Krasznahorkai Lászlónak ajánlom a hetvenedikre.
„A mennyország szomorú” – írja Krasznahorkai a Háború és háborúban. Megvan rá Istennek és angyalainak minden okuk. Rossz volt nézni, ahogy a járvány halál-táncolt az emberrel. Még rosszabb, ahogy a háborúk Sátánja vég nélkül tangózik velünk. Krasznahorkai jósolja, hogy jön még a legrosszabb is – jobb, ha nem tudjuk, mi az.
A legrosszabb talán az, amikor a descartes-i „gondolkodom, tehát vagyok” helyébe a „félek, tehát vagyok” lép. Amikor a kiszámíthatatlan és bizonytalan világban általánossá válik a félelem nemcsak a másiktól, de még saját magunktól is; a bizalmatlanság és a gyanakvás mindenkivel, még magunkkal szemben is. Mert nem úgy viselkedünk és gondolkodunk, mint tegnap, és nem tudjuk, hogyan fogunk gondolkodni és viselkedni holnap. Még kevésbé lehetünk biztosak embertársaink magatartásában. „Korunk tragikomikus” – írta Kierkegaard –, „tragikus, mert a pusztulás felé megy, komikus, mert még mindig megvan.” A magyar kor különösen tragikomikus, mert már nem befelé megy, hanem benne van a pusztulásban és még mindig megvan.
Nincs okunk a csodálkozásra. Hiszen egy olyan nemzettel van dolgunk, amelyik forradalmaskodott, szabadságharcolt, amelyiknek kivégezték, bebörtönözték, emigrációba küldték legjobbjait, hogy azután atyjának fogadja és áldja a kivégző, bebörtönöző királyt. Olyan nemzettel, amelyik a román hadak után fehér lovon belovagló, akasztató, bebörtönöző kormányzót éltette huszonöt éven át. Egy olyan társadalommal, amely a szovjet tankkal érkező, akasztató, bebörtönöző párt első titkárt harminckét éven át tűrte és támogatta, a amely egyszerre hirdeti magáról, hogy ellenállt, mindig gyűlölte a kommunistákat, csak éppen a kommunista párt első titkárát ma is a legnagyobb magyarként emlegeti. Csoda-e, hogy elfogad egy olyan vezért, egy olyan rendszert, amely a történelmi magyar keresztény külön útra térést hirdeti, amely zsákutcának mondja a 89-es nyugati, idegen és istentelen rendszerváltást, s kommunista, liberális sorosistáknak a rendszerváltókat? Kiben bíznál? Ebben a népben? Kinek hinnél? Ennek a népnek? Gondolnád, hogy ítélőképessége birtokában van? Feltételeznéd, hogy felismeri saját érdekeit? Jobb, ha nem kérdezel semmit.
Hogyan is kérdezhetnél rá, hogy miféle társadalom az, amely minden döntési helyzetben a történelemmel szemben, rosszul döntött, mindig olyan politikai erő mellett állt ki, amelyik a rossz oldalt képviselte. Ne válaszold, hogy nem volt alternatíva, azt se, hogy a másik oldal se volt jó: a rossz döntés, az rossz döntés. Ez a társadalom hagyta felszámolni a közösségeit, leépíteni az intézményeit, hagyta magát élő és nyitott, sokarcú társadalomból élő-holt és zárt, arctalan tömeggé tenni. Ellenállás nélkül elfogadta, hogy aláveti magát a központosított állam és a személyes önkényuralom hatalmának. Nemcsak elfogadta – megszerette. Védelmezőjét, mentsvárát látja benne. Nem volt szolidáris senkivel, se szegényeivel, se a háborúk áldozataival, se öregeivel, se betegeivel, és sértett, hogy nem szolidáris vele senki. Sérti szövetségeseit, gyűjti ellenségeit. Elárulta a barátait, korábbi önmagát, haragszik, hogy nincsenek barátai, s nem tekintenek fel rá. Példa volt és lett ellenpélda. Nem teremtett saját közösségeket, nem kezdett hozzá ellen-intézmények, civil ellenállások kiépítéséhez, s csodálkozik, miért van egyedül. Belenyugodott a belenyugvásba.
Minden társadalom olyan hatalmat és olyan ellenzéket kap, amilyet érdemel. Ellenzék választás révén soha nem jutott hatalomra 1867 és 1945 között sem, mindig jól elvoltunk az egypárti, kvázi-egypárti rendszerekben. A hatalom mindig befon mindent és örök, az ellenzék mindig csak obstruál, megosztott és kormányképtelen. Nincs mit tenni – el kell menni. E rosszul felnőtt társadalom némán nézi, hogyan megy el mellette a világ, hogyan hagyják el gyerekei és unokái. És sorra halnak azok, akiknek még érdemes volt élni.
Merjem kimondani, hogy a reformkor, '48, a századforduló polgárosodása, '18, '45-47, '56, '68 és igen, 1989 az igazi történelmi utunk, hogy ha van sok-sok zsákutcánk, voltunk a főutcánkon is, hogy nemcsak a rossz, de a jó is választható! Tudom én, hogy ez olvasható Jékely Zoltán Ördögszerenádjában: „E világban kár volt lenni jónak, / a jók buták: előbb-utóbb / szörnyen meglakolnak.” Épp eléggé meglakoltunk mi már! Győzködtem én már a Kádár apánkba szerelmesedett társadalmat! És ahogy láttam Horn Gyulákat éljenzőket és „Feri, Feri" öröm-sikoltozókat eltűnni, úgy látni fogok Orbán képe alatt imádkozókat is megtérni! Mert ez a nemzet az „örök csalódás” nemzete is. Mi mindig, mindenkiben csalódunk! Mindig nagyon-nagyon hiszünk, hogy azután nagyon nagyot csalódjunk! Nem hittem volna! Sose hittem benne! Nem gondoltam volna! Mindig tudtam! De nagy marha voltam! Félrevezetett ez a gazember! Nem én, hanem saját csalódottjai fogják ordítani: akasszuk fel!
Szerencsésebb társadalmak találnak magukban olyan magot, amelynek immunrendszere elég erős ahhoz, hogy ne csak kibírja a nagy egész fertőzöttségét, hanem belőle kiindulva le lehet győzni a beteg tehetetlenséget is. Kialakul benne olyan dinamikus társadalmi csoport, amely képes és hajlandó nemcsak maga, hanem mások felszabadításába belekezdeni, sőt, e harcot végigvinni. Nem tántorodik el három hónap után, nem hagyja magát megosztani. Ezekben a társadalmakban ragaszkodnak a saját szabályok, saját testvériségek, saját kapcsolatok és intézmények, a saját nyilvánosság, saját történet megteremtéséhez és újra teremtéséhez. Jobb társadalmakban hiteles és erős közszereplők születnek.
A magamfajták hitték, hogy elég jó főszereplőket felvinni a színpadra – 2012-13-ban Bajnai Gordont, 2015-16-ban Botka Lászlót –, hogy létrejöjjön nemcsak az ellenállás szelleme, hanem kormányzóképes és hiteles politikai teste is. Másutt koalícióképző Donald Tuskok teremtek.
Nálunk mindent megtettek, hogy aki kiválik, azt ne engedjék előre – még odáig se juthattak, hogy Orbán Viktorral megküzdjenek. A hatalom csak gúnyosan nevetett.
Ha nem szereplő, akkor intézmény, gondoltam én, s reméltem, hogy a 2019-ben megnyert ellenzéki városok Budapest vezetésével megteremtik a Szabad Városok Szövetségét, egy összefüggő hálózatot, amelynek van politikai, gazdasági és társadalmi ereje, civilizációs közössége, közös nyilvánossága, televíziója, rádiója, lapja, hálója, s leginkább közös gondolata, stratégiája. Varsó és Gdańsk, Krakkó és Łódź a nagy lengyel polgári és egyetemi városok összefogtak – sokágú ellenzéket teremtettek. Így vezette Prága a cseh ellenzéket. Nálunk minden hiába. Kifelé harciaskodtak, belül külön-alkukba fogtak. Soha nem álltak ki egymásért. Nem emelték fel a közös ellenzéki zászlót. S választóik nem követelték ki, nem küzdötték ki, hogy másként legyen. A hatalom csak nevetett.
Ennyi kudarc után, ilyen holtan hallgató társadalmat minek ébresztgetni? Nem jobb hagyni, hogy még mélyebbre merüljön, hogy a teljes reménytelenségben maga ismerje fel, mit tett magával, mit tettek vele? Ébreszteni azokat, akik nem ébrednek rá saját megélhetési válságukra – ugyan minek? Beszélni azoknak, akik hagyják, hogy nagyhangú vezetőjük kivezesse őket Európából – hasztalan. Nem, nekünk kötelességünk, az életünk az ébresztés! Hogy új szereplőket találjunk, intézményeket építsünk. Nemcsak azért, hogy a világnak és a jövő nemzedékeknek hírül adjuk, hogy Orbán Magyarországa nem azonos azzal a jobb és más Magyarországgal, amit képviselünk. Hanem mert az életünk értelme veszne el. Aki feladja, nemcsak meghal, de értelmetlenül hal meg.
„Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.” (Radnóti Miklós: Első ecloga) (Népszava)
