Csak most jelent meg nálunk Debreczeni József Hideg krematórium című vitathatatlanu alapműve Auschwitzról, amelyet nem sokkal a tábor felszabadulása után vetett papírra.
Nemrég emlékeztünk meg Auschwitz felszabadításának hetvenkilencedik évfordulójáról. Egyre kevesebben lehetnek, akik túlélték a rettenetes utazást, a szelekciót, a haláltábor „mindennapjait”. Régen befejeződött már „az utolsó esély akció” is a még rejtőzködő tömeggyilkosok felkutatására. A borzalmak lassan történelemmé kövülnek.
Az időbeli távolodás azonban semmiképp sem lehet a feledés jogcíme: Auschwitzra szüntelenül emlékezni – és emlékeztetni – kell.
Ezért is eleve kiemelkedően fontos esemény Debreczeni könyvének megjelenése. Külön elismerésre méltó, hogy a – kiadó tájékoztatása szerint – a mű most tizenöt különböző nációjú szakmai műhely példaszerű összefogásával egy időben lesz elérhető a magyaron túl angolul, csehül, finnül, franciául, hollandul, katalánul, németül, olaszul, oroszul, portugálul, románul és spanyolul. Feltétlenül impozáns sor ez, bár épp az érintettség miatt elég feltűnően hiányzik egy lengyel, lett, litván vagy ukrán nyelvű változat. Szerbül viszont már 1951-ben olvasni lehetett.
Persze, a szöveg ismeretében azon is csodálkozhatunk, hogy Magyarországon mindeddig nem jelent meg. 1950-ben, illetve 1975-ben csak Jugoszláviában adták ki (az újvidéki Testvériség-Egység, illetve a Forum gondozásában), nálunk azonban az első – külpolitikai okok miatt – hozzáférhetetlen volt, de a második sem juthatott el az őt megillető, kellően széles közönséghez. Debreczeni könyve ugyanis vitathatatlan alapmű. Jelentőségében nálunk csak az olyan memoárokhoz mérhető, mint a Nyiszli Miklósé (Mengele boncoló orvosa voltam), melynek új kiadása néhány éve jelent meg a Magvetőnél.
Kivételes dokumentumértékét jórészt az garantálja, hogy emlékeit a szerző nem sokkal a felszabadulás után vetette papírra, ekkor még a részletek is elevenek voltak. Ráadásul professzionális újságíró lévén különös érzéke volt a komplex helyzetek megfigyeléséhez, a lényeg kiemeléséhez, az egyedi esetekben rejlő általánosabb tendenciák felismeréséhez. Szakmája is megkövetelte az átlagon felüli emberismeretet, ennek révén pedig igen árnyalt karakterrajzok sokaságát tárhatta az olvasó elé.
Szépírói kvalitásaiból eredően pedig képes volt kivételesen felkavaró élményeit elementáris hatóerejű szöveggé alakítani.
„Auschwitzról nem lehet a szemlélő álláspontjáról írni” – figyelmeztet bennünket Heller Ágnes (Lehet-e verset írni a holokauszt után?). E kritérium méltán szigorú. Nyilvánvaló azonban, hogy Debreczeni a maga kálváriája fedezetében a résztvevő hitelességével artikulálhatta a saját – s ezáltal a milliónyi sorstársa – szenvedését.
A szerző – az egyik legnyomasztóbb felismeréseként – részletesen szól arról, hogy a szelekciót követően Auschwitzban, majd a különféle haláltáborokban – a viszonylag csekély létszámú őrség kivételével – alig látott német katonát. A tisztségviselők, ezzel-azzal megbízottak hierarchizált, ám egyformán privilegizált univerzumának minden tagja ugyanis éppen olyan rab – häftling – volt, mint ő maga. Legalábbis látszólag. A valóságban viszont ezek a kiemeltek szó szerint élet/halál urai voltak: a túlélés jórészt tőlük függött.
Ezeket a közvetlen hatalmasságokat – teljesen véletlenszerűen – a németek választották ki többnyire a legrégebbi foglyok közül, így sok lett közöttük a lengyel származású, de az egyik helyen minden hájjal megkent görögök kerültek a körülményekhez képest komoly előnyt (több élelmet, könnyebb munkát, azaz a rövid távú túlélést) biztosító pozíciókba. Aki nem vált be, rövid úton lecserélték, így végül gyorsan kiválasztódtak a legmegbízhatóbb – azaz a legkegyetlenebb, legcinikusabb, nem egyszer kifejezetten szadista hajlamú – kápók. S ez az egész infernális szisztéma, melyben tehát végső soron a halálra szántak gyötörték a sorstársaikat, dermesztő hatékonysággal működött.
De a szörnyetegek mellett Debreczeni pokoljárásában is időről időre megjelennek jó emberek. A legszebb példája Farkas doktor, aki – a memoár tanúsága szerint – „nem veszti el magában az orvost, és megtalálta az embert. Sokat nem tehet, de néha végigsimít egy verítékben fürdő homlokon, meg-megtapint egy kihagyó verőeret. Biztató mosollyal, enyhítő szóval lett révésze a túlsó part felé tartóknak. Élete veszélyeztetésével gyógyszert lop a szürkék kézipatikájából…” Amikor kitör a tífuszjárvány, halált megvető elszántsággal ápolja a magatehetetlen betegeket. Teszi a dolgát. Kötelességtudata a literátus érdeklődésűek számára felidézheti Camus legendás Rieux doktorát (A pestis), aki szintén önfeláldozóan és hasonló tehetetlenséggel járja szüntelenül a fertőzötteket. A párhuzam még abban is megvan, hogy végül mindketten túlélik a maguk – igaz, nem egyenlő súlyú – próbatételeit.
Természetesen – és nagyon helyesen – az idei megemlékezések is hangsúlyozták, hogy Auschwitz, a holokauszt iszonyata soha többé nem fordulhat elő. Fiatal koromban rendületlenül hittem is ebben. Ma már inkább azokkal tartok, akik e tekintetben egyre szkeptikusabbak. (Jelenkor, 2024)
Névjegy
A több irodalmi műfajban alkotó Debreczeni József 1905-ben született Budapesten. Fiatal újságíróként a szabadkai Naplónál, majd egy budapesti képes hetilapnál dolgozott. Állásából az első zsidótörvény alapján elbocsátották. 1944 májusában Auschwitzba deportálták. A második világháború után a haláláig (1978) Belgrádban élt.
(Népszava)
