Minek ez a sok analízis, megoldás kell elemzések helyett, üzeni nekem valaki.
Az ellenzék nyelve, fogalmai használhatatlanok, hallom mástól. Ha csupán kiejted Orbán nevét, azzal is az ő malmára hajtod a vizet, így a harmadik. Ez már lerágott csont, mindenki tud mindent, azt mondd meg, mit tegyünk… Mintha türelmetlen lenne az ország, de akkor mi ez a nagy csend? Értem, értem, csakhogy én nem azért posztolok, hogy bármi is jobb, más legyen, hanem, hogy valami legyen. Valami, ami nem ők. Egyébként meg teljesen mindegy, mit írok – amúgy egy évtizede, ingyen és bérmentve –, soha egy pillanatig nem hittem, hogy a legcsekélyebb értelme is van annak, amit csinálok. Magyarország már rég túlvan azon a ponton, amikor az írott szónak haszna volna, legalább annyi, mint egy dadogó erőfeszítéseinek, hogy megértesse magát.
Magyarországon soha semmiből nem lett szabadság, és ennek a rezsimnek is egyik szakma a másik után kínálta fel magát, cserbenhagyva saját legalapvetőbb etikai normáit. Orvosok, jogászok, ügyvédek, tudományos intézetek munkatársai, közgazdászok, az egyetemi világ emberei, üzletemberek, tanárok – akinek nem inge, ne vegye magára – és most épp a popszakma ajánlkozik, bár onnan fel-felhangzik egy-egy tiszteletlen hang. A durva anyád. Persze, ahogy annak idején a szamizdat nem volt elég a diktatúra ellen, a dal sem elég.
Nem tudsz olyat írni, én biztosan nem, amitől egy fideszesből ellenzéki válna – előbb lesz a kisfiából kislány az óvodában, mint belőle törvényt és szabadságot tisztelő állampolgár –, de olyan szövegeket is képtelenség előállítani, amitől a bizonytalan és a közönyös választó a homlokára csap és megvilágosodik. Pedig a tények, amelyek mindenki számára elérhetők, egyértelműek, így ha van egyáltalán kérdés, az csak az, hogy miért nem hatnak sokkal több emberre. Mert még mindig nem elég rossz nekünk? Rendben van, a dolgok további rosszra fordulásában bízhatunk, miért is ne legyen meg a nép akarata. Akkor hát drukkoljunk mindannyian ennek, télen amúgy is egyszerűbb éhen halni is, megfagyni is. A hívők imádkozzanak ezért, legalább most töltsék meg keresztény hazánk többnyire üres templomait.
Elvben két lehetőségünk van arra, hogy az ország ne váljon teljesen orosz s egyben felcsúti gyarmattá. Az egyik, hogy felbukkan egy eddig ismeretlen valaki, aki a szavaival, s talán a megjelenésével is úgy rántja majd magához emberek százezreit, ahogy mágnes a vasreszeléket. Ennek az esélye ugyan, ha nem is nulla, de kevesebb, mint egy százalék, különösen, mivel a legjobbak már rég elmentek, a kilátástalanság hajtotta elvándorlás pedig mitől állna le. A másik lehetőség a népfelkelés volna, de ha egy nép még tüntetni is képtelen megtanulni, szép időben leül az aszfaltra gitározni, vagy egy korlátot ráz a Várban, most meg épp konzultációs borítékokat gyűjt, a jó ég tudja, minek, arról nehéz elképzelni, hogy ennél többre is hajlandó. Pedig EU-tagként olyan nagy baja sem eshetne senkinek. A kilépés után, ami viszont minden egyes nappal közelebb kerül, na onnan már új időszámítás kezdődik. És nem lesz örömteli.
A friss Booker-díjas ír Paul Lynch vadonatúj, disztópikus regénye vízió a diktatúrába hanyatló Írországról. Vajon Lynch milyennek látna minket, ha történetesen magyar lenne? Vagy ebbe inkább bele se gondoljak? Íme, egy mondat a regényből: „Egész életedben aludtál, mindannyian alszunk, és most kezdődik a nagy ébredés.” A nagy ébredés kifejezés arra utal, hogy a társadalomban, amelyben élsz, fokozatosan jogfosztottá váltál, és te mindezt csak akkor veszed észre, amikor már késő. De ha késve is, legalább, észreveszed.
Na és mi? Hányan vették észre, hogy már rég számtalan területen és módon váltak jogfosztottá? A jogaik többségét már évekkel ezelőtt elvették vagy megcsonkították. Parlament, Médiatanács, Nemzeti Választási Bizottság, legfőbb ügyész, alkotmánybíróság, Kúria, köztársasági elnök, számvevőszék… eredetileg mind a te érdekedben, a te jogaid védelmére születtek, de már több mint egy évtizede egyetlen személy jogtalanságait és becstelenségeit védik. Egy klasszikus diktatúra, egyelőre vértelen – ettől talán mégsem klasszikus –, de minden utcasarkon, pályaudvaron, orvosi rendelőben, iskolai folyosón ott lebeg a hatása.
Való igaz, olyan banálisan, hétköznapian követik egymást a mind ijesztőbb események, törvénykezések, hogy szinte valóban észrevehetetlenül süllyed az ország a semmibe, a lényegi megsemmisülésbe. Miközben a felszínen zajlik az élet: a szülők különórákra viszik a gyerekeiket, a kukásautók elviszik a szemetet, a társadalom életfunkciói egyvégtében gyöngülnek. Hamarosan már csak egy egyenes vonal és a velejáró sípolás fogja jelezni a vég beálltát. Én hosszú ideje erről írok.
Zárszóként például most arról, hogy a kormánypárti képviselők tegnapelőtt a parlament folyósóján egyetlen szó nélkül mentek el a csupán 46 éves Karsai Dániel mellett, aki tolókocsiban ülve várakozott rájuk, hogy a méltó halál jogi lehetőségéről beszéljen velük, amíg egyáltalán képes beszélni. De ők egy pillantásra sem méltatták. Hát persze, ők a rezsim gonoszságainak a tartópillérei. Milyen förtelmes családi örökséggel léptek be ezek az emberek az életünkbe? És milyen más förtelmekre lesznek képesek nem egyetlen emberrel, de mindannyiunkkal szemben, ha egyszer megkapják az arra szolgáló parancsot? Most még le lehet írni, hát leírom: bármire. (ÚJNÉPSZABADSÁG)
