Nem véletlen, hogy az elnöki kegyelmi botrány idején influenszerek tudtak tömegtüntetést szervezni, és annak hangütése teljesen elütött attól, amit az Orbán-rendszer politikai közbeszéde ránk erőltet.
Mint ahogy Magyar Péter népszerűsége sem jelszó- és programpufogtatásból, hanem egy árkok nélküli nemzeti közéleti tér kialakításának reményéből táplálkozik.
Ha hihetünk a közvélemény-kutatásoknak, ami általában azon múlik, akarunk-e hinni bennük, vagy sem, Magyar Péter a pártjával 15 százalék körüli eredményt érhetne most el az európai parlamenti választásokon, ami három mandátumot jelenthet. Miközben nemcsak az ellenzéki oldal két alakulata, a Demokratikus Koalíció és a Momentum, hanem a kormánypárt is veszítene korábbi pozíciójából. Mindez, akárhogy nézzük is, azt jelzi, hogy az új politikai szereplő maga felé tudta fordítani a Fidesz szavazótáborának egy részét. Természetesen nem a kemény magot érte el, de sokakat megszólított azok közül, akik lazább jobboldali kötődés miatt vagy a változások zűrzavarától tartva húzzák be a megfelelő jelet a jelenlegi kormányerő neve mellé.
A szavakat ugyan az egyes oldalak, csoportok sokféleképpen csűrik-csavarják, de egészében egyetértés mutatkozik abban, hogy a kegyelmi botrány körüli erős polgári reakció, majd ennek hullámán Magyar Péter berobbanása a közéletbe mély társadalmi elégedetlenséget jelez. Ugyanakkor az Igazság felé mutató exminiszteri exférj iránt fellobbanó hit, bizalom, várakozás, amely százezreket mozgatott az utcára, szemléletesen cáfolt egy elfogadottá vált vélekedést. Mégpedig azt, hogy az ellenzéki pártok azért nem tudnak kormányváltó erővé válni, mert nem nyújtanak markáns alternatívát, nincs jövőképük, víziójuk. Magyar Péternek talán van? Hallhattunk tőle valamilyen mellbevágóan alternatív elképzelést az ország jövőjéről? Bármilyen gondolatot, célkitűzést, amely újszerűnek mondható, amely nem szerepel az ellenzéki pártok kampánytirádái között? Szó sincs ilyesmiről, mégis megváltó erővel hat minden kiáltása, bejegyzése.
Hiteles lázadás
Igen, de az ő szájából mindez hitelesen hangzik! – csattanhatna azonnal a válasz. Rendben, de akkor mégsem olyan egyértelmű, miért is állunk egy ellenzéki szereplő mellé. Beszéljünk akkor a hitelességről. Ha túllépünk az előadó-művészeti tehetségen, miben hiteles Magyar Péter? Legalábbis a hiteltelennek tartott ellenzéki politikusokkal összevetve. Privilégiumokat élvező tagja volt az Orbán-rendszernek, kapcsolatban állt az elittel, ott keringett körülötte a korrupció, olykor talán be is szippantotta. Bántalmazó attitűd valószínűsíthető családi életében. Titokban hangfelvételeket készít odahaza, amelyeket, ha érdekei úgy kívánják, kész nyilvánosság elé tárni. Mindezzel aligha ébreszthet bizalmat.
Ám érdekes módon egy varázslatos hatású gesztus mégis a hitelesség felé löki személyiségét. Ez pedig: a lázadás! A harsány, a kirobbanó.
Nem lassú, megfontolt szembefordulás a Fidesszel, amit Márki-Zay Péter vagy Hadházy Ákos képviselt, hanem a pohárba került utolsó cseppel felszínre törő. Sumák kegyelem egy pedofil bűncselekményben segédkezőnek? Bűnbakok, köztük a volt feleségem kijelölése a dolog eltussolására? Hát nincs határ? Én ezt nem csinálom tovább! Elég volt! És ez nagyot rezonál. Mindent átír, hívogató kapcsolódási pontot teremt. Mert az ország számtalan polgára érzi ezt. Hiszen legtöbben a rendszert szolgálni kész részei vagyunk, megalkuszunk, tűrünk, lefojtunk, nyújtjuk a kezünk a csurran-cseppenőért. „Tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép.” Nem kell ide semmi okoskodás, hogy ezért meg azért, meg mint volt, meg hogy legyen. Elég volt! Ennyi!
Ez a kipattintott indulat nem szabadult ugyan még el a társadalom nagy részében, de elegeket mozgatott meg már ahhoz, hogy politikai erővé váljon. És ami a legfontosabb: az ideológiailag-politikailag kettéosztott ország mindkét felén jelentkezik. Ez pedig világosan üzeni, hogy az emberek be akarják temetni az árkokat. Nemzeti érzelmeiket egy közös országban szeretnék megélni, közéleti elképzeléseiket hajlandók egyeztetni, nem akarnak ellenséget látni egymásban. Számukra Magyar Péter egy lehetséges egyesítő erő. És bárhogyan is alakuljon ennek a mozgolódásnak a sorsa, kétségtelen, hogy enélkül nem találhatunk vissza a polgári demokráciához.
A frontvonalak a jelenlegi rendszert erősítik.
Igaz, minél inkább stabilabbnak, leválthatatlanabbnak mutatja magát a NER, annál kézenfekvőbb a kérdés: mi szükség van a frontvonalra, az ellenzéki oldal kirekesztésére a nemzetből? A miniszterelnök karizmája töretlen, a társadalom nagyobb része jobboldali érzelmű, az ország áll a talpán. Minek akkor a felhevült politikai közbeszéd, a belső ellenségkép, a kultúrharc? Joviális, békés hangú, egyeztetésekre nyitott vezetéssel a jelenlegi elit alighanem könnyedén tarthatná hatalmi pozícióját. Jó példa volt erre az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap működése. Megalakulásakor a szervezetet a filmszakma többsége a pokolba kívánta. Gyűléseken fontolgatták a bojkottot, fogadkozásokat lehetett hallani, hogy ettől a szervtől nem kell pénz. Vajna azonban nem rettent meg a zúgolódástól, nem alakított ki magának egy szűk, privilegizált alkotói kört, hanem kitárta az ajtókat. Ez egy központosított rendszer, uraim. Én döntök, de bárki jöhet, mindenkit meghallgatok, a világnézetek kevéssé érdekelnek. És máris megszületett a kompromisszum, kialakult egy konszolidált légkör, sikerült felszabadítani alkotói energiákat, jöttek a fesztiválsikerek, korszerűsödött a gyártás. A szakma elfogadta a rendszert, kitapogatta benne az érdekérvényesítési lehetőségeket, elismerte Vajna produceri szakértelmét, és fütyült rá, milyen kaszinó- meg egyéb mutyikban vesz részt.
Kényes kétharmad
Miért váltotta fel a kormány ezt a modellt a Nemzeti Filmintézet megosztóan kultúrharcos gyakorlatával, miért idegenkedik tőle politikai eszköztárában? A válasz egyik, bizonyára legfontosabb komponensét már sokan kirakták az ablakba, csak el kell olvasni. Az Orbán-rendszer még mindig tart a választásoktól. Nem a végrehajtó hatalmát félti, hanem a kétharmadát. A teljhatalmat. Mert csak vele tudja biztosítani, fedezni elitjének gátlástalan meggazdagodását. Más komoly programja pedig nincs.
Andy Vajnának a csibészségei mellett mégiscsak volt valamilyen elképzelése, hogyan állíthatná helyre a magyar filmipart, fel tudott mutatni komoly eredményeket. Ezzel szemben a kormánynak semmilyen stratégiai elképzelése sincs az ország jövőjéről,
a felmerülő feladatok, nehézségek pragmatikus kezelésén túl képtelen kijelölni egy reális fejlődési pályát. De valószínűleg nem is áll igazán szándékában. Emelkedő ívű grafikonok helyett inkább frontvonalakat húz.Teljesen hiábavalók hát a demokratikus oldal értelmiségének próbálkozásai, amelyek nagyobb megértést, tárgyilagos szemléletet, önkritikát tanúsítva próbálják kezdeményezni az árkok betemetését. A televíziós viták szemléletesen mutatják, hogy semmi szándék az érdemi párbeszédre.
Nem tudom, miben hisz Schiffer András vagy Nagy Attila Tibor (és még sokan mások), amikor előzékenyen bemennek társalogni a közmédiába vagy a Hír TV-be olyanokkal, akik más adásokban már szinte semmilyen jelzőtől nem riadnak vissza az ellenzék becsmérlésében, és megbízható segítői a kormány kirekesztő propagandakampányainak. Némi önhittségre vallana, ha azt képzelnék, bárkit is elgondolkoztathatnak valamiről ezeken a fórumokon. Talán az lehet megtévesztő, hogy magánemberként, folyosói beszélgetéseken ezek a figurák egyáltalán nem olyan véresszájúak, mint szolgálatban.
Ki a rendszerből!
Mint ahogy a polgári demokrácia valódi parlamentarizmusát sem lehet ma helyreállítani a parlamentben, a polarizált médiafelületek sem alkalmasak kapcsolatteremtésre a kormány és az ellenzéki oldal között. Aki érzékelhető, mozgósító lépéseket szeretne tenni ebbe az irányba, ki kell lépnie a rendszerből. Ezt jelzi keserűen tréfálkozó formában a Kutyapárt, sokat mond, hogy egyre nő a tábora.
És így robbant be a közéletbe Magyar Péter! Formailag ugyan mozgalmat szervez, pártot keres magának, de civil attitűddel, nem teljesen a politizálás bejáratott paraméterei mentén.
Hiába merülnek fel etikai vagy egyéb kételyek személyével kapcsolatban, a rendszerrel szembeni lázadása, egy új politikai tér kialakításának szándéka közéleti figuraként hitelesíti, bizalmat épít köré. Talán a DK is javíthatna megítélésén, hogy komolyan venné az árnyékkormányát, és a nyilvánosság előtt intenzíven működtetné – otthagyva a parlamenti posványt. A Momentumnak sem párnázott széksorok között kéne folytatnia politikai útkeresését. Komoly tanulságokat hordoz, hogy egy civillé lázadó NER-lovag és influenszerek tudták kimozdítani a társadalmat a reménytelenség közéleti passzivitásából. A rendszer igazi ellenzékét csak a rendszeren kívül lehet megteremteni. Ahol szabad, összetartó nemzeti erőként élheti meg magát. (Népszava)
