Ukrajnát nem a híres „kritériumok”* teljesítése alapján értékelik, hanem égető geopolitikai szempontok alapján.
Amikor 2022. február 28-án reggel, négy nappal az orosz támadás megindítása után Volodimir Zelenszkij ukrán elnök bejelentkezett a Facebookon, és felszólította Brüsszelt, hogy országát „egy különleges eljárás keretében és késedelem nélkül” vegye fel az Európai Unióba – akkor ezt senki sem vette igazán komolyan. Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen persze azonnal lelkesedett: „Ők a mieink, magunk mellett akarjuk látni őket! A Tanács elnöke, Charles Michel azonban rámutatott, hogy vannak szabályok, és azokat Ukrajnának is be kell tartania. Zelenszkij tehát hivatalos kérelmet nyújtott be a tagjelölti státuszért. Ez Törökországnak tizenkét, Bosznia-Hercegovinának hat, Albániának pedig öt évébe telt. Ukrajna mindössze négy hónap után megkapta.
A gyors döntéssel a 27 tagállam állam- és kormányfői a Nyugat egységét és Kijev rendíthetetlen támogatását akarták demonstrálni. Ráadásul ez nem járt sok kockázattal: a folyamat „több évtizedet” is igénybe vehet, ahogy Emmanuel Macron akkor kifejtette. Most november 8-án azonban a Bizottság javasolta a Kijevvel, valamint Moldovával folytatott tárgyalások hivatalos megkezdését, és ezt az Európai Tanács jóvá is hagyhatja már a következő, december 14-15-i ülésén. Zelenszkij 2026-ig szeretné lezárni a folyamatot, míg Charles Michel 2030-ról beszél. Ha az eljárás ilyen frenetikus ütemben folytatódik, akkor hirtelen már igazán komolyan kell venni a dolgot.
Az európai vezetők ugyan azt ismételgetik, hogy szó sem lehet arról, hogy felhígítsák a belépés feltételeit, és hogy kiárusítsák az uniós tagságot. A korábbi jelöltekkel ellentétben azonban Ukrajnát nem a híres „kritériumok” – a korrupció elleni küzdelem, a jogállamiság tiszteletben tartása, a kisebbségek védelme, a kiegyensúlyozott költségvetés stb. – teljesítése alapján értékelik, hanem égető geopolitikai szempontok alapján.
A bővítési projektek az 1990-es és 2000-es években élveztek prioritást, de már legalább egy évtizede leállni látszottak, Németország kivételével, amelynek gazdasága óriási hasznot húzott a keleti nyitásból. Más országok számára a bővítés a szociális ellátórendszerek, a bérek és az adók dömpingjét, az intézmények bénultságát, a nemzetközi politikában pedig a teljes kakofónia megjelenését jelentették.
Az ukrajnai háború megkeverte a kártyákat és a bővítés most napirenden van minden csúcstalálkozón. 35 vagy akár 37 tagországról tárgyalnak Ukrajnával az élen és Moldovával, de Grúziával és a Nyugat-Balkánnal is. Von der Leyen asszony szerint ez „létfontosságú az Európai Unió számára”, hogy ellensúlyozza az orosz és kínai befolyást a kontinens peremén. A megválaszolatlan kérdések azonban egyre csak gyűlnek – ezeket a francia média gondosan figyelmen kívül hagyja: hogyan osztanák el a kohéziós alapokat, a közös agrárpolitikai támogatásokat, a parlamenti helyeket és a biztosok kinevezését? Az egyhangú döntéseket igénylő kérdésekben hogyan lehetne elkerülni a bénultságot? Ehelyett az európai vezetők azt igyekeznek elkerülni, hogy a különböző tagországokban vita alakuljon ki ezekről a kérdésekről, és az intézmények előzetes módosítását emlegetik. Ez azonban csak üres ígéret lehet, hiszen elképzelhető-e olyan változás vagy reform, amely kielégíti Görögországot és Németországot, Spanyolországot és Lengyelországot, Portugáliát és Magyarországot?
Európa az 1990-es években két különböző részből állt össze: a technológiai és ipari fejlődés élvonalában álló északi államokból, valamint a gyenge valutával, az idegenforgalomtól, illetve a mezőgazdaságtól függő déli államokból. Ez a gazdasági megosztottság a 2000-es évek bővítései után egy újabb szakadást hozott a Nyugat és a Kelet között. Az egyik oldalon a viszonylag magas bérek, a fejlettebb szociális ellátó rendszerek és az európai autonómia iránti elkötelezettség. Másik oldalon pedig az olcsó munkaerő és a makacs atlantista irányultság: a balti és a közép-európai országok az orosz fenyegetéstől rettegnek és az Észak-atlanti Szerződés Szervezetére (NATO) támaszkodnak a biztonságuk garantálására.
Ily módon az öreg kontinens úgy írja a jövőjét, hogy felerősíti múltbeli hibáit: a nyugati munkásosztály az alacsony bérek versenyétől és a növekvő létbizonytalanságtól tart, míg Keleten az alárendeltség és a nem nevén nevezett gyarmatosítás dühíti a lakosságot. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az Unió egyre erősebben alárendelt a hanyatló amerikai birodalomnak. Európa, miközben bővül, szét is esik.
Benoit Bréville/Fordította: Morva Judit/magyardiplo.hu