A Mandiner jól megkritizált egy WMN-en megjelent írást, amely fiatalok külföldre költözéséről szól.
Nagyot futott megint egy külföldre költözős írás: ezúttal egy édesanya számolt be arról, hogy öt felnőtt gyermekéből három már „emigrált”, mert Magyarország „olyan, mint az abuzív szülő, aki lelki terror alatt tartja a gyerekét, fizikailag bántalmazza”, és akitől ezért az „egyetlen okos döntésként” menekülni kell.
Sorjáznak is a hozzászólók, akik állítják, ők egyenesen rimánkodnak gyerekeiknek, hogy távozzanak ebből az országból mielőbb; amikor pedig jön egy ellenvetés, hogy „azért ez így erős, mert nálunk az összes gyerek boldogul itthon is, és elnyomva se érezzük magunkat, pedig egyikünk se NER-lovag”, mi erre a válasz ugyanazoktól, akik szerint Magyarország a toxikus közeg miatt konkrétan élhetetlen? „Gratulálunk a propaganda visszaböfögéséért, jár a krumpli”! Vagy: „Gondolom, csak az m1-et nézed” (naná, azért kommentel az interneten egy ellenzéki cikk alá, mert ellenzéki gondolatokhoz hozzá se fér).
Tényleg parádés ez az önleleplezés: logikus, hogy toxikusnak érzi a polgár azt a közeget, amelyben maga is toxinként forgolódik.
Miközben ezzel az egész „emigrálásra” buzdítósdival eleve volna minimum három alapvető probléma.
Először is: azzal talán már mindenki tisztában van, hogy a gyerekeket válás esetén sem helyénvaló a szülőtárs ellen hergelni és tőle elidegeníteni; az viszont mintha kevésbé lenne evidens, hogy ugyanígy a szülőhazához való kötődést se romboljuk szisztematikusan, folyamatos negatív megjegyzésekkel, bármennyire is be vagyunk rágva.
Rendelkezem némi tapasztalattal külföldön élésben és hazaköltözésben, így bátorkodom felállítani a tézist: a dolog akkor az igazi, ha az ember mindenkor szabadon jön-megy, azzal a meggyőződéssel, hogy itt is jó és ott is jó, és én döntöm el, meddig maradok. Amint valaki indoktrinálódott, hogy ott jó, itthon elviselhetetlen, máris belekúszik az egészbe egy randa görcs. Amint egy család „emigrálásnak” és a rendszertől való bölcs „menekülésnek” könyveli el azt, hogy a huszonéves fiatal él a schengeni térség kínálta szabadságokkal, máris csökkenhet a döntési szabadság. Hiszen „egyetlen” okos lépés létezik, más opció nincs: Orbánisztánból csakis el, vissza semmiképp (kivéve orvoshoz és szervízbe, mert a fideszes autószerelő valamiért mégis jobb, mint a választott haza sokkal-sokkal színvonalasabb oktatási rendszerben pallérozódott szakembere).
És itt jön be a második tényező. Szuggerálják a fiatalba, hogy Magyarországon nincs jövő, mert a fél ország fideszes – és buzdítják, hogy
„meneküljön” Németországba, ahol az AfD immár a második legerősebb párttá lépett elő
a CDU mögött (kivéve a keleti tartományokban, mert ott még a CDU-t is magasan veri). Vagy „meneküljön” Ausztriába, ahol a legnépszerűbb párt az az FPÖ, amelynek vezetője „az orbáni illiberális államot tekinti követendő mintának”. Gyakorlatilag
minden harmadik osztrák, aki szembejön az oly hibátlan Ausztria utcáin, az „osztrák Orbánt” szeretné kancellárnak.
Vagy telepedjen le a fiatal a Szegednél leírhatatlanul jobb Valenciában, ahol épp most került hatalomra a szélsőjobbnak nevezett Vox, amely (néppárti koalíciós partnerével együtt) legelső intézkedései között betiltotta az LMBT-zászló önkormányzati épületekre történő kihelyezését.
Ezek a hírek azonban nem érik el az ingerküszöböt, Hegyeshalomtól nyugatra ugyanis a legbefeszültebb antifasisztából is előtör a végtelen nyitottság és lelazultság, és egyszeriben édes mindegy lesz, hogy ki kormányoz és hol nem lenghet LMBT-zászló, hiszen őt nem zavarják az efféle vitákkal.
Naná, mert többnyire nem a helyi sajtót bújja, hanem magyarországi oldalakon kommentel. Nem a helyi jobbos újságírókon szörnyülködik, hanem a kollégáival koktélozik. Tán fel se tűnik neki Madrid központjában a Vox öt emelet magas plakátja, amelyen egy nemzeti színű karkötős kéz a szemétbe dobja egyebek mellett a kommunizmus, a feminizmus és az LMBTQ+ zászlaját –
ki figyeli az ilyesmit abban a szép országban.
Igen ám, de ugyanezzel a módszerrel Magyarországon is nyugodtan függetlenítheti magát a fiatal a politikától – jó, nem a tanár, de egy átlag webfejlesztőnek ez azért nem megoldhatatlan. Aki van annyira mobilis, hogy külföldre költözzön, az adott esetben (akár a külföldön élés helyett, akár onnan hazatérve) országon belül is simán megtalálhatja azt a helyet és közeget, ahol hasonló mértékben van jelen a politika, mint egy tiroli faluban; csak annyira kellene ehhez rugalmasnak és nyitottnak lenni, amennyire Nyugat-Európában sikerül. Ehhez viszont a nulladik lépés az, hogy nem minősítjük alapból igénytelen és vak birkának azt, aki itthon is épp olyan elégedett a saját kezűleg kicsinosított vidéki parasztházának tornácán, mint más az umbriai bérleményében.
És végül itt következik a harmadik probléma ezzel az emigrálós-abúzusos narratívával. Ha totálisan kilátástalannak minősítjük az értelmiségi családból származó tehetséges, egészséges magyar fiatalok helyzetét, azzal a valóban hátrányos helyzetű kortársaikat nemes egyszerűséggel leírjuk. Hiszen ha itt „ma már csak a halál az opció”, akkor mégis mit tegyen az, akinek nincs meg a kezdőtőkéje ahhoz, hogy Bajorországba költözzön?
Ha az egyetemista nem találja fel magát, mit tegyen a kisegítő iskolás?
Le lehet szólni a 25 év alattiak adómentességét azzal, hogy micsoda porhintés, hisz addigra szinte az egyetemről se kerül ki a csemete, ha azonban megnézzük az Eurostat adatait, kiderül: Hollandiában a még tanuló 15–29 évesek 70 százaléka dolgozik is a tanulás mellett, Svájcban 60 százalék, Dániában 49, Németországban 42, Ausztriában 40, míg Magyarországon összesen 5 százalék. Ha az az állítás, hogy nyugaton jobban működik a társadalom, akkor mi akadályozza meg bármelyik magyar diákot, hogy kövesse a nyugati példát, és már diákként munkát vállaljon? Naná, hogy többet engedhet meg magának az, akinek eleve van 5-10 év fórja jövedelemszerzésben. (Részemről az első milliómat korrepetálással lapátoltam össze, pedig akkoriban se a tanítás volt a leglukratívabb tevékenység.)
Hasonlóképpen lehet szubjektíve kilátástalannak minősíteni a fiatalok lakhatását, nem is a legrózsásabb a helyzet, csakhogy egy friss jelentés szerint idén májusban is a Budapesten lakást vásárlók 13 százaléka, a vidéken vásárlóknak pedig 16 százaléka volt 20 és 30 év közötti (ez nagyjából a felnőtt társadalmon belüli arányuknak felel meg), és az összes ingatlan közel egynegyedét vették a vásárlók első saját otthonnak.
Ennyi ifjú „NER-lovag” azért valószínűleg nincs; nyilvánvalónak tűnik, hogy még ma se lehetetlen a lakáshoz jutás.
Főleg, ha mellétesszük az Eurostat számait: Magyarországon 2022-ben a 20–29 évesek 22,3 százaléka élt olyan lakásban, ahol nincs minden nagykorúnak vagy párnak külön szobája – ez az arány 2016-os számítások szerint még 55 százalék volt (Ausztria akkor tartott 22,5 százaléknál). Azonos időszak alatt Németországban 13,3 százalékról 18,5 százalékra romlott ez a mutató, Svédországban 32-33 százalék körül stagnált.
Cserébe arrafelé ezzel párhuzamosan a nemi erőszakok és az egyéb abúzusok száma folyamatosan nőtt.
Aki tehát azon pánikol, hogy huszonéves lányát a magyar kormány abuzálja a babaváró hitel és az adómentesség lehetőségével, legalább annyit tegyen esetleg hozzá, hogy lányom, azért odakint is vigyázz magadra. És bármennyire is traktállak frusztrált ellenzékiségemben azzal, hogy itt nem lehet élni, azért tudd, hogy itt mindig lesz, aki hazavár. (mandiner.hu)