Nézem a nemrég kapott diplomát. Szép a kivitele, emelkedett a kétnyelvű szövege. Az értéke pedig?
Nos, az értéke legfeljebb annyi: meg kellett érnem sok-sok évet, hogy megkaphassam. Igen, az értéke legfeljebb annyi, hogy az utódok megállapíthassák, lám, 65 éve osztott diplomát nekem a Budapesti Műegyetem.
Méghozzá úgy, hogy az ott töltött öt évem alatt nemcsak drága tandíjat nem kellett fizetni utánam, mint ahogy ez mostanában dívik, hanem még ösztöndíjat is adtak. És az egyetem elvégzése után hivatalosan is három állást kínáltak. No jó, más kérdés, hogy én egy negyediket választottam, azt a vállalatot, ahol már egyetemista koromban is dolgoztam a megengedett heti tizenhét órában. Ezen az egyetemen nagyszerű oktatóktól kaptunk tudást, olyanoktól is, akik az akkori, igencsak ostoba politikai szleng szerint „reakciósok” voltak, vagyis nem illeszkedtek vonalasan az aktuális politikai kurzusba. De maradhattak, mert nagyszerű szakemberek voltak. Az egyetem oktatói egyébként – megint csak az akkori helyzetben – általában jól kerestek, mert a fizetésükön kívül szinte minden tanszéknek volt bevétele az úgynevezett külső kutatási, „kk”-munkák után: ezek az ipartól megrendelt tudományos és/vagy alkalmazási megbízások voltak. Szép számmal jöttek ilyen felkérések, minthogy a Műegyetem magas színvonalú oktatói állományáról volt híres.
Léteznek-e ma is hasonló megbízások? Nem tudom, már elég régen nem érdeklődtem felőle. Merthogy nem a vasdiplomás dolga behatóan érdeklődni egykori alma materének gazdasági ügyei iránt. Vagy mégis? Elolvastam ugyanis a minap az egyetem mostani, rövidesen leköszönő rektorának a szenátusuk előtt elmondott beszédét – és megrendültem. Czigány Tibor professzornak még csak az első ciklusa jár le a nyáron, de nem pályázik újra. Döntése tökéletesen érthető, nagyon-nagyon keserűen érthető, mivel a BMGE (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) gazdasági ellehetetlenülésben vergődik.
Mérnökként alapvetően fontosnak tartom az adatok, mérések vizsgálatát, összehasonlítását, értékelését. Most is egy grafikont idézek (forrás: Qubit), amely azt mutatja, hogyan változott 2006 és 2024 között a nem tandíjas hallgatók oktatására fordított állami finanszírozás (inflációval korrigált) mértéke. Már a második Orbán-kormány színre lépése előtt is csökkenő tendenciát mutatott: 2010-ben a 2006. évi mintegy 17 milliárd forintos éves összegről 13 milliárdra csökkent (kerekített érték). Az Orbán-kormányok színre lépése óta pedig kisebb-nagyobb ingadozásokkal, de lényegében folytonos lefelé menetel tapasztalható; 2020-ban már csak 9 milliárd forint körül mozgott, majd tavaly óta máig egy nagy lefelé ugrás következett: 6 milliárd forintra.
Több oka is lehet ennek a rendkívül erős megszorítási folyamatnak. Az egyik ok nyilván az országunk mostani, immár több éve egyenletesen romló gazdasági-pénzügyi helyzete. Feltehető, bár meglehetősen valószínűtlen, hogy a Műegyetem rosszul gazdálkodott. Majdnem bizonyos viszont, hogy a kormány megtorlásként alkalmazza a súlyos pénzügyi megszorításokat, mivel ez az intézmény, két-három másik társával együtt nem hajlandó becsatlakozni a politikai komisszárokból összeálló kuratóriumok által vezényelt (köz)alapítványi rendszerbe. Ezekhez a tényezőkhöz még hozzásorolhatjuk, hogy ez a mostani magyar kormány nem csak azért lehet hírhedt napjainkban, mert teljesen „tisztán” férfiakból áll, hanem azért is, mivel a miniszteri kompetenciának nem feltétele a saját területén megkívánható szakmai tudás, előélet. A gazdaság fejlettségét előmozdító, alapvetően fontos innovációt vezénylő miniszter szakmai előéletét pénzügyi, szociológiai tudás, illetve sikeres részvénykibocsátás jellemzi. Az energetikáért felelős kormánytag bankár, befektető volt. Ám az energetikai bővítés (Paks 2 létrehozása) nem is az ő feladata, hanem a külügyeket és külgazdaságot vezető miniszteré. Ráadásul az atomerőművünk vezérigazgatója is közgazdász, éppúgy, mint a bővítésért felelős Paks II. vállalat elnök-vezérigazgatója.
Na ugye! Kellenek nekünk magasan képzett mérnökök? Láthatjuk, éppen most, hogy a nálunk rohamosan terjedő, távol-keletről származó akkumulátorgyáraknak sem nagyon kellenek, hiszen a magasabb rendű tevékenységeket, elsősorban a kutatás-fejlesztést, otthon tartják.
Ne feledjük, a pénz-visszatartás, sőt, megvonás nem csupán siralmas bér-állapotokat hoz magával, hanem egy fejlett műszaki egyetem esetében a felszereltség állandó modernizálásának, a modern technikával való lépéstartásnak az elmaradását is – a gépek, technológiai eszközök, műszerek, a napjainkban rendkívül gyorsan újuló informatika megújításának hiányzó kényszerét. Mi lesz, ha hagyjuk lepusztulni egyik legkiválóbb, közel kétszázötven éve alapított egyetemünket? Nyilván elmennek a vállalkozó, fiatal- és középkorú, rendszerint legokosabb oktatói, és egyre kevésbé preferálják a jófejű ifjú fiúk, meg reményeim szerint a lányok is, hogy itt tanuljanak.
„Elmegy a kútágas; / Marad csak a kútja, / Meg híres Werbőczi / Úri pereputtya.” Ha közömbösen hagyjuk, hogy elsorvadjanak kiváló egyetemeink, köztük gazdaságunk fejlettségének és fejlődésének, nem kevésbé a magyar mérnököknek oly fontos Budapesti Műegyetem, ahogy közömbösen hagytuk, hogy a CEU immár szomszédunkat gazdagítsa, akkor – jaj! – ma is érvényes lehet a több mint száz éve halott költő jajdulása.
*
Epilógusként egy bölcs arab mondás: egy bolond is le tudja vágni egy ember fejét, ám ezer nagy tudós sem tudja visszaragasztani azt.
(Népszava)
