Ha egy nép egy tál leves fejében meghódol, hiba két tál levest adni neki – e kijelentés bölcsessége biztosítja tizenhárom éve az állampárt megrendíthetetlen uralmát és a hűbéres oligarchia mérhetetlen gazdagodását Magyarországon. 0 tál leves: meg nem szerzett bizalom, 1 tál leves: megszerzett bizalom, 2 tál leves: elvesztett bizalom.
A leves mennyiségét illető legfőbb tudás, hogy az emberi tömeg mindenhez nagyon gyorsan hozzászokik, hogy aztán azt természetesnek tekintse – ez a mindennapossá váló mennyiség: egy egység. Akárhány tál levest kap a tömegember, az egyegységnyi leves – ennek megfelelően két tál, négy tál és hat tál rendszeresen kapott leves egyaránt egyetlen egységnyi leves. A félperiférián a leves hiánya sarokba szorítja a kisembert: hiába van hajlama a behódolásra, az éhség nagyobb úr, mint a feudális hierarchiában fölé rendelt autoritás. Egy tál leves ezzel szemben már egyegységnyi levesnek tekinthető, így éppen kielégíti az alattvaló igényeit – az első kanál leves felszürcsölésekor tudomásul veheti, hogy mi jár, az utolsó kanál leves lenyelése nyomán pedig alkalma nyílik megtapasztalni, hogy mi jut. Az egy tálról két tálra emelkedő mennyiségű leves elfogyasztása ezzel szemben azt az érzést kelti a kisemberben, hogy levesből van bőven, és talán rajta is múlhat, hány tállal jut vacsorára. Aki máról holnapra egy tál leves helyett két tál levest ad, az adhatna akár három tál levest is, és bizonyára csak azért nem adja, mert maga eszi meg. Néhány hétbe telik csupán, és a két tál leves egyegységnyivé normalizálódik, és ugyanúgy a megadható minimummá válik, mint korábban az egy tál leves, így minden második tál leves költsége annyira értelmetlen, mintha a hűbérúr a Dunába szórná a pénzt. Ebből az következik, hogy a kiutalt leves mennyiségének növelése egyedül kampányidőszakban és kiélezett választási helyzetben lehet indokolt, a kisember emlékezete ugyanis olyan csekély, hogy pár hét elteltével már arra sem emlékszik, hogy kitől kapta azt, amije van. Egynél több tál levest esetleg ki lehet érdemelni, de a két tál leves luxusa nyilván nem juthat ki mindenkinek, úgyhogy hűséges szolgálatával is csak az érdemelheti ki, aki igazán hasznossá tudja tenni magát feljebbvalói számára. A hűséges szolgálaton kívül bárminek a versenye olyan közel áll a szabadsághoz és a meritokráciához, hogy a feudális rendszer azért egyetlen kanálnyi levest nem oszt.
A krumplileves kalkulációjának logikai alapja az, hogy zéró tál leves és egy tál leves közt a különbség felmérhetetlenül nagyobb, mint ami egy tál és két tál leves között áll fenn, zéró tál és egy tál leves különbsége ugyanis egzisztenciális, míg egy tál és két tál leves különbsége matematikai természetű. Egy tál leves kettővel szorozva két tál levest eredményez, nulla tál levest azonban nem lehet olyan számmal szorozni, hogy abból leves váljék. Egy tál leves: leves. Két tál leves: éppígy leves. Nulla tál leves ezzel szemben: nem leves. Aki ad egy, kettő vagy akárhány tál levest, az ad. Aki nulla tál levest ad, az nem ad.
Egy polgári társadalom önmagukért felelős civilek cselekvőképes közösségeit követeli meg, a feudalizmusban kiutalt adomány viszont a jótékony gondoskodás biztonságérzetét kelti a kisemberben – a döntő különbség a felelősségvállalás hajlandóságában és képességében, nem pedig az elért életszínvonalban mutatkozik meg. Egy polgári társadalomhoz érett állampolgárok felelősségérzete tartozik, ez pedig szorongással jár, a felülről kapott juttatás ezzel szemben a felszabadulás érzését kelti a kiszolgáltatottság pszichés nyomása alól. A feudalizmusba visszarévedő társadalmak tagjai nem akarnak állampolgári értelemben felnőtté válni, és ha ennek az az ára, hogy mindörökké krumplileves legyen a vacsorájuk, azt is vállalják, csak ne legyenek felelősek se a maguk, se közösségeik sorsáért. Egy gyermek nem könnyen juthat máról holnapra több leveshez, de nem is veszítheti el olyan könnyen a vacsorára valót, mint egy felnőtt, aki ugyan maga választhat fogást, viszont a munkájából tartja el magát, úgyhogy ha nem tud dolgozni, éheznie kell.
Egy olyan társadalom, amelynek a polgárai uraknak érzik magukat, a politikai osztályának képében szolgákat foglalkoztat, ezzel szemben egy olyan tömeg, amelynek a tagjai szolgákként gondolnak magukra, urakat igényel maga fölé. Szó sincs arról, hogy egyedül az uralkodó osztály despotikus hajlama okozza a korlátokat nem ismerő uralmat: a jobbágyok társadalmának szerves igénye, hogy erős kéz vezesse, és hogy tagjait ne gyötörjék zavaró gondolatok arról, hogy az események másként is történhetnének, mint ahogy megvalósulnak. Minden legyen elrendelt – az alattvalók éljenek minél csekélyebb teherrel a vállukon, vegyék azt át tőlük az uraik, hogy a birtokukban lehetőséggé váljon.
Amikor a liberális értelmiség tagjainak nem fér a fejébe, hogy nem zavarja a kisemberek tömegét, hogy az uraik a nép pénzét lopják, akkor valójában maguk az értelmiségiek nem értik a félperiféria szellemét: az nem a nép pénze – az az elit pénze. A félperiféria nem centrum: az a pénz mindig is az elité volt, mert ebben a régióban minden azé, akinél van. Ha a kisember rá tudná tenni a kezét, az máris az ő pénze volna – csoda-e, hogy nem vár mást a vezetőitől, mint ami tőle kitelik? A kisember ennek megfelelően igényli, hogy a politikus azt a pénzt zsebre vágja – így ismer benne önmagára.
A nép a félperiférián aludni akar. Mivel a családján kívül senkivel nem ismer fel azonosságot, az sem zavarja, ha az egész országot ellopják a feje fölül, csak hagyják aludni. A legszebb altató a nagyság ábrándja, amit természetesen nem kell személyesen megélnie, hisz alvás közben úgysem lenne képes rá – urai gyakorolják azt helyette. Neki nincs is más dolga, mint félóránként egyik oldaláról a másikra átfordulnia, és álmában máris dicsőségesnek, hősiesnek, igazságosnak meg erősnek érezheti magát. Az urak eközben a krumplilevesen kívül mindent elosztanak egymás közt, és kétségük sincs afelől, hogy a jussuk megérdemelt, hisz a jóllakott kisember vackának mélyén elégedetten szuszog. Miért jutna több egy tál levesnél, ha ez is elég?
(Puzsér Róbert/Magyar Hang)