Orbán Viktor magyar miniszterelnök levélben gratulált Vlagyimir Putyinnak Oroszország elnökévé való újraválasztásához.
Ezt Havasi Bertalan magyar miniszterelnök sajtótitkára jelentette be – írta az orosz közszolgálati tévécsatorna honlapja csütörtökön este. Erről a Meduza, az illegalitásban működő ellenzéki orosz hírportál számolt be, majd hozzátette: Eddig Orbán volt az egyetlen uniós ország vezetője, aki gratulált Putyinnak a választási győzelméhez. A száraz tények mögött azonban komoly ellentmondások vannak, például, hogy Magyarország kormánya folyamatosan hangsúlyozza, a béke pártján áll, ugyanakkor Oroszországban üldözik és börtönbe zárják azokat, akik békét követelnek Ukrajnával. - írja a Szegedi Kattintós
A március 15-e és 17-e között lezajlott orosz elnökválasztás még a putyini mércével mérve is rendkívül messze állt a kiegyensúlyozott feltételek között szabadon megtartott voksolástól. Attól eltekintve, hogy valódi ellenzékit nem engedtek elindulni a versengésben, a választást a megfélemlítés légköre lengte be főként a frissen annektált ukrajnai régiókban, ahol nemzetközi jogi szempontból teljesen illegitim volt a voksolás megtartása. Független, nemzetközi ellenőröket nem engedtek be az országba, így a Putyinra leadott voksok hiába döntöttek csúcsot, a választás eredményét egyetlen demokratikusan működő jogállamban sem ismerték el.
Írhatnánk azt, hogy kivétel Magyarország, de sajnos az Orbán-kormány különállása már régóta nem számít egyedi esetnek az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok tekintetében. Hogy jobban megértsük, miért olyan kínos minden magyar polgár számára a magyar kormányfő lelkes gratulációja, lássuk, mely államok örültek együtt Orbánnal Putyin győzelmének. Irán, Egyiptom, Venezuela, Törökország, Üzbegisztán elnöke, Nikol Pasinjan örmény miniszterelnök, a KNDK vezetője, Kim Dzsongun, Szaúd koronahercege, Arabia Mohammed bin Salman Al Szaud, Aleksandar Vučić, Szerbia elnöke, a Hamász politikai szárnyának vezetője, Ismail Haniyeh és Alekszandr Lukasenko.
Mondhatni, szép társaság, amiből tényleg egy hajszálnyit sem lóg ki Orbán Viktor. Talán két olyan politikust lehetne említeni a listáról, akik nem a nyílt elnyomással, az autokrata rendszer kiépítésével szereztek hírnevet maguknak a saját hazájukban, illetve a világpolitikában. Az egyik az örmény miniszterelnök, aki egy Azerbajdzsánnal vívott vesztes háború után nem teheti meg, hogy teljesen elfordul erős szomszédjától, ugyanis az azeriek további örmény területek megszerzésére készülnek. A másik Aleksandar Vučić, Szerbia elnöke, akivel Orbán évek óta baráti kapcsolatokat ápol, és a vajdasági magyarokat is a szerb nacionalista vezető támogatására biztatja. Vučić azonban kap is valamit Putyintól a támogatásáért cserébe, hiszen a koszovói konfliktusban az oroszok rendszerint kiállnak a szerbek mellett.
Orbán, és az ideológiáját teljes mértékben kiszolgáló kormánypárti sajtó így egyszerre él a múltban és szolgálja a remélt jövőt, ám a jelennel szinte egyáltalán nem foglalkozik.
Mit kap azonban Orbán Viktor az orosz diktátor lelkes támogatójaként? Ezt a kérdést évek óta próbálja megválaszolni mind a magyar, mind a nemzetközi közvélemény. A magyar kormányfő egy őszinte pillanatában el is szólta magát, hogy milyen rosszul érinti az európai vezetők kritikája, ugyanis a nemzetközi megbeszéléseken gyakran nevezik őt Putyin kutyájának. Ez a minősítés egyáltalán nem nevezhető túlzásnak, amikor jól érzékelhető, hogy Putyin saját hűbéreseként bánik a magyar kormányfővel. Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása az volt, amikor a két vezető pekingi megbeszéléséről egy olyan videót tett közzé az orosz média, amelyben Orbán Putyin beosztottjaként feszengett a székében, és nyaldosta a szája szélét.
Orbán szövetségi politikája valóban nehezen érthető ész érvek logikai láncolataként, ám a magyar kormányfő imázsának évek óta az egyik legfontosabb eleme a kitartó Nyugat-ellenesség, amit leginkább az Oroszországgal és Kínával fenntartott baráti viszonnyal alapozott meg. Orbánnak meggyőződése ugyanis, hogy a hanyatló Nyugatot előbb-utóbb mind gazdasági, mind katonai értelemben le fogják győzni az autokrata keleti rezsimek, ő pedig hosszú távon tervezi a jövőjét, ezért beáll ez utóbbiak mögé. Mivel azonban az EU és a NATO tagjaként a magyar politika sokszor skizofrén helyzetbe kerül, azokat a nemzetközi diplomáciai vitákat, melyek ebből az ellentmondásból adódnak, neki kell lefolytatnia.
A magyar kormány teljes kommunikációs gépezete ennek az elköteleződésnek van alárendelve, és ezért érzi néha úgy az ember, ha kormánypárti oldalakat olvas, esetleg a közszolgálati televízió hírcsatornáját nézi, hogy visszatértünk a '80-as évekbe, amikor a Szovjetunióról csak jót, a nyugati országokról pedig csak rosszat lehetett olvasni, látni és hallani. Ez nyilván tetszik sokaknak abból a generációból, akik a szocializmus idejében szocializálódtak. Orbán, és az ideológiáját teljes mértékben kiszolgáló kormánypárti sajtó így egyszerre él a múltban és szolgálja a remélt jövőt, ám a jelennel szinte egyáltalán nem foglalkozik.
A jelenben ugyanis Putyin egy háborús uszító, aki milliók életét teszi tönkre saját hazájában épp úgy, mint Ukrajnában, de közvetett úton beavatkozik több milliárd ember életébe azzal, hogy gazdasági kríziseket idéz elő véres háborújával. Egy olyan diktátor ő, aki a politikai ellenfeleit vagy megöleti, vagy börtönbe záratja, esetleg elüldözi. Gyerekeket deportál a megszállt területekről, családokat szakít szét, és nacionalista demagógiával hergeli a saját népét. Ezekhez a bűnökhöz képest az, hogy elcsal egy választást, csak könnyed csínytevésnek tűnik, hiszen ebbe talán nem haltak bele emberek. Talán Orbán is erre gondolt, amikor gratulált a véres kezű diktátornak. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Aki már lemészárolt egy egész falut, az kegyesnek tűnhet, ha 10 hadifogolyból csak ötöt öl meg.”(Szegedi Kattintós)