Ha nincs nagy konfliktus vagy belpolitikai felfordulás Iránon belül, nincs okunk azt hinni, hogy Teherán közel-keleti nyeresége megfordítható.
Irán azon törekvése, hogy kihívást jelentsen az Egyesült Államoknak a Közel-Keleten, egy inflexiós ponthoz érkezett. Miután évtizedeken át a különböző regionális országok belpolitikai környezetét a maga javára alakította át, Teherán most arra használja fel szövetségi struktúráját, hogy stratégiai problémákat okozzon Washington számára. Teheránt nem tántorították el az Egyesült Államok erőfeszítései Irán ellen a meghatalmazottai elleni küzdelem révén; csak rontották a regionális biztonságot. Ennek ellenére Irán tisztában van az Egyesült Államokkal való közvetlen szembenézés kockázatával, ezért a múlt heti Szíriában, Irakban és Pakisztánban végrehajtott légicsapásait úgy kell tekinteni, mint a közvetlen amerikai támadások kivédésére.
Pakisztán január 18-án csapást mért a pakisztáni lázadók létesítményeire Szisztán és Beludesztán iráni tartományban, így az iráni-iraki háború vége óta ez az első ország, amely csapásokat mért Irán területén. A támadás megtorlás volt Teherán példátlan döntéséért, hogy egy nappal korábban megtámadta az iráni beludzs lázadókat Pakisztán délnyugati Beludzsisztán tartományában. Nem sokkal Pakisztán ellencsapásai után az iráni fegyveres erők légi és haditengerészeti szolgálatai, valamint az Iszlám Forradalmi Gárda hadgyakorlatba kezdtek szinte teljes déli partvidékén. A gyakorlatokat kifejezetten a támadó harci repülőgépek észlelésére, elfogására és leküzdésére tervezték.
E gyakorlatok helyszíne – a Perzsa-öböl – figyelemre méltó. Bár Teherán úgy gondolta, Pakisztán válasza alig több, mint egy hiteles elrettentés helyreállítása, mégis azt kellett feltételeznie, hogy az Egyesült Államok segíthet szövetségesének Irán közvetlen lecsapásával – amit Washington nem tett meg a 45 éves szüntelen ellenségeskedés ellenére. Legközelebb 2020-ban volt, amikor egy amerikai dróncsapás megölte az IRGC Quds Force parancsnokát, Qassem Soleimanit Irakban.
Pakisztán (és Irak és Szíria) megtámadásának célja az volt, hogy jelezzék az Egyesült Államoknak, hogy a dolgok elcsúnyulhatnak egy közvetlen amerikai-iráni konfrontációban. Az iráni vezetők megpróbálták kihasználni a Biden-kormányzat erőfeszítéseit annak megakadályozására, hogy a gázai Izrael-Hamász háború szélesebb regionális konfliktussá fajuljon. Ez magyarázza a huthi döntést, hogy megtámadják a hajókat a Vörös-tengeren, ami jelentős fennakadást okozott a globális kereskedelmi tengeri forgalomban.
Az iráni elit gondolkodását ismerő források azt mondják, hogy két nézet létezik egy lehetséges amerikai háborúról. Létezik a kockázatkerülőbb tábor, amely nagyrészt civil pragmatikusokból és a reguláris fegyveres erők legfelső tagjából áll, akik úgy vélik, hogy túl sokat veszíthet az Egyesült Államok provokálása egy bizonyos küszöbön túl, ami destabilizálhatja az amúgy is törékeny rezsimet. De ott vannak a sólyomszerűbb elemek, elsősorban a papságban és az IRGC-ben, akik úgy érzik, hogy egy közvetlen katonai összecsapás az Egyesült Államokkal valóban előnyös lehet a rezsim számára.
Ez utóbbi nézet azt feltételezi, hogy az Egyesült Államoknak nincs étvágya egy nagy háborúra Iránnal, és Washington a rezsim által felfogható légicsapásokra korlátozná magát. Szószólói állításaikat azzal támasztják alá, hogy rámutatnak azokra a különféle konfliktusokra, amelyekkel az Egyesült Államok már most is küzd – a Közel-Keleten, Ukrajnában, a Kínával folytatott stratégiai versenyében és a belpolitikai arénában. Úgy vélik, hogy az Egyesült Államokkal való közvetlen összecsapás élénkítené az egyébként hanyatló rezsimet, lehetővé téve a vezetők számára, hogy jobban kezeljék a rezsim növekvő nyilvános elidegenedését a gyorsan közeledő jelentős vezetői átalakulás előtt.
A két nézet közötti kötélhúzás a jelek szerint egyfajta hibrid konszenzust eredményez. Minden bizonnyal ezt sugallja Irán viselkedése – a harciasság és az USA-val való közvetlen konfrontáció bukására való felkészülés. Teherán azon döntése, hogy a térség három különböző országában légicsapásokat hajt végre, egyben a rezsim kísérlete annak bizonyítására, hogy képes a hagyományos harcra, annak ellenére, hogy nagyrészt proxy és aszimmetrikus hadviselés alapján működik. A pakisztáni légicsapások abban különböznek az iraki és szíriai légicsapásoktól, hogy utóbbiak Irán vazallus államai.
A Pakisztán elleni támadás nemcsak azért jelentős, mert váratlan volt, hanem azért is, mert mindkét irányt elvágja. Választ váltott ki – ami azért is fontos, mert Iránt az arab világ egyetlen országától sem érte el jelentős visszalépés, annak ellenére, hogy hosszú múltra tekint vissza a térségben az invazivitás és a felkelő szövetségesei által elfoglalt államok. Pakisztán válasza precedenst teremt mások számára, különösen az Egyesült Államok számára, amely eddig elkerülte a közvetlen katonai konfrontációt Iránnal. Legalább teret ad az eddig túl költségesnek ítélt lehetőségeknek.
Nem világos, hogy az Iránnal fennálló közvetlen konfliktus elriasztja-e a térség különböző törésvonalainak kihasználására irányuló agresszív erőfeszítéseitől. De az világos, hogy a jelenlegi stratégia nem működik. A Hamász október 7-i támadása nem jöhetett volna létre Irán segítsége nélkül. Hasonlóképpen, a hutik nem jutottak volna el Szaúd-Arábia megtámadásától a globális ellátási láncok megzavarásához Irán támogatása nélkül.
Az Egyesült Államok stratégiai problémája a térségben, hogy az arab világ túl gyenge ahhoz, hogy ellenálljon Irán agressziójának. Természetesen nincs olyan arab állam, amely képes lenne szembeszállni Iránnal. A legrosszabb az, hogy a leghatalmasabb nem állami arab szereplők Teheránhoz igazodnak. Ez a helyzet lehetővé tette Irán számára, hogy felforgatja a palesztin ügyet saját stratégiai céljainak előmozdítása érdekében. Ily módon nemcsak az arab államokat helyezte védekezésbe, hanem Törökországot is, Irán történelmi riválisát, amely különböző körülmények között Teherán ellenfeleként szolgálhat.
Mivel Washingtont és Izraelt példátlan kritika éri a gázai polgári áldozatok miatt, az irániak még jobban felbátorodnak, hogy büntetlenül cselekedjenek. Iránnak korlátai vannak abban, hogy milyen mértékben tudja kiterjeszteni befolyását a Közel-Keleten, de jelentős konfliktus és/vagy belpolitikai felfordulás hiányában nincs ok azt hinni, hogy Teherán nyeresége megfordítható. Itt válik fontossá Pakisztán, ha Irán kezét kényszeríti. (Geopolitical Futures)