáltak köre már jelezte, hogy egy gondosan kiválogatott társaságról van szó, akik nagyjából a jövő győzteseinek számítanak. A három és fél órás előadás során, a díszpáholy diszkrét homályában az új orosz elnök teljes sikerrel győzte meg a brit miniszterelnököt a csecsen háborús beavatkozás jogszerűségéről, és arról, hogy Oroszországgal érdemes tárgyalni, ami nagy megnyugvás volt a briteknek a jelcini káosz után. Blair sürgősen jelezte is Párizsnak és Washingtonnak, hogy új sheriff van a városban, akivel szót lehet érteni.

Nem volt semmi zavar a 2000-es évek első felében - Forrás: AP Photo

Lett is eredmény hamar, méghozzá történelmi körítéssel, mégpedig egyenesen Edinburgh-ben, ahol II. Sándor cár 1874-ben férjhez adta Maria lányát Alfred herceghez, Victoria királynő fiához. A brit-orosz frigy 2003-ban újra megköttetett, de most egyik oldalról a British Petrol, a másikról pedig a Tyumeni Olajtársaság (TNK) kötötte egybe sorsát, amit akkor még Mihail Fridman vezetett. Az örömapák Vlagyimir Putyin és Tony Blair voltak. Az ujjongó násznépben jelen volt a Gazprom feje, Alekszej Miller, valamint Mihail Hodorkovszkij Jukosz vezér, üzlettársával, Platon Lebegyevvel.

A 4 kilóval hamarosan megérkező bébi a világ második legnagyobb olajtársasága lett.

Ezek a fejlemények igen biztatóak volt mindazoknak, akik – akkor még – egy üzleti alapú és realista orosz-Nyugat kapcsolatrendszerben reménykedtek. Ugyan Tony Blair ma már nem heves rajongója Putyinnak, de kevésbé radikális is vele szemben, mint Boris Johnson. Azt hangsúlyozza, hogy az oroszokkal lehetséges tárgyalásos megegyezés az ukrajnai válságban, de ennek időablakát már csak néhány hétre teszi.

A történet komor mellékszála az volt, hogy rá egy héttel Lebegyevet letartóztatták, majd hamarosan megindult a Hodorkovszkij elleni eljárás is. De ez már a „Hogyan kezeld az oligarchádat?" című kézikönyv következő fejezete volt.

Az oligarchák legitimálása - ha lemondanak a politikai befolyásról, megtarthatják a vagyonukat

2000. július 28-án – vagyis elnökké történt hivatalos beiktatása után két hónappal – az új államfő 21 orosz oligarchával és üzleti csúcsvezetővel folytatott megbeszélést. A találkozót nem kapkodták el, mert kellett némi idő egy előzetes kampány megszervezésére az oligarchák megrémítése érdekében – és átütő sikerrel. Adócsalási eljárást indítottak a legnagyobb orosz autógyár, az Avtovaz ellen, ami Borisz Berezovszkij érdekeltsége volt. Az állami televízióban egymásnak adták a mikrofont az adóhatóság tisztviselői, tudatva a közönséggel, hogy további nyomozások és vádemelések várhatók. Maga az elnök is megszólalt és 'nehéz időket' helyezett kilátásba a gazdasági elit számára.

Nyomban ezután eljárás indult a Lukoil olajvállalat elnöke, az azerbajdzsáni gyökerű Vagit Alekperov ellen, aki olajmunkásból tört föl a mai világ 66. leggazdagabb emberévé. Gorbacsov alatt már a Szovjetunió energetikai miniszterhelyettese volt, majd a Lukoil privatizálásakor az óriáscég elnöki székébe katapultálta a szerencse, ahol jelenleg is 20%-os tulajdonrészt élvez. A Sberbank és a Rosznyeft mögött továbbra is ez a vállalat számít az orosz gazdaság egyik fontos szereplőjének, százezer alkalmazottal.

Alekperov akkor átvészelte a tisztogatást, és jelenleg is Putyin elnök halk, de biztos támogatói közé számít. A 'Csöndes Báró' Oroszországon kívül is hatalmas érdekeltségek felett uralkodik, például Belaruszban. Csakúgy, mint más oligarchák, akiknek a volt szovjet tagköztársaságok némelyike továbbra is háttérbázisként és mézescsuporként szolgál. Alekperov széles nyugati kapcsolatrendszert is kiépített, amit jeleznek magas olasz és belga kitüntetései. Ő volt az első orosz, akit az amerikai Woodrow Wilson Díjjal jutalmaztak, amit egyébként a demokrácia és a szabadság nemzetközi bajnokainak szokás átnyújtani.

A találkozót előkészítő kampány során házkutatás zajlott a nagyhatalmú Vlagyimir Guszinszkij médiabáró lakásán, és az ügyészek nyomás alá helyezték a világ legnagyobb nikkel-vállalatának, a Norilsk Nickelnek a vezetőjét, Vlagyimir Potanint is. Őt arra szólították fel, hogy 'önkéntesen' fizessen be 140 millió dollárt, kompenzálandó az állam veszteségeit cégének öt évvel korábbi privatizációja során. Más milliárdosok is folyamatos hatósági zaklatásoknak voltak kitéve abban a két hónapban. Egyes médiacápáknak nem lett elfelejtve, hogy a jelcini vészkorszakban Primakovot sztárolták műsoraikban, és hajszál híján kiprovokáltak egy szovjet típusú visszarendeződést, ami egyáltalán nem szerepelt Putyin elképzelései között.

Miután így megsorozták őket, a fő-fő oligarchák kellően megpuhítva és felszeletelve érkeztek a megbeszélésre. Tisztában voltak azzal, hogy a mély titkosszolgálati gyökerekkel rendelkező elnök mindent tud az üzelmeikről, vagyonukról és ismeri a gyönge pontjaikat. Azt is felmérték, hogy ki van jelen, és ki hiányzik. Nem volt ott például Vlagyimir Guszinszkij médiamágnás, akinek egymilliárd dollárra duzzadt köztartozásai gyűltek fel, ami miatt őrizetbe vették. Ennek során kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot érdekeltségei eladásáról, így nem is volt értelme meghívni, mert országos privát tévéhálózatán már nem tudta tovább gyalázni és kicsúfolni Putyint.

Ugyanígy feltűnhetett a meghívottaknak Borisz Berezovszkij távolléte, akivel Putyin négyszemközt közölte, hogy ne is álmodjon nagy jövőről Oroszországban. Csak azokat hívták egybe, akikkel egyezkedni akartak és akik kaptak is egy ajánlatot. Az oligarchák – életükben először – ekkor szembesültek a hatalom nyerseségével, és a zavartalan évek után tudomásul kellett venniük az állam (az elnök) túlerejét.

A tanácskozáson afféle társadalmi szerződés jött létre Putyin és a gazdasági elit között, arra az alkura alapozva, hogy Putyin nem fordítja vissza a kilencvenes évek vagyonprivatizációit, de cserébe elvárja, hogy az oligarchák ne avatkozzanak a politikába, és legyenek lojálisak a vezetés döntéseivel. „Emlékeztetem Önöket arra, hogy ezt az államot maguk építették fel, jelentős mértékben az Önök irányítása alatt álló politikai vagy félpolitikai struktúrákon keresztül" – mondta az elnök. „Nincs értelme a tükröt hibáztatni a benne látható tükröződések miatt. A lényeg most az, hogy tegyük teljesen világossá további kapcsolatunkat."

Abramovics, Gyeripaszka, Fridman és Hodorkovszkij - egyikük sem lett vezető játékos - Forrás: AP Photo

A Napnál is világosabbá tették. Az ellenkezőket, elbizonytalanodókat, vagy önmaguk befolyását tévesen túlértékelőket szisztematikusan eltávolították vagy kiszorították a rendszerből. Az olajmágnás Hodorkovszkij pénzmosás és adócsalás vádjával előbb börtönbe és szibériai táborba került, majd külföldre menekült. Már korábban elhagyta az országot Szergej Pugacsov, az egyik legbefolyásosabb bankár és ipari nagyvállalkozó, bár politikai befolyásának roncsait megtartotta és használta is Putyin javára.

Az ő eltávolítása elgondolkodtató lépés volt a milliárdosok számára. Pugacsov mutatta be a pályakezdő politikust Jelcin elnöknek, akit mellesleg Oroszország tragédiájának tekintett, és ő dobta be az ötletet az elnöki családnak, hogy Putyin javára iszkoljanak el az összeomló állam, és a felelősségrevonás alól. A bankár akkor még úgy tudta, hogy Putyin csak 2-3 évig kíván hatalomban lenni, amíg újjászervezi az országot és saját anyagi helyzetét, és Pugacsov szerint ez teljesen rendben is volt.

Putyint elbűvölte Pugacsov 50 méteres úszómedencéje és a pompa, amit bemutatott a fiatal politikusnak. Azokban az időkben az állami alkalmazottak nem éltek valami fényesen, kivéve néhány kiváltságost, akik megszerezték az egykori szovjet vezetők rezidenciáit és dácsáit. Az elnöki hivatal vezetője, Alexandr Volosin például Jurij Andropov egykori KGB-főnök és államelnök villájában lakott.

Amióta Pugacsov kiesett a pixisből, és 15 milliárd dolláros vagyonát hátrahagyta, "félelemben él" Nizzában, mert odahaza még mindig többszáz millió dollár elsíbolásával vádolják, és továbbra is elfogatóparancs van életben ellene. Szerinte viszont nem ő, hanem az állam a tolvaj, aki másokat vádol meg lopással, és ez napi gyakorlat lett Oroszországban.

Különösen kiéleződött Putyin és Berezovszkij mágnás több éves konfliktusa. A médiabáró nyomott áron 'átengedte' érdekeltségeinek javát Roman Abramovicsnak, majd Nyugatra távozott, de onnan sem hagyott fel az elnök sorozatos támadásával. Putyin már jóelőre jelezte, hogy az állam elleni zsarolásnak tekinti a médiavádakat, és preventív hadüzenetet fogalmazott meg.

Az állam kezében van egy furkósbot, amivel csak egyszer szoktak lecsapni, de akkor egyből a fejre. Mi még nem használtuk ezt a furkóst, csak hadonásztunk vele. De azon a napon, amikor nagyon dühösek leszünk, nem habozunk használni is.

- Vlagyimir Putyin orosz elnök - Le Figaro, 2000, október 26.

Berezovszkij külföldi aktivitásáról Garri Kaszparov sakkvilágbajnok (Putyin egyik elkötelezett ellenfele) azt mondta, hogy mindez már csak feltűnősködés, mert befolyása rég a múlté. Szergej Markov, a Kreml politikai tanácsadója azt mondta róla, hogy Berezovszkij abban a súlyos tévhitben harcol a Kreml ellen, hogy kívülről is meg lehet dönteni Putyin hatalmát, és akkor majd ismét vezető oligarchaként térhet haza. Pedig ő csak egy nemzetközi provokátor, egy Dosztojevszkij-karakter, aki bemutatja, hogy milyen intenzív lehet a párbeszéd az emberi lélek és az Ördög között.

A több éves viadalt az zárta le, amikor az egykori gazdasági csúcsragadozót felakasztva találták Britanniában, Ascot közeli lakásán, 2013 márciusában. Öngyilkosságát súlyos depressziójával magyarázták, amit eladósodása és politikai lebénulása válthatott ki. A Temze-völgyi rendőrség semmilyen erőszakos vagy külső befolyás nyomát nem találta.

Mégis, a közvélekedésből máig sem lehet kiirtani azt a forgatókönyvet, hogy az elnöknek és bizalmi körének köze volt a mágnás halálához. Főként, mert korábban is történtek a környezetében politikai színezetű merényletek és gyilkossági kísérletek Britanniában. Berezovszkij egyik szövetségesét, Alexander Litvinyenkót Polónium-210 izotóppal ölték meg orosz ügynökök, ellenben a moszkvai narratíva szerint maga Berezovszkij rendezte meg a gyilkosságot az FSzB-disszidens ellen, aki a brit titkosszolgálatot is 'ellátta információkkal'. A moszkvai verzió szerint Berezovszkij azért tette ezt, hogy a súlyos vádat Putyinra kenhesse, és megújult offenzívát indíthasson.

erezovszkij és Litvinyenko már nem ellenzékieskedhetnek - Forrás: AP Photo

2007-ben Litvinyenko özvegye keresetet nyújtott be az Orosz Föderáció ellen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB), azzal vádolva az orosz államot, hogy megsértette férje élethez való jogát, és nem folytatta le a teljes körű vizsgálatot. A 14 évig elhúzódó eljárás végén a bíróság felelősnek találta Oroszországot az emberölésben, és 100 ezer eurós kártérítést is kirótt. A fellebbezés lehetősége még nyitva áll Oroszország előtt.

Bárhogy is történt, Berezovszkij halála döntő mérföldkő volt Vlagyimir Putyin és az oligarchák kapcsolatrendszerében. Egy olyan lélektani pillanat, ami után vitathatatlanná vált az elnök teljhatalma a gazdasági elit felett. Ezt olyan jogszabályok is aládúcolták, amelyek kedvezményes elbánást nyújtottak az állami felügyeletbe sorolt vállalatoknak, biztosítva ezzel a Kreml folyamatos ellenőrzését a piac és benne az oligarchák felett is.

Az elnök politikailag is többször kihasználta az elitcsoportok közti érdekellentéteket és helyezkedési akciókat. (Berezovszkij és Abramovics még a '10-es években is oda-vissza pereskedett egymással a brit bíróságokon.) Putyin sújtott és emelt, szembefordította vagy összebékítette a feleket. Volt eset, amikor tévékamerák előtt szégyenítette meg az egyik gigászt, Oleg Gyeripaszkát, világosan értésére adva, hogy ki az úr a háznál. A megrendezett eset arra is szolgált, hogy az elnök bemutassa megalázó teljhatalmát az ország egyik leggazdagabb embere felett, és azt üzenje a társadalomnak, hogy az oligarchák gazdagodása nem mehet a közemberek és melósok érdekeinek rovására.

„Több ezer ember életéről van szó" – mondta Putyin, inkompetensnek és kapzsinak nevezve a menedzsmentet. Kilátásba helyezte, hogy velük vagy nélkülük, de megoldják az üzem újraindítását, amit a tulajdonosok korábban eldöntöttek. „Te is aláírtad, Gyeripaszka? Nem látom a szignódat... Gyere ide, és írd alá! ... és add vissza a tollamat" – csicskáztatta nyilvánosan Oroszország egyik leggazdagabb emberét az elnök.

Ám ettől az epizódtól függetlenül a fémipar bárója ma is Putyin egyik leghűségesebb fegyverhordozójának számít, akit szintén sújtanak a nyugati szankciók és korlátozások. Azért, mert mint korábban sem, az oligarchák most sem működnek együtt. Az orosz „piranha-kapitalizmus” idején a milliárdosok főként arra törekednek, hogy leküzdjék riválisaikat és ehhez megszerezzék a kormányzat kegyeit, és ez máig sem változott. A túlélés útja a Kremlen keresztül vezet, nem pedig valamiféle közös akción át, amivel kivívnák a szankciók megszüntetését vagy legalábbis enyhítését.

Ennek egyelőre nyoma sincs, és valószínűleg nem is volna sikeres, látva a nyugati ellenkezés jelenlegi betonfalait. Egyeseknek léteznek surranópályák, de legtöbbjük beszorult az orosz állam és a Nyugat közé.

A következő szakaszban erős átrendeződések is várhatók, mert a szankciós rendszerek egyelőre mérsékelten érintik a döntő jelentőségű energiaszektort. Biztosra vehető, hogy az ott érdekeltek megerősödnek, míg a gépipar, az elektronika vagy a média fejedelmei jelentősebb veszteségekkel számolhatnak. Csapások érik a bankszektort odahaza és külföldön, miként a luxus- és autókereskedelmi ágazatot is. Ez a sokoldalú kiszolgáltatottság még a korábbinál is nagyobbra növeli a gazdasági elit függését az állami vezetéstől, amikor a harc majd megindul a kompenzációs források megszerzéséért – vagyis a túlélésért, akár már idén.

Az oligarchiák három árnyalata - az iparbáró, az erős ember és a sunnyogó

Már a szovjet időkben is meghatározó politikai csoportnak számított a leningrádi kör, ahonnan Putyin közvetlen barátai is érkeztek. Jurij Kovalcsuk, akit gyakran Putyin „személyes bankárjaként” emlegetnek és aki szereplője a Panama Papers nevű leleplező dokumentumtömegnek, vagy Gennagyij Timcsenko, a Volga Group befektető óriáscég és a Gunvor energiakereskedő vállalat vezére. Ide tartoznak a Rotenberg testvérek (Arkagyij és Borisz), akik építőipari vagyonnal, elektromos áramrendszerekkel és energetikai vezetékekkel rendelkeznek. Kettejük személyes vagyona nem kimagasló, (kb. 1-1 milliárd dollár), viszont ravasz és befolyásos kapcsolatépítők, jelentős befolyással az amerikai zsidó érdekkörökre.

Ezeket a személyeket mind szankcionálták a nyugati kormányzatok.

Garri Kaszparov szerint ezt az első nagy csoportot az jellemzi, hogy „az egész országot saját vállalatuknak tekintik, de hozzáértésük alacsony. Nem tudnak vagy nem is akarnak stratégiai projekteket megvalósítani, inkább azonnali bevételhez jutnak az energiaforrások értékesítéséből. Az ő szempontjukból a nyugdíjasok, az oktatás, az egészségügy mind improduktív kiadás. Ez a rövidlátó politika katasztrofális Oroszország számára."

A gazdasági-ipari elitet ellensúlyozzák az úgy nevezett 'szilovikok' (erős emberek), akiknek fő ága az orosz biztonsági szolgálatok, a rendőrség és a katonaság vezetői kasztjában található. Kiterjedt hálózataikat és információs bázisaikat személyes vagyonuk felhalmozására is felhasználják, miközben szakmai képességeik hanyatlanak. Jókora részük egykori KGB, majd FSzB hírszerző tiszt, akik féltékenyen figyelték a Jelcin-korszak oligarcháinak vagyonosodását, és ma sem szívják nagyon mellre egy-egy iparbáró bukását vagy gyöngülését. Szívesen be is segítenek az elnöknek a kényes ütközések alkalmával. Természetesen ebbe a körbe tartozik Szergej Sojgu védelmi miniszter is.

Direkt kézivezérlés folyik - Alekperov és Szecsin jelentenek az elnöknek- Forrás: AP Photo

A szilovik-csoportba sorolják a meghatározó állami vállalatok vezetőit is, így főként Igor Szecsint, a Rosznyeft olajóriás elnökét, aki Oroszország második-harmadik leghatalmasabb emberének számít. Annak idején ő segédkezett Hodorkovszkij eltakarításában (feljelentette), majd ő sugalmazta Putyinnak a 'megbízhatatlan' Kaszjanov miniszterelnök eltávolítását. Később egy időre ő is feketelistás lett, már akkor jelezve, hogy a szilovikok hatalma sem korlátlan, ha az elnök aktuális érdekei másként kívánják.

A szilovikok további jellemzője, hogy nem kedvelik (pontosabban rühellik) a nyugati típusú, villogószemüveges civil szakértőket, akik idegtépően felszaporodtak a Kreml háza táján a 90-es években, és sokat kellemetlenkedtek az államigazgatás szakszerűségét illetően. Túl sokat emlegették a versenyképesség, az államháztartási egyensúly, a GDP-arányos hiány és a tudományos fejlesztések fogalmait, amelyek teljesen idegenek voltak a tervgazdaságban felnevelkedett államiak számára. Különösen megutálták a 'táblázatmutogatókat' a külföldi eladósodás és az akadozó deviza-hiteltörlesztések bosszantó felhánytorgatása miatt.

A szilovikoknak ez az érzülete mára már kiforrott Nyugat-ellenes ideológiává szélesedett, megspékelve a technokraták iránti megvetéssel, és erős hatással az elnök világszemléletére, ami az évek során egyre nyitottabb lett az ilyen megközelítések befogadására.

A népszerűtlen 'modern' típus főalakját Dmitrij Medvegyevben, a korábbi elnök-miniszterelnök személyében látják, akit másfél éve távolabb is helyeztek a politika élvonalától. Őt a liberálisabb és a Nyugat iránt nyitottabb vonal képviselőjének tekintették, bár alaptalanul, mert nem az. Obama elnök idején Amerikában arra jutottak, hogy bár Medvegyev valóban rugalmasabb tárgyalófél Putyinnál, de nézeteiben és elveiben semmit nem különbözik tőle.

A korábbi elnöki-miniszterelnöki vetésforgó nem jelentett valódi hatalmi váltásokat, miként arról az amerikai külügyminisztérium körében keringő tréfa is megemlékezett. Ez úgy szólt, hogy Medvegyev beül az vezetőülésébe, megvizsgálja a kocsi belsejét, a műszerfalat és a pedálokat, de hiányzik a kormány. Az anyósülésre befészkelődő Putyinhoz fordul, és megkérdezi: „Vlagyimir Vlagyimirovics, hol a kormány?” Mire Putyin előhúz a zsebéből egy távirányítót...

Az ülésrend cserélődött, de az álláspontok nem - Forrás: AP Photo

És valóban, a hatalomátvétel után formálódó alkotmányos rendszerben a két partner egy ideig vetésforgóban cserélgette a vezetői pozíciókat, de Putyin meghatározó szerepe egy pillanatra sem volt kétséges.

Medvegyev leléptetése annak ellenére is megtörtént, hogy a két férfi kapcsolata és barátsága a legkezdetibb időkre nyúlik vissza. Medvegyev politikai felemelkedése összeforrt Putyin karrierjével, hiszen mindketten Pétervárról meneteltek Moszkva bevételére, Anatolij Szobcsak tanácselnök (főpolgármester) köpönyege alatt. Putyin erősebb és bizalmibb kegyelt volt, mert őt és Szobcsakot összekötötte a KGB-s gyökérzet, így Putyin húzta maga mögött a hatalomba kevésbé beágyazott jogászt. A két fiatal politikus sok időt töltött együtt éjszakánként a Szmolnij történelmi falai között, tervezgetve a politikai jövőt, miközben Medvegyev kedvenc Deep Purple felvételeit hallgatták. (Elnökségének idején a zenekar fel is lépett a Kremlben.)

A 2020-as pillanat az elnöki pozíció végső megkeményedését jelezte. A Medvegyev elleni korrupciós vádak elegendő alapot adtak az egyik legrégebbi szövetséges félreállítására, és megalázó lecserélésére egy jelentéktelen közhivatalnokkal, aki korábban az adóhivatalt vezette, és akinek a nevét nagyítóval is nehéz megtalálni a napi hírek sűrűjében. Az ekkor leadott üzenet lényege az volt, hogy a jelcini tarkabarka tablókép immár egyetlen személyre szűkült. Bárki nélkülözhető vagy lecserélhető, visszatérve ezzel az Oroszországot történelmileg jellemző egyszemélyes vezetői rendszerhez.

Érdekes, és a viszonyok bonyolultságára jellemző részlet, hogy a korrupciós bizonyítékokat Putyin legfőbb ellenzéke szolgáltatta Alekszej Navalnij által, akaratlanul is az elnök kezére játszva.

Létezik egy harmadik, szürke csoport is - a sunnyogók

Tévedés lenne azt gondolni, hogy az oligarchák mindegyike az elnökbe csimpaszkodik. Léteznek befolyásos üzletemberek, akik végtelen óvatossággal és türelemmel távolabb maradtak a hatalmi kapcsolódásoktól, és nincs mélyebb személyes viszonyuk Putyinnal, a hadsereggel vagy az FSzB-vel. Ez a maroknyi kívülálló zömmel a kilencvenes évek túlélőshow-jának konzervatív csoportja, akik éles szemmel ismerték fel, hogy miközben az elnök egyenként gyűri le a politikailag kényelmetlen oligarchákat, ugyanakkor nem törekszik az oligarcha-rendszer teljes felszámolására, így tehát meg lehet lapulni a suhogó kasza pengéje alatt is.

Ennek folytán egyelőre mintegy 200 orosz oligarcha közül csak 20 ellen rendeltek el személyes és/vagy vállalati szankciókat. A megkíméltek közt van például Iskander Mahmudov, az Ural Mining fémóriás tulajdonosa, akit pedig korábban Gyeripaszkával együtt vádoltak be az USA-ban egy „masszív zsarolási rendszer” és pénzmosoda működtetése miatt, amiben erőszakos eszközöket is alkalmaztak.

De nem került se konfliktusba, se mélyebb kapcsolatba az elnökkel, és bár közel áll a Kremlhez, de nem túlzottan. Ebből az olvasható ki, hogy a nyugati szankciós rendszer nem feltétlenül az illető gazdasági súlyához vagy esetleges bűntetteihez igazodik, hanem a Putyinhoz való személyes kapcsolatokhoz. Nem annyira magát a személyt akarják sújtani, hanem csak akkor, ha rajta keresztül az elnök is sérül. Nem büntetőjogi leszámolás vagy tisztogatás folyik, hanem mélyütések sorozata úgy, hogy Putyinnak is fájjon. Ennek a módszernek a hatékonysága, bár nem jelentéktelen. de erősen kérdéses.

Mások azért mentesek a korlátozások alól, mert szankcionálásuk szükségtelen világgazdasági következményekkel járhat. Ezért nem csaptak le (még) a már emlegetett Vagit Alekperovra sem. A pakliban benne van, hogy Alekperov kilövése esetén Szecsin és Rosznyeftje könnyűszerrel megszerzik a Lukoilt, amivel az olajpiac véglegesen megkerülhetetlen szereplőjévé lépnének elő, széles lehetőségekkel a világpiaci árak befolyásolására. Ez nemkívánatos.

A nyugati szankciós hatóságoknak mérlegelniük kell az orosz elnök gondolkodásmódját és lelkiállapotát is. Egy olyan létráról van szó, aminek most a közepén járnak, és még nem dőlt el, hogy tovább másznak-e rajta a legmagasabb szintre, vagy megállnak. Ez nyilvánvalóan az esetleges fegyverszüneti és béketárgyalások menetétől függ. Ha viszont minden egyes nemzetközi oligarchát szankcionálnának, akkor az orosz elnök úgy érezhetné, hogy végleg sarokba szorították, ahonnan nulla esélyű a pozitív továbblépés. És akkor út nyílna egy még radikálisabb magatartás felé, annak beláthatatlan következményeivel. (Euronews)