Az Európai Bíróság visszafogja a NAV-ot

Időnként úgy tűnik, mintha tematikus napok lennének az Európai Bíróságon. December 14-én például két magyar vonatkozású adóügyben is ismertették a főtanácsnoki indítványt – amely ugyan nem köti a bíróságot, de nagyon gyakran megelőlegezi az ítéletet vagy legalábbis annak fő irányultságát. Az egyikben, a C‑746/22 Slovenské Energetické Strojárne A.S. által a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Fellebbviteli Igazgatósága ellen indított perben a Fővárosi törvényszék nyújtott be kérdést. Erről a felperest képviselő Jalsovszky ügyvédi irodától Barta Péter írt a Portfolión. A másik (c-519/22) sem kevésbé érdekes.

Már csak azért sem, mert az indítvány bevezetésében Juliane Kokott főtanácsnok elvi éllel leszögezi, hogy a tagállamok számára milyen nehézséget jelent az, hogy a hozzáadottérték-adó (a magyar változata az ÁFA) területén megfelelő egyensúlyt teremtsenek az adó hatékony beszedése és az adóalanyok jogi helyzete között.

EGYES TAGÁLLAMOK JELENLEG HAJLANAK ARRA, HOGY KIHASZNÁLJÁK A JELENLEGI HÉARENDSZER ELŐNYEIT, A RENDSZERBEN REJLŐ KOCKÁZATOKAT AZONBAN AZ ADÓALANYRA HÁRÍTJÁK.

Nyilvánvaló, hogy a cél az adócsalás elkerülése. A magyar adóbiztosítéki rendszer célja például, hogy megelőzze, hogy ugyanazon személyek mindig új társaságokat alapítsanak, ezekkel adóhátralékot halmozzanak fel, majd felszámolják azokat, és hogy így az adóbevételek egy része elvesszen. Ez a szabályozás hazánkban azonban azon vállalkozásokra is kiterjed, amelyek nem állnak szorosabb kapcsolatban a felszámolt vállalkozással. Úgy tűnik, az sem feltétel, hogy a vezető tisztségviselő okozta a korábbi munkáltatójának adóhátralékát.

A magyar jog szerint akkor, ha az adófizetési biztosíték letételére kötelezett társaság nem teszi le a biztosítékot, az ebből eredő jogkövetkezmények alól akkor sem mentesülhet, ha az adófizetési biztosíték kiszabásáról szóló határozat véglegessé válását követően, de még a biztosíték letételére nyitva álló határidőn belül elhárítja az adófizetési biztosíték okát. Az Unió bíróságához forduló magyar bíróság előtt felperesként szereplő cég szerint a jelen ügyben alkalmazandó nemzeti szabályozás ezért aránytalanul korlátozza a vállalkozás szabadságát.

A magyar szabályozás többek között előírja, hogy a saját adótartozás tekintetében külön biztosítékot kell nyújtani abban az esetben, ha a vezető tisztségviselő a megelőző ötéves időszakban vezető tisztségviselő volt egy olyan másik adóalanynál, amely nem fizette meg a legalább 2500 euró összeget kitevő adótartozását, és amelyet mostanra megszüntettek, ezáltal pedig az adótartozása elveszett. A biztosíték az összegét tekintve e másik adóalany meg nem fizetett adótartozásának felel meg. Az, hogy az érintett adóalany és a mulasztó adóalany egymással valamilyen kapcsolatban áll‑e, vagy sem, a biztosíték kiszabása szempontjából nem tűnik relevánsnak. Már elegendő az, ha a vezető tisztségviselő ugyanaz a személy. Úgy tűnik, hogy a biztosíték kiszabása szempontjából az is irreleváns, hogy a vezető tisztségviselő az adóbevétel‑kiesésért felelős volt‑e, vagy sem.

MÁRPEDIG EZ AZT JELENTI, HOGY AZ ADÓHIVATAL NEMCSAK INDOKOLATLANUL IS ELŐÍRHATJA, HANEM ELŐ IS KELL ÍRNIA A BIZTOSÍTÉKOT.

Ezzel szemben az Európai Bíróság úgy találta, hogy ezek a szabályok ellentétesek az európai joggal. A hozzáadottérték-adóról (a magyar ÁFA) szóló irányelv ugyanis kötelezően előírja az adószám kiadását és ettől a rendelkezéstől nem lehet eltérni, csak más szabályokat (formai követelményeket) előírni, de az adóalany adószámának kiadása vagy bevonása nem tagadható meg, csak az adó pontos behajtásának biztosítása és az adócsalás megakadályozása érdekében lehet más kötelezettségeket előírni.

Azt a Bíróság már más ügyekben egyértelművé tette, hogy a késedelmes fizetés (vagyis az esedékességkori nemfizetés) önmagában nem tekinthető adócsalásnak. Ahhoz tehát, hogy a magyar szabályozás valóban az adócsalást akadályozza meg, azt kell feltételezni, hogy a korábbi társaság szándékosan nem fizetett adót, és fizetésképtelenné vált ennek érdekében, és tevékenységét egy újonnan – ugyanazon személyek által – alapított társasággal folytatja. Márpedig ez azt feltételezi, hogy e két társaság között a tagok szintjén kapcsolat áll fenn; ahhoz tehát, hogy a második társaság általi esetleges adócsalás veszélyéről lehessen beszélni, az szükséges, hogy az első társaság alapítója egyúttal a második társaság alapítója is legyen. A magyar szabályozás pedig nem csak erre a helyzetre vonatkozik, és a konkrét esetben sem ez a helyzet, nem igazolt, hogy a vezető tisztségviselő korábbi munkáltatója és a felperes között kapcsolat állna fenn. Ilyen kapcsolat hiányában a biztosíték letétele a jelen ügyben – adócsalásra utaló valószínűsítő körülmények hiányában – nem szolgálhat az adócsalás elkerülésére.

A főtanácsnok véleménye szerint az európai joggal – konkrétan tisztességes eljárásnak az Alapvető Jogok Chartájában (amely a lisszaboni szerződéssel került bevezetésre) lerögzített jogával – ellentétes, hogy a biztosíték kiszabását magát érdemben nem lehet vitatni, és hogy egyik lehetséges jogorvoslatnak sincs halasztó hatálya, így a fizetési határidő már azelőtt lejár, hogy a hatóság a jogorvoslatot elbírálta volna, és mielőtt még egyáltalán lehetőség lett volna e határozattal szemben bírói jogvédelmet kapni.

Egy másik ügyben (C-279/22) a Kúria furcsa ítélkezési gyakorlata került górcső alá. Formailag az a kérdés, hogy elvárható-e egy munkavállalótól, aki a munkáltatója nevében annak bankszámlájáról készpénzt vett fel, hogy az adóhatóság felé a számviteli törvény szabályai szerint igazolja, hogy a felvett összeget teljes egészében a vállalat céljaira használta fel – miután természetesen a céggel szemben elszámolt, és a cég a felvett összeget a számviteli szabályok szerint elszámolta. Az adóhatóság ugyanis az Szja törvény alapján megadóztatta az alkalmazott által a munkáltató bankszámláján eszközölt készpénzfelvételek és a készpénzben kifizetett számlák különbözetét, és, mivel ezt az összeget a volt alkalmazott a bevallásában sem szerepeltette, adóbírságot is kiszabott. Álláspontja szerint ugyanis jóllehet a számviteli törvény rendelkezéseinek hatálya nem terjed ki a magánszemélyekre, az adózás rendje szerinti iratmegőrzési kötelezettség a munkavállaló és a munkáltatója közötti elszámolást igazoló bizonylatokra is vonatkozik. Ezt pedig a Kúria több esetben jogszerűnek találta.

Az Európai Bíróság természetesen nem dönti el az ügyet, de megállapította, hogy a számviteli irányelv nem alkalmazható magánszemélyekre, ezért az irányelvnek a vállalkozások kötelezettségeit szabályozó rendelkezései nem alkalmazhatók e személyekre az ez utóbbiak személyi jövedelemadójára vonatkozó szabályok, valamint az e szabályokkal kapcsolatos adójogsértések ellenőrzésére és szankcionálására vonatkozó szabályok megállapítása érdekében.

Hasonló kérdéseket feszeget a C-225/23, Pinta (a nevekről később) ügy: az adózó azért nem tudta bemutatni a bizonylatokat, mert már nem dolgozik a cégnél, amelyet azóta töröltek is. Az előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy jogszerű-e, hogy az adóhatóság nem fogadta el önmagában hitelt érdemlő bizonyítékként a számviteli előírásoknak megfelelőn kiállított egyes számviteli bizonylatokat, és azt sem, hogy a cég könyvelése szerint a készpénzfelvételt elszámolták a cég könyveiben (nem vélelmezi, hogy a közzétett éves pénzügyi kimutatásokban foglaltak megfelelnek a számviteli alapelveknek, így különösen a valódiság elvének és a bizonylati elvnek és az azokon alapuló számviteli dokumentumoknak). A kérdés, hogy jogszerű-e, hogy az adóhatóság nem fogadja el a társaság közzétett éves pénzügyi kimutatásait a magánszemély adózó által becsatolt, alakilag megfelelő számviteli dokumentumok (pénztárbizonylatok) és az azokat alátámasztó tanúvallomások és nyilatkozatok kontrolladataként arra hivatkozással, hogy azok önmagukban nem elégségesek, mert az eljárás tárgyát képező pénzmozgások hitelt érdemlő igazolásához a társaság vizsgált adóévre vonatkozó teljes könyvelési iratanyaga szükséges? Levonható-e olyan következtetés a számviteii irányelvből, hogy a teljes könyvelési iratanyag bizonyító ereje nagyobb, mint az éves beszámolóé, illetőleg az ugyanazon számviteli előírások szerint kiállított egyes bevételi pénztárbizonylatoké?

Egy másik, ÁFÁ-val kapcsolatos ügyben (C-289/22) a kérdés az adóoptimalizálás és az adóelkerülés közötti határvonalat, és a bizonyítás terhét feszegette.

A BÍRÓSÁG ELEVE ÖSSZEEGYEZTETHETETLENNEK TALÁLTA AZ EURÓPAI JOGGAL AZT A GYAKORLATOT, AMELY MEGTAGADJA AZ ADÓLEVONÁSI JOGOT CSAK ANNAK ALAPJÁN, HOGY ADÓALANY OLYAN TEVÉKENYSÉGI FORMÁT VÁLASZT, AMELY LEHETŐVÉ TESZI SZÁMÁRA KÖLTSÉGEINEK CSÖKKENTÉSÉT, hacsak nem teljesen mesterséges, valós gazdasági tartalmat nélkülöző, kizárólag vagy legalábbis elsődlegesen adóelőnyt célzó formáról van szó.

A bizonyítási teherrel kapcsolatban az adóalanynak kell bizonyítania, hogy a szolgáltatást ténylegesen teljesítették, ha az adóhatóságnak olyan tanúvallomások állnak rendelkezésre, amelyek arra mutatnak, hogy a szolgáltatást nem teljesítették. Ha pedig ÁFA-csalásra utalnak a tanúvallomások, a csalást vagy legalább azt, hogy az adóalany tudta vagy tudnia kellett volna, hogy adócsalásban vett részt, az adóhatóságnak kell bizonyítania. Az adócsalás bizonyítására nem elegendő az adószabályok megsértésének bizonyítása, hanem a jogsértés és az adócsalás közötti összefüggést is bizonyítani kell. A jogsértés az összes körülmény figyelembevétele alapján azonban szolgálhat annak megállapítására, hogy az adóalany vagy maga csalt adót, vagy részt vett adócsalásban, vagy tudta vagy tudnia kellett volna, hogy csalásban vett részt. A bizonyítási teher az adóhatóságot terheli, de a bizonyításon túlmenően nem köteles a szereplők által elkövetett valamennyi cselekmény feltárására.

Ugyanakkor a szolgáltatásnyújtó és a szolgáltatás nyújtásában közreműködők szabályszerű eljárását az adólevonásra jogosult adóalany köteles megvizsgálni, és gyanú esetén fokozott körültekintést kell tanúsítania és a tőle elvárható mértékben meg kell győződnie arról, hogy nem vesz részt adócsalásban.

Egy másik ügy nem szigorúan adóval, hanem uniós támogatásokkal kapcsolatos, de hasonlóan a hatósági eljárás szigorúsága a témája: a C-6/23 Baramlay ügyben például a mezőgazdasági támogatás kedvezményezettjének cégbírósági bejegyzésében a könyvelője által elkövetett hiba miatt kb. fél évig (a teljes támogatási időszak öt évet ölelt fel) más tevékenység szerepelt, amellyel ténylegesen nem foglalkozott. Erre hivatkozva a hatóság a teljes öt évi támogatást visszavonta, arra hivatkozva, hogy a Jogcímrendelet szerint nincs mérlegelési jogköre. A fél éves időszak és a végleges döntés között az illetékes hatóság is megváltozott, és ezért se tudott a kedvezményezett azon kívül, hogy a cégjegyzéket korrigáltatta, más lépéseket tenni.

A nevekről, amelyek furcsának tűnhetnek: a magánszemélyek és néha a cégek is kérhetik, hogy nevüket és más adataikat ne tüntessék fel a nyilvánosságra hozott iratokban. Eddig a nevek helyett kezdőbetűket (természetesen nem a nevek kezdőbetűit) tüntettek fel. Miután azonban a jogi irodalomban nagyon sokszor hivatkoznak ügyekre a felek nevével, a Bíróság úgy döntött, hogy ezentúl imaginárius nevekkel jelöli a nevük feltüntetését mellőzni kérő feleket. Ezek az adott nyelvnek megfelelően kellene hangozzanak, de célszerűen nem jelölhetnek valós személyeket. Így kerülhetett például még Deldits, Másdi stb. néven más magyar ügy is a luxemburgi testület napirendjére. Lehet, hogy amennyiben az ítéletek közérdeklődésre tartanak számot, még találkoznak az olvasók ezekkel a (nem valós) nevekkel a Portfolio hasábjain. (Portfolio)