A válságok korában újra meghatározó kérdéssé vált a biztonság fogalma. Európa biztonságának vizsgálatakor pedig egyre inkább előkerül a hagyományos fegyveres erők fejlesztésének kérdése.
A kontinens alapvető problémája, hogy nagyon el van maradva a fegyverkezési versenyben. Politikai, gazdasági, strukturális kérdések mind választás elé állítják az európai nemzetállamokat. Ráadásul a gondok egyre csak fokozódnak térségünkben. A szomszédos ukrajnai háború, illetve a szintén szomszédos Afrikából érkező migráció rámutatott Európa védtelenségére. Az európai fegyvergyártás azonban a hidegháború lezárulásával csaknem 30 évre elaludt.
A Szovjetunió bukását követően az öreg kontinens államai elhitték, hogy nem lesz szükség a védelmi erők fejlesztésére és fenntartására. Ez tükröződik mind a haderők állapotában, mind pedig a politikai gondolkodásban.
Ezzel együtt pedig a hidegháborús kapacitások is átálltak a civil mindennapokra, hiszen nem volt igény fegyverekre. Mára azonban, a válságok korában, igencsak szükséges lenne az európai hadiipari vállalatok újraindítása, méghozzá az európai szuverenitás erősítése céljából. Ráadásul a hadiipari fejlesztések más szempontból is meghatározóak. Ugyanis jelentős technológiai fejlődést, innovációt képesek magukkal hozni. Nem beszélve a munkahelyteremtésről, illetve a jelentős pénzügyi megtérülésről. Ráadásul mára a katonai fejlesztéseket beelőzték a civil szféra fejlesztései. Így mindenképpen szem előtt kell tartani a kettős felhasználású technológiák (mesterséges intelligencia, autonóm rendszerek, drónok, adatkezelés és feldolgozás) adaptálását a katonai szférába.
Elég az amerikai példára gondolni. Washington realizálta az innovatív kis és nagy vállalatok között létrejött együttműködésekben rejlő lehetőségeket, így vált az az amerikai haderő számára is az egyik legfontosabb innovációs központtá a Szilícium-völgy.
Az egypólusú világ létrejöttét követően az amerikai hadiipari termékek váltak meghatározóvá az olcsó szovjettel szemben. Részben azért, mert a hidegháború nyerteseként Washington maradt az egyetlen meghatározó alternatíva. Részben mivel a 90-es évek sikeres beavatkozásai/erődemonstrációi (Irak, Bosznia, Koszovó) bebiztosították az amerikai eszközöket a világpiacra. Elég az F-16-osokra gondolunk, amelyek még ma is az egyik legkeresettebb vadászgépnek számítanak. Erdogan török elnök is ilyen eszközöket kért a svéd NATO csatlakozásért cserébe.
Ráadásul az amerikaiak rendkívül elhúztak az új generációs vadászgépek fejlesztésében (F-22, F-35, B-21). Így váltak a Lockheed Martin, a Northrop Grumman és a Boeing a legmeghatározóbb hadiipari vállalatokká.
Az Egyesült Államok sok előnnyel rendelkezik a fegyvergyártás tekintetében Európához képest. Egyrészt ők nem álltak le 1989-ben, így iparuk nagy része megmaradt. Nyilván a hidegháború nyerteseként nem is tehettek mást. A leszerelt európai kapacitásokkal szemben gyorsan, nagy mennyiségben képesek megfelelni a megrendelő ország számára. A fegyverkező skandináv és lengyel példák szintén jól mutatják az európai gyártókkal szembeni „bizalmatlanságot”. Varsó a gyors megoldás reményében inkább fordult az amerikaiakhoz és a dél-koreaiakhoz, mint a németekhez vagy a franciákhoz.
Európa ezzel szemben sok hátránnyal néz szembe, amely alapvetően gyengíti képességeit. Cégek közötti rivalizálás (német-francia), a megnevezett stratégia és a közös akarat hiánya. Pedig a német termékek egyes esetben innovatívabbak, mint az amerikaiak. Ilyen a Rheinmetall egyik csúcsjárműve, a világelső paraméterekkel rendelkező Lynx gyalogsági harcjármű, amelynek gyártása és hadrendbe állítása elsőként Magyarországon zajlik. De hasonló a helyzet a Panzerhaubitze 2000-es önjáró löveggel kapcsolatban is. Ellenben a lengyelek panasza itt is égbekiáltó, ugyanis a németek a leszerelt és saját maguk által megbénított iparuk miatt nagyon lassan készítik el világszínvonalú, versenyképes termékeiket.
Európa legerősebb gazdasága, Németország, évtizedeken keresztül önkorlátozó exportot folytatott. Berlin ugyanis tiltotta a háborús övezetbe való fegyverküldés lehetőségét, sőt az általa autoriternek nevezett rendszerekkel sem kereskedett.
Ezt azonban a németek bánhatták, ugyanis volt megrendelés, amelyre vagy az amerikaiak, az oroszok vagy a kínaiak csaptak le. Igaz, az ukrajnai események alapjaiban változtatták meg a német politikát, amely egyre aktívabbá válik.
Az öreg kontinensen a franciák rendelkeznek még világszinten mérhető hadiiparral, úgy, mint a Dassault, Thales, Naval Group stb... Párizs a De Gaulle-i hagyományoknak megfelelően épített a nemzeti gloire (dicsőség) és a szuverenitás politikájára. Ez látható a francia fegyverfejlesztési logikában is. Ugyanis a kontinensen egyedüliként a szinte mindenre szakosodott franciák képesek saját fejlesztésű vadászgépeket, szárazföldi páncélozott járműveket, tüzérségi eszközöket, sőt még a haditengerészeti eszközöket is legyártani. Ennek ellenére még az európai piacokra sem tudtak betörni, úgy, mint német vagy amerikai „riválisaik”. Ráadásul az elmúlt években az angolszászok több nagy volumenű projektet is elraboltak a franciáktól, ilyen volt a Párizsban nagy port kavaró ausztrál tengeralattjáró botrány.
Mindezek után a 2020-as évtized nem indult túl kecsegtetően Európa számára. Az Európai Unió és a NATO „keleti” része nem volt felkészülve jelentősebb konfliktusokra. Ez tükröződik mind a készletekben, mind a hiányos termelésben. Láthatóan az öreg kontinens hadiipari termékei versenyképesek, és jól is teljesítenek a szomszédos háborúban. Azonban a közös összefogás hiányában, az egymással való rivalizálás, a döntésképtelenség, illetve az alulfinanszírozottság mind akadályt jelentenek fejlesztésekben.
Ezzel szemben vannak sikeres közös európai kooperációk, úgy, mint az Airbus. Európa ugyan elkezdett fegyverkezni, azonban a lakosság láthatóan nem rezonál a projektre, hiszen a GDP nagyobb részét „kellene” hadászati fejlesztésekre költeni. Ráadásul egy válság kellős közepén.
Vannak a világban sikeres példák, amikor szinte folyamatos geopolitikai nyomás alatt volt politikai érdek egy erős védelmi ipar kiépítésére. A kis, de rendkívül innovatív Dél-Korea az egyik kiemelt példa, hiszen olyan sikeres vállalatokat sikerült beemelni a különböző projektekbe, mint a Hyundai, a Hanwha, vagy a Samsung. És ez csak a „kicsi” Dél-Korea. Amerikai ennél sokkal nagyobb ligában mérhető, amely már régen lehagyta Európát. Az oroszokat fenyegetésként megélő közép- és kelet-európai nemzetállamok pedig nem is tudnának Washington nélkül modern haderőt építeni. (Danube Institute)
