Hiába tartották Európa erős emberének, most kénytelen volt meghajolni a többség akarata előtt.
Orbán Viktor tekintélyén kétségtelenül csorba esett a február 1- i EU-csúcson, és még nincs vége a látványos visszavonulásnak, hiszen várhatóan rövidesen a magyar parlament áldását adja Svédország NATO-hoz való csatlakozásához. Mindez annak az eredménye, hogy a kormányfő túl sokat akart kicsikarni partnereitől a szavazatáért, így szinte semmi ellentételezést nem kapott az együttműködésért. Amiatt is fájhat Orbán feje, hogy mit szól a fejleményekhez Moszkva, amely már jelezte, hogy csalódott a magyar kormányfőben. - írja a Szegedi Kattintós
Orbán Viktor kommunikációs mesterkedése ellenére sem tűnik túl meggyőzőnek az a magyarázat, mely szerint kapott egy jó ajánlatot a partnereitől, amit elfogadott. Egyrészt nem tudjuk, mi is volt ez az ajánlat, másrészt az EU vezetői egyértelművé tették, hogy ezúttal nem a lekenyerezés, hanem a nyomásgyakorlás, vagy ha úgy tetszik, a fenyegetés eszközével éltek. A magyar kormányfőnek úgy tűnik, nem maradt más választása, mint beadni a derekát az Ukrajna megsegítésére szánt 50 milliárd eurós támogatás ügyében.
Nem tudni pontosan, mi volt a végső érv a többség részéről, amire Orbánnak már nem volt ésszerű válasza, de azt sejteni lehet, hogy alaposan sarokba szorították. A The Washington Post elemzésében megszellőztette, hogy a klasszikus kalács és korbács módszert vethette be az EU vezetése a magyar miniszterelnök meggyőzésére. „A jobboldali olasz miniszterelnök, Giorgia Meloni, akit egykor Orbán Viktor útitársának tekintettek, és Emmanuel Macron francia elnök finom bájcsevejbe kezdett. Eközben brüsszeli tisztviselők kiszivárogtatták, hogy megbüntetnék Magyarország gazdaságát, ha Orbán tovább akadályozná az Ukrajnának nyújtott támogatást, és más büntetőintézkedéseket is kilátásba helyeztek, köztük az EU mechanizmusainak igénybevételét, hogy megfosszák Budapestet szavazati jogától” – írja az amerikai napilap.
Úgy tűnik, hogy egyre több politikai vezető érti meg Orbán gondolkodását az Egyesült Államokban és Európában. Fura módon éppen az orosz kommentárok világítanak erre rá. A döntést követően ugyanis a hivatalos politikai vezetés mérsékelt hangnemben, de elítélte Orbán lépését, amit a közösségi oldalakon az orosz polgárok többsége egyenesen árulásként értékelt. Azt vetették ugyanis a magyar vezető szemére, hogy kedvező gazdasági egyezséget kötött Moszkvával, cserébe akadályoznia kellett volna Ukrajna uniós támogatását, de végül az EU megvette kilóra.
Ez most nem jött be, és még azt sem érte el, hogy évente szavazzanak a támogatás meghosszabbításáról.
Tulajdonképpen ezt a mechanizmust látják már Orbán ténykedésében a nyugati vezetők is, aki minden féllel úgy alkudozik, mint egy lókupec, ráadásul az ígéreteit sem tartja be. A magyar kormányfőről most már mindenki tudja, hogy a szóbeli megállapodásokat nem feltétlenül tartja be. Erre utalt például Marcron is, amikor korábban Orbán blokkolta az ukránoknak szánt segély megszavazását. A döntés előtt ugyanis a francia elnök Budapesten tárgyalt Orbánnal, és noha nem hozták nyilvánosságra a megbeszélés eredményét, sejteni lehetett, hogy Magyarország uniós forrásainak egy részét azért szabadították fel, mert a kormányfő ígéretet tett az ukrán támogatás elfogadására.
Kevés ennyire elfogadhatatlan viselkedés létezik a nemzetközi diplomáciában, hiszen, ha valaki nem állja a szavát, akkor megbízhatatlanná válik minden tárgyaláson. Valószínűleg azért emelte a tétet Orbán, mert úgy gondolta, hogy további engedményeket tud kialkudni a szavazatáért, ám ezúttal elszámolta magát. Az is járhatott a fejében, hogy Putyin továbbra is kiemelt feladatot szán neki a támogatások blokkolásában, így akár az orosz elnöktől is kérhet még valamit, ha továbbra is lebénítja az uniós döntéshozatali mechanizmust.
Groteszk módon épp azért nyúltak keményebb eszközökhöz az uniós vezetők, mert Ukrajnában meglehetősen válságosra fordult a helyzet, és egyértelművé vált, hogy a konfliktus akár évekig is elhúzódhat. A támogatást első körben is megszavazó 26 tagállam vezetői erre reagálva döntöttek úgy, hogy biztosítani kell Ukrajna finanszírozását a következő években, amihez elengedhetetlen volt az 50 milliárd eurós csomag megszavazása. Orbán épp ezt az éles helyzetet próbálta kihasználni ahhoz, hogy emelje a tétet. Ez most nem jött be, és még azt sem érte el, hogy évente szavazzanak a támogatás meghosszabbításáról.
Most Svédország NATO csatlakozásának megszavazásán a sor, amit már nem halogathat a magyar országgyűlés sem, miután Törökország elállt a vétójától. Ankara legalább elérte, hogy amerikai gyártmányú F-16-osokat vásárolhat cserébe a ratifikálásért, ám Magyarország várhatóan üres kézzel távozhat a tárgyalóasztaltól. Az utolsó kerékkötő szerepében tetszelegni ugyanis legfeljebb arra jó, hogy a figyelem középpontjába kerüljön egy ilyen ország, ám e kétes dicsőséget ritkán jutalmazzák komolyabb engedményekkel. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha két kapura focizol, biztos, hogy sok gólt fogsz lőni, de annál is többet fogsz kapni.” (Szegedi Kattintós)