A Fidesz 2010-es hatalomra kerülése óta sündörög az amerikai Republikánus Párt körül
Rendkívül szórakoztató, de részben lehangoló is volt az elmúlt csaknem másfél évtizedben azt figyelni, ahogy a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése óta ott toporog, ólálkodik, sündörög az amerikai Republikánus Párt körül, csak sajnos rendre kikosarazzák, mire lógó orral hazakullog, és könnyek között fogalmazza újabb és újabb szerelmes leveleit. Ennek a sokáig egyoldalú vonzalomnak egy fatális félreértés az oka: a magyar kormányzó párt valamiért úgy gondolja, vagy legalábbis azt igyekszik elhitetni a szavazóival, hogy elvei vagy intézkedései összhangban állnak a republikánus eszmével, és hogy az általa legalábbis szavakban képviselt nemzeti-keresztény-konzervatív vonal mentén a Republikánus Párt a természetes szövetségese. Hogy ami az USA-ban a Republikánus Párt, az itthon a Fidesz. Csakhogy ez hatalmas melléfogás: a valódi republikanizmusnak a lózungokat leszámítva kevesebb köze van a rabló-adópolitikát folytató, a szabadságjogokra rendszerszerűen fittyet hányó, az állam mindenhatóságában hívő, hiperetatista Fideszhez, mint a Baromfi Terméktanácshoz.
A sündörgést persze nem a Fidesz kezdte, de a kísérletek hiábavalóságát mi sem mutatja jobban, mint hogy miközben mi itt szorgalmasan emeljük a szobrokat a republikánus amerikai elnököknek (Budapesten az idősebb Bushnak, H. W.-nek jutott egy, Ronald Reagennek kettő is, és akkor még nem számoltuk a lélekben szintén republikánus alapító atya, George Washington 1906-ban emelt városligeti szobrát), ugyanilyen szimbolikus jelentőségű, hogy amerikai elnök – se republikánus, se demokrata – 2006 óta nem tette be a lábát Magyarországra, miközben Vlagyimir Putyin és a római pápa olyan szorgosan adják egymásnak a kilincset, hogy alig győzzük kerülgetni őket.
Ez nem azt jelenti, hogy az amerikai republikánusoknak fogalmuk sem lenne arról, hogy merre keressék a térképen Magyarországot. Miközben a Fidesz arra várt, hogy az USA-ban véget érjen a demokrata rémálom, és végre össze lehessen ölelkezni a hatalomra jutó republiánusokkal, John McCain, a mahagónitökű háborús veterán, akiről minden elvhű republikánus szobrát meg lehetne mintázni, és aki 2008-ban Barack Obama ellenfeleként indult az amerikai elnökválasztáson, meglehetősen korán, 2014-ben neofasiszta diktátornak nevezte Orbánt, aki Putyinnal bújik ágyba; a következő republikánus elnökjelölt, Mitt Romney, aki szintén Obamával szemben maradt alul, és akinek floridai elnökjelölt-állító konvencióján a mi Szijjártó Péterünk már külügyi államtitkár korában ott sündörgött, néhány éve egy Utah-ban előadott beszédében ijesztgette az amerikaiakat azzal, hogy „Orbán cenzúrázza a médiát az országában, figyelmen kívül hagyja a népakaratot, saját magának és cimboráinak halmoz fel vagyont. Magyarországot a fejlett világ egyik legkevésbé szabad, legkevésbé demokratikus országaként rangsorolják”.
Ezek a republikánus pofonok azért voltak különösen fájóak, mert nem a gyűlölt balos-liberális-progresszív oldalról, hanem a Fidesz képzelt szövetségesétől érkeztek, szövetségesekre pedig kis országként nagy szükségünk lenne – különösen úgy, hogy Orbán Viktor az Európai Unióban, vagyis abban a szövetségben, ahová elvben tartozunk, a szőnyeg szélére állított hülyegyerek (nemcsak a ballib csürhe, hanem a konzervatív Néppárt szerint is), a nagy dérrel-dúrral beharangozott keleti nyitás pedig nemcsak Nyugaton, hanem a magyar szavazók fülében is kifejezetten rosszul cseng annak fényében, ahogyan Kína, Kazahsztán, Üzbegisztán vagy Azerbajdzsán bánik az emberi jogokkal, vagy ahogyan Oroszország bánik a Putyin hatalmát megkérdőjelezőkkel, a helytelenül gondolkodókkal, a kegyvesztett üzletemberekkel, Ukrajnával vagy épp velünk, magyarokkal. Ahogy a Fidesz sündörgése mutatja, a keleti nyitás nem zárja ki a nyugati nyitást, és persze Amerikába kelet felé indulva is el lehet jutni, csak kicsit tovább tart az út. Hogy miért lenne érdemes jóban lenni az USA-val? Hát vagy azért, mert majd megnyílnak az EU által elzárt közmondásos pénzcsapok, az amerikai tengerészgyalogosok ejtőernyőn dobálják az égből a nájlonharisnyát meg a rágógumit, a Mátra (a magyar Wyoming) lankáin, hol a fű kövér, importbölények legelésznek, a Google Mountain View-ból Nyírbátorra költözik, és a következő Super Bowl rendezési jogát a felcsúti Pancho Aréna nyeri el; vagy azért, mert egy, az amerikai republikánusokkal kötött szövetség magát a Fideszt is legitimálja – nemcsak kifelé, a világ felé, hanem befelé, a magyar szavazók felé is.
De hiába a szakadatlan sündörgés, Orbán Viktor nemcsak az EU-ban, hanem az USA józan és elvhű politikusai között is szalonképtelennek bizonyult. Az az „illiberális demokrácia” például, amit a magyar miniszterelnök immár tíz éve, 2014-ben Tusnádfürdőn meghirdetett, a közhiedelemmel ellentétben nem azt jelenti, hogy a demokrácia megmarad, csak közben leszámolunk ellenfeleinkkel, a rohadék ballibekkel, a progresszív, genderhomokos komcsikkal. A liberális demokrácia, amiben mindkét szó fontos, így egyben, az a társadalmi-politikai berendezkedés, amiben jelenleg gyakorlatilag az összes fejlett nyugati ország polgára él, ideológiától és pártpreferenciától függetlenül. Minden amerikai, demokrata és republikánus, progresszív és konzervatív, anarchista és libertariánus egyaránt. Ha a liberális demokráciából kivesszük a liberálist, és illiberálissal helyettesítjük, annak egyes elemzők szerint az a lényege, hogy a kormányzat „formálisan demokratikus intézmények és folyamatok mögé rejti nem demokratikus gyakorlatait”, ezt pedig egy tőről metszett, valódi amerikai republikánus politikus taszítónak tartja, a klasszikus republikánus értékekhez ragaszkodó szavazó pedig akkor sem tartaná elfogadhatónak, ha Semjén Zsolt összegyűjtött írásait tartanák a fejéhez.
Ezen a ponton ajánlom a kedves olvasó figyelmébe a Tóth Szilárd János és Losoncz Márk által szerkesztett Kortárs republikanizmus című, 2021-ben megjelent kötetet, amelynek szerzői (többek között Tamás Gáspár Miklós, Kis János, Horkay Hörcher Ferenc és a Qubit hasábjain rendszeresen publikáló Kapelner Zsolt) sokféle szempont szerint számba veszik a köztársasági eszme ismérveit Machiavellitől Montesquieu-n át a modern republikanizmus egyik legátfogóbb elemzését nyújtó kortárs filozófusig, Philip Pettitig, és bár a hangsúlyok szerzőnként változnak, a fő ismérvek ugyanazok: az egyéni szabadságjogok (liberty, ugye), a szuverenitás, az uralommentesség, az egyenlőség, a közjó érdekében végzett tevékenység vagy a korrupció elítélése. Mennyi látszik mindebből az átlagos magyar szavazónak a Fidesz lassan másfél évtizedes tevékenysége láttán? Semennyi. Leginkább az ellenkezője látszik.
De ha már itt tartunk, mi a helyzet a demokráciával? „A politikai intézmények feladata a privát uralom felszámolása az erőforrások igazságos elosztása, a jogbiztonság és a stabil jogi és politikai rend felállításával – foglalja össze Kapelner tanulmánya Pettit republikánus érveit, amelyek a demokrácia mellett szólnak. – Ezek az intézmények azonban kényszerítő erővel bírnak velünk szemben, kötelező érvényű szabályokat hoznak és tartatnak be, egyszóval hatalommal bírnak arra, hogy beavatkozzanak az állampolgárok életébe. Ha ez a beavatkozás önkényes, úgy az állampolgárok a politikai intézmények – pontosabban az ezen intézmények hatalmát gyakorló személyek – uralma alá kerülnek; így az intézmények, amelyeket az uralom felszámolására hoztunk létre, maguk válnak az uralom forrásává. A demokrácia feladata az, hogy a politikai intézmények uralmának fenyegetését elhárítsa.” És bár Kapelner szerint kérdéses, „hogy mennyire erős a köztársasági politikaelmélet elköteleződése a demokrácia mellett”, tény, hogy a modern republikanizmus a gyakorlatban egyelőre ragaszkodik a demokratikus berendezkedéshez.
Ami a sündörgést illeti, 2016 táján fordult a kocka: felbukkant a színen egy zaklatott, más értelmezésben összefüggéstelen beszédű, fura hajú figura, Donald Trump, aki megszerezte a Republikánus Párt elnökjelölti tisztét, és ha vitatható körülmények között is, de megnyerte az amerikai elnökválasztást. Csakhogy a köztársasági eszme szempontjából Trump anomália, glitch a mátrixban; Trump nem George Washington szellemi örököse, hanem egy bohóc, akit valahogy odafújt a szél a republikanizmus közelébe. Valódi republikanizmushoz fűződő viszonyára mi sem jellemzőbb, mint hogy kezdetben a republikánusok mindössze 16 százalékának volt kedvező véleménye róla, miközben 65 százalékuk elutasította, sőt a Republikánus Párt egyes politikusai, a mérsékelt konzervatívok Never Trump néven mozgalmat alapítottak ellene, és sok elkötelezett republikánus szavazó kortól és nemtől függetlenül máig befogja az orrát, ha elhangzik a neve. A kocka akkor fordult meg igazán, amikor a demagóg, populista, bevándorlásellenes jelszavakat hangoztató Trump népszerűsége az egekbe hágott (még szép: népszerűtlen populistánál kevés bénább politikus létezik a világon), és a számok láttán a keményvonalasok is kénytelenek voltak beadni a derekukat. A Fidesz Republikánus Párthoz fogalmazgatott szerelmes levelei célba értek, és 2019-ben az Egyesült Államok elnöke végre méltó helyen, a Fehér Házban fogadta Orbán Viktort. És bár Trump uram a következő, 2020-as választást elveszítette Joe Biden ellen, a sündörgés turbófokozatba kapcsolt: 2022-től évente megrendezik Magyarországon a konzervatív amerikai dzsembori helyi változatát, a CPAC Hungary-t, de már Trump elnöksége alatt elkezdték állami (értsd: adófizetői) pénzen idecsődíteni és pajzson körbehordozni a trumpista flúgos futam összes résztvevőjét, a habókos konteóhívőket, a megállás nélkül féknyúzozó, a sztárság és a kegyvesztettség között egyensúlyozó megmondóembereket Milo Yiannopoulostól és Steve Bannontól Jordan Petersonon át Tucker Carlsonig, és két éve már az AP, a New York Times és a New Republic is azt találgatta, némileg értetlenül, hogy vajon miért rajonganak az amerikai konzervatívok Orbán Viktorért.
Azért rajonganak érte, mert nem tudják, hogy lényegét tekintve hogyan működik az orbáni rendszer. Hogy ne csak az elmélettel, hanem a gyakorlattal is tisztában legyünk: az amerikai republikánusok csaknem fele, 49 százaléka úgy gondolja, hogy az azonos nemű párok házasságát törvényesnek kell elismerni, és néhány éve állt ez már 55 százalékon is; 38 százalékuk úgy gondolja, hogy az abortusznak minden vagy a legtöbb esetben törvényesnek kellene lennie; 49 százalékuk érzi nagyon fontos célnak, hogy az USA-ba illegálisan bevándoroltakat kitoloncolják (ami persze jóval meghaladja a demokrata szavazók 12 százalékát, de azért nagyon messze van a 100 százaléktól), és 68 százalékuk, tehát több mint kétharmaduk a marihuána szövetségi szintű legalizásának pártján áll, hogy csak néhány jellemzően megosztó issue-t említsünk.
Az elmélet és a gyakorlat is arra utal, hogy Orbán Viktor és a Fidesz külpolitikája nem a valódi republikanizmust találta meg Trumpban, hanem épp azt a széllel szembe hugyozós, az autópályán szembe jövős, trollkodó különcöt, aminek a magyar miniszterelnök láttatja magát az európai politikai színtéren. Orbánt és Trumpot nem az elveik kötik össze, hanem a közvélemény-kutatók által mért széljárás függvényében hirdetett fóbiáik: a xenofóbia, a homofóbia, a genderelmélet-fóbia, a liberalizmus-fóbia. Így sikerült elérniük, hogy a Britannica liberális demokráciáról szóló szócikkében a nyugati politikusok közül ők ketten szerepelnek ellenpéldaként, de ez egyelőre nem jelenti sem azt, hogy a liberális demokráciának vége, sem azt, hogy a republikánus eszme halott. Idén újra elnököt választanak az USA-ban, és bár könnyen elképzelhető, hogy a kognitív hanyatlás jeleit mutató Biden ellenében Trump győz, annyi biztos, hogy az amerikai alkotmány 22. kiegészítésének értelmében mindössze négy évet kap. Aztán lehet újrakezdeni a sündörgést. (Qubit)
