Pardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, mint mondja, eléggé szorong amiatt, hogy Szlovákia milyen irányba fog tovább menni.
A Helsinki Bizottság az egyik olyan civil szervezet Magyarországon, amely többször is a kormánypropaganda támadásainak célpontja volt.
Véget ért a korszak, amikor a civil szervezetek kormányoztak – ezt Robert Fico mondta több alkalommal is, miután a Smer megnyerte a szeptemberi előrehozott választást és kormányt alakított. Fico arról is beszélt, hogy külföldi ügynökként jelölné meg azokat a civil szervezeteket, amelyek külföldről kapnak forrásokat. Amerikai mintáról beszélt, de a minta valójában orosz, és a magyar kormány is próbálkozott vele.
Civillenes vonalat képvisel az SNS is: Andrej Danko többször is arról beszélt, hogy a civilek az iskolákban a „genderideológiát” terjesztik, ezzel azonban nem ért egyet a Hlas oktatási minisztere, Tomáš Drucker.
Robert Fico és Orbán Viktor politikája között legalábbis retorikai szinten több párhuzam is van, az egyik a civil szervezetek démonizálása. Szlovákiában egyelőre a civilek finanszírozását nehezítik meg azzal, hogy az adófizetőket döntés elé állítanák: a civil szervezeteket vagy a nyugdíjas szüleiket támogassák az adójuk két százalékával.
Magyarország ennél sokkal messzebb jár: ott már 10 éve folyik hadjárat a civil szervezetek ellen. Pardavi Mártával, a Magyar Helsinki Bizottság társelnökével tekintettük át, milyen eszközöket vetett be a hatalom a civilek ellen. Az interjúban arról olvashatnak,
- érzékelték-e a veszélyt a civil szervezetek a 2010-es kormányváltás után;
- milyen mérföldkövei voltak a civilellenes hadjáratnak;
- melyik volt ezek közül a legdurvább;
- milyen hatással voltak a lejáratókampányok a civil szervezetek munkatársaira;
- miért nem tartja helyesnek az ironikus „sorosozást” sem;
- hogyan látja a mostani szuverenitásvédelmi törvényjavaslatot;
- bekövetkezhet-e szerinte Szlovákiában is az, ami Magyarországon.
Mik voltak az első jelei annak, hogy a civil szervezetek ellenséggé fognak válni a kormány szemében?
Ez a 2010-es évek elején még nem volt egyértelmű. Az azt megelőző 20 évben sokunknak, nagyon sok állampolgárnak Magyarországon és a közép-európai országokban az volt nemcsak az álma, hanem a racionalitásban rögzült feltevése is, hogy itt mi az Európai Unió irányába haladunk, felzárkózunk. 2004-ben be is léptünk az EU-ba.
Emiatt sem a civil szervezetek, sem az állampolgárok nem annyira figyeltek arra, hogy már a 2010-es évek legelején nagyon súlyos dolgok történtek Oroszországban. Nem foglalkoztunk azokkal a tünetekkel, amik általában az autoriter rendszerekben a civil társadalmat érintik. Nyugatra figyeltünk, nem volt „hátsó szemünk” arra, hogy egyébként a világban máshol milyen jellegzetes kockázatok, veszélyek vannak.
Abban a hitben éltünk mi is itt a Helsinki Bizottságban, hogy nálunk ilyen már nem történhet meg, hogy van egy európai uniós jogrendszer, a világ sok másik helyéhez képest kiváltságos emberi jogi, alkotmányjogi rendszer, és annak a működését kell javítani. Nem gondoltuk, hogy ezt ilyen gyorsan a visszájára lehet fordítani.
Az első dolog, amire felkaptuk a fejünket, a magánnyugdíjpénztárak államosítása volt. Erre senki nem számított, és nagyon sokakat érintett, voltak is nagy tüntetések emiatt.
A következő az volt, hogy a régi alkotmány helyett egy teljesen új alaptörvényt alkottak. Ezt nagyon gyorsan el is fogadta a parlament, a róla szóló társadalmi és parlamenti vita messze nem volt ideális, nem biztosította, hogy a társadalom képviselői alakítani tudjanak rajta valamiféle kompromisszumok árán.
Az új alaptörvény a mi munkánkat is átrendezte, hiszen mi azzal foglalkozunk, hogy Magyarország hogyan működik az emberi jogok szempontjából. De 2013-ig konkrét vegzálás vagy megbélyegzés nem volt, inkább azt tapasztaltuk, hogy beszűkültek az addigi lehetőségeink és meggyengültek a működési módjaink.
Ez miben nyilvánult meg?
Akkor még azért bevett dolog volt – ami egy jól vagy félig jól működő demokráciában így kellene, hogy működjön –, hogy hozzászólhatunk a társadalmi kérdésekhez, készülő jogszabályokhoz, és arra van valami fogadókészség az államtól.
Véleményeztük a jogszabálytervezeteket, amire a leggyakrabban nem támogató válasz jött, de legalább volt arra lehetőség – főleg 2010 előtt –, hogy beszéljünk arról az állam képviselőivel, minisztériumok vezető tisztségviselőivel, hogy mi hogyan látjuk az adott problémát.
Lehetett velük szakmai vitát folytatni, konferenciákon, képzéseken vagy akár a minisztériumokban is ütköztetni tudtuk az álláspontokat. Ez azóta szinte teljesen megszűnt, emberi jogi kérdésekben ilyesmire egyáltalán nincs mód, legalábbis azoknak a szervezeteknek, akiknek van egyfajta autonómiájuk.
A konkrét támadások mikor kezdődtek?
2013-ban a kormánypárti sajtóban megjelent két cikk, amik megneveztek bizonyos szervezeteket. Azt írták, hogy ezeket szervezeteket egy Magyarországgal szembeni nemzetközi összeesküvés keretében Soros György pénzeli Amerikából.
Közvetlenül a 2014-es választás után indult a Norvég Civil Alap elleni támadás. (A kormány szerette volna a Norvég Civil Támogatási Alaptól származó források szétosztását állami kontroll alá vonni, Norvégia és a magyar civil szféra viszont elutasította ezt, és ragaszkodtak hozzá, hogy az államtól független Ökotárs alapítvány ossza szét a forrásokat – a szerk.) Először egy sajtóhadjárat volt, utána az állami eszköztárat is bevetették.
Én azt gondolom, hogy ilyen nagy erőbedobással azóta sem történt akció a civilek ellen, mint akkor, 2014 szeptemberében. Egyenruhás rendőrök vonultak ki a civil szervezethez. Bár nem bilincsben, de a készenléti rendőrök elvitték Móra Veronikát, az Ökotárs alapítvány vezetőjét.
Nagyon látványos akció volt, aminek volt egy vizuális üzenete. Ezt követően különböző szervezetek ellen közigazgatási jellegű vizsgálatok indultak. Vizsgálták a civil szervezetek forrásait, vagy legalábbis a külföldi forrásokat, más állam közpénzeit, amire nem volt mandátumuk. Bizonyos szervezetek ellen még büntetőeljárás is indult. Ezek aztán mind eredménytelenül szűntek meg.
Azt gondolhatnánk, hogy ebből a szempontból a szervezetek reputációja sértetlen maradt. De nem: nagyon sok kár érte őket. Pszichológiai kár, reputációs kár, azóta is erről beszélünk. Tehát ez nem múlik el nyomtalanul.
Mi volt a következő lépés?
2014-ben beindult ez a folyamat, 2015–16-ban, a migrációs válság alatt átmenetileg kikerült a fókuszból, de visszajött 2017-ben. Akkor az év elején a Fidesz egyik alelnöke, Németh Szilárd azt mondta egy élő tévéműsorban, hogy bizonyos szervezeteket el kéne takarítani. Ez valószínűleg spontán jött tőle, de már így gondolkodhattak a civil szervezetekről a kormányzati körökben.
És akkor hirtelen felgyorsultak az események. Pár hónap múlva elfogadták a külföldi támogatásokat lényegében megbélyegző, a „külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról” szóló törvényt. Ami nem teljesen, de nagyban hasonlít az akkor már öt éve létező orosz megoldásra.
Egy évvel később, 2018-ban pedig elindult a „Stop Soros”-kampány a választás előkészítéseként.
Akkor az volt az egyik fő kampánytéma, hogy Soros György ellen fel kell lépni. A választások után alig három hónappal meg is született a „Stop Soros” törvénycsomag, ami egyrészt a migrációval kapcsolatos tevékenységet végző szervezeteket kriminalizálta. Másrészt félredobta a menekültek jogi eljárási lehetőségeit és garanciáit. A harmadik lába a törvénynek pedig a bevándorlási különadó volt, amit a bevándorlásról szóló nyilvánosság előtti megjelenésekért kellett volna fizetni.
Az eredeti törvénytervezet egyébként még nagyon nemzetbiztonsági fókuszú elképzelés volt. A migrációval foglalkozó civil szervezetek tagjait nemzetbiztonsági átvilágításnak vetették volna alá, a működésüket pedig a Belügyminisztérium engedélyezte volna.
Ehelyett végül közigazgatási-büntetőjogi fókuszú lett a törvény. De az ezt vezérlő gondolat a mai napig megvan, és most a szuverenitásvédelmi törvénycsomagban is megjelenik.
A magyar parlament épp a héten tárgyalta ezt a javaslatot, ami bár büntetőjogi szankciókkal csak a külföldi támogatást elfogadó választáson induló pártokat és szervezeteket sújtaná, de a Szuverenitásvédelmi Hivatal jelentéseket készítene bármilyen szervezetről, amelyik elfogad külföldi támogatást. Önök a Helsinki Bizottságnál mennyire érzik célkeresztben magukat?
Mindenképpen feladatokat ró ránk ez a törvényjavaslat, főleg azért, mert a Helsinki Bizottság már hosszú évek óta kifejezetten foglalkozik a jogállamisággal és azzal, hogy mennyire lehet Magyarországon egy egészséges, színes, életteli civil társadalom. És sajnos az utóbbi időkben a trend nagyon rossz irányba megy.
A szuverenitásvédelmi törvényjavaslat ennek a kiugró példája. A szűkülő civil térnek világszerte vannak szimptómái, tünetei, és ha nem is az összeset, de ezek jelentős részét Magyarországon már évek óta lehet tapasztalni. Ez a Helsinki Bizottságra is érvényes, és sok más civil szervezetre vagy aktivistára is Magyarországon.
A szuverenitásvédelmi törvényjavaslat ezeknek a szimptómáknak egy kifejezetten riogatásra szánt, továbbfejlesztett változata. De ezeknek a tüneteknek az elmúlt években Szlovákiában is számos példáját láttuk.
Ilyen az online térben vagy akár az offline térben történő, nem feltétlenül fizikai abúzus, a szóbeli támadások kifejezetten azért, hogy valaki ne szólaljon meg, vagy ha eddig megszólalt, akkor vegye észre, hogy jobban jár, ha nem szólal meg.
Vannak, akik ezek miatt Szlovákiában is visszalépnek a politikai, közéleti aktivitástól.
Zuzana Čaputováról beszélünk.
Igen. Aztán vannak az ezeken az abúzusokon túlmenő, koordinált hadjáratok a propagandasajtóban, amik kifejezetten egy szervezetet vagy egy embert vesznek célba. Ezzel nemcsak annak üzennek, akivel ez konkrétan történik, akit megtámadnak, hanem mindenki másnak is, aki hasonló cipőben jár, küldenek egy nagyon egyértelmű üzenetet: ha te is előlépnél, ha te is megszólalnál, akkor majd rád is ugyanez a sors vár.
Az viszont az Európai Unióban azért még mindig leginkább Magyarországra jellemző, hogy jogi szabályozást is bevetnek civil szervezetek vagy a civil aktivitás ellen.
Ugyanakkor nemcsak Magyarországon merül fel az ilyesmi.
Hol merül még fel az EU-ban?
Az Európai Unió alapjogi ügynöksége, a bécsi székhelyű Fundamental Rights Agency már 2018–19 óta foglalkozik a civil társadalom, azon belül is az emberi jogvédők helyzetével az EU-tagállamokban, és önbevallásokon alapuló kutatásokban dokumentálja azt, hogy milyen támadások történtek, milyen szimptómái vannak a szűkülő térnek.
Az éves jelentéseik szerint a legtöbb EU-tagországban vannak olyan szervezetek, amelyek egyre inkább célkeresztbe kerülnek. Tipikusan azok, amelyek a migránsok és a menekültek, illetve az LMBT+-csoportok a jogaival foglalkoznak, illetve egyes országokban a klímaaktivisták is ide sorolhatók.
Vannak olyan országok, ahol a jogi szabályozás megnehezíti a migránsokkal foglalkozó szervezetek munkáját, vagy kifejezetten el akarja az embereket téríteni tőlük.
Erre Görögország és Olaszország a klasszikus példa, ahol a tengerből mentik ki azokat az embereket, akik egyébként valószínűleg megfulladnának, és sajnos elő is fordul, hogy megfulladnak.
Nem Magyarország az egyetlen, ahol kriminalizálták a migránsokat segítő szervezeteket.
De ettől függetlenül a szuverenitásvédelmi törvénytervezet, ami ebben a formában szerintem az eredeti gondolat teljes kifordítása és aktuálpolitikai célokra való kihasználása, egyelőre unikális az EU-ban és egy igazi hungarikumnak tűnik.
De az biztos, hogy ami Magyarországon történik, az másokat is inspirált. Nemcsak Szlovákiában, hanem az Európai Unió határain túl is látjuk, hogy megjelenik az igény a külföldi ügynöktörvény iránt, amit Magyarország orosz mintára importált. Most a Republika Srbskában (a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságban – a szerk.) fogadtak el egy ilyet, és Grúziában is folyamatosan szó van róla.
De felmerült több európai uniós tagállamban is, például Bulgáriában. Szlovákiában is a közéleti vita egyik pontja volt.
Ha elfogadják, milyen hatása lehet a szuverenitásvédelmi törvénynek?
A szuverenitásvédelmi törvényjavaslat esetében még nem lehet tudni, hogy pontosan mi lesz a végső elfogadott törvény, de alapvetően úgy festi le a közéleti aktivitást, hogy aki nem ért egyet a kormány vagy a Fidesz álláspontjával, az mindenképpen gyanús, és meg kell nézni, hogy ezt saját kútfőből teszi-e, vagy pedig valaki más veszi-e rá külföldről. Aki nem ért velünk egyet, az ellenünk van, és ezt külföldről táplálják.
A demokratikus közéletet befolyásoló, rosszindulatú külföldi befolyás visszaszorítása egyébként egy fontos és egy legitim cél, de ami itt történik, az ennek egy útonálló módon való kifordítása, torzítása. Magyarországon már 2014 óta, tehát a norvég civil skandalum óta tudjuk, hogy a külföldi ebben a kontextusban egyet jelent az ellenséggel. Ezt emelte törvényi szintre a 2015-ös civilellenes törvény is.
De alapvetően itt az a gondolat, hogy amennyiben a politikai vagy közéleti tevékenység, – nemcsak a pártpolitika, hanem a tág értelemben vett politikai tevékenység – nem az orbáni irányt képviseli, az külföldről hozott, nem kívánatos, és nemcsak hogy megfigyelni, hanem megfojtani szándékolt tevékenység. Ez egy egészen új szintje a mélyrepülésnek.
A civil szervezetekkel szemben a leggyakoribb vád, hogy konkrétan az Orbán-kormány ellen dolgoznak, és számon szokták kérni a Helsinki Bizottságon is, hogy hol volt a 2006-os rendőri túlkapások idején, ami fontos identitásképző eleme a kormánypárti univerzumnak. Hol volt akkor a Helsinki Bizottság?
Ezt annyira a szemünkre szokták vetni, hogy kénytelenek voltunk kiadni egy blogposztot, amiben pontosan összefoglaljuk, hogy hol voltunk. Nagyon is ott voltunk 2006-ban.
A Helsinki Bizottságnak már azt megelőzően is nagyon fontos célja volt, hogy az állam és az állampolgárokkal kapcsolatba kerülő egyenruhás szervezetek az alkotmányos keretek között jogszerűen és az emberi jogokat tiszteletben tartva járjanak el. Ez sok esetben nem így történik, vannak túlkapások.
Ilyenkor meg kell nézni, miért történtek, kell, hogy legyen hatékony kivizsgálás, olyan intézmény, gyakorlat, ami kifejezetten arra készíti fel a rendőröket, hogy egy ilyen helyzetben hogyan lehet jogszerűen eljárni. Kell, hogy legyen arra bírói gyakorlat, hogy ezeket a helyzeteket rendesen, hatékonyan és fair módon vizsgálják ki. Ezen a Helsinki Bizottság már a kilencvenes évek óta dolgozik. Jogi segítségek nyújtunk, kutatásokat végeztünk, képzéseket csináltunk, 2006 előtt is.
2006 őszén hirtelen a magyar állampolgárok azzal szembesültek, hogy nemcsak a társadalom peremén élőket érheti rendőri túlkapás, indokolatlan, előzetes fogva tartás, hanem az átlagpolgárt is.
Olyat is, aki kiment tüntetni, olyat is, aki csak a tüntetést nézte. Úgyhogy nagyon sok embernek nyújtottunk mi is és a Társaság a Szabadságjogokért is jogi segítséget és képviseletet. Felszólítottuk a rendőrséget, az ügyészséget, az igazságügyi minisztert a jogszerű eljárások biztosítására.
A munkánkat akkor több fideszes képviselő is kimondottan nagyra tartotta. Például a túlkapásokat vizsgáló parlamenti ember jogi bizottság akkor még ellenzékben lévő elnöke, Balog Zoltán, későbbi miniszter méltatta, hogy jogi segítséget nyújtottunk, hogy rávilágítottunk arra, milyen rendszerszintű problémák csúcsosodtak ki ebben a túlfűtött időszakban, amelyeket egyébként is orvosolni kell.
Létrejött egy független rendészeti panasztestület, amihez az állampolgár fordulhat, hogy ne a rendőrség vizsgálja ki a panaszát, hanem egy független szerv. 2020-ban ezt a fórumot beolvasztották az ombudsmani hivatalba, azóta még kevésbé ismert.
Az ENSZ kínzás elleni és emberi jogi bizottságainak hosszú anyagokban mutattuk be, hogy milyen tömeges jogsértések történtek. Születtek ajánlások, és a strasbourgi emberi jogi bíróságon ítéletek. Tényleg ugyanazt csináltuk, amit ma is teszünk, meg amit 2006 előtt is tettünk.
Ehhez képest a kormány szerint a civilek kizárólag ellenük dolgoznak.
Hogy hogyan látjuk a valóságot, a múltunkat vagy a közelmúltunkat, nagyban annak a függvénye, hogy milyen narratívát hallunk.
A narratívát hordozó eszközök, a propagandamédia, a kisebb felületek, amik elindították a dezinformációt, azt kapták fel, hogy sehol nem voltak a jogvédők 2006-ban. Ami színtiszta hazugság, de mégis ez lett a mítosz, ami ellen aztán rendszeresen védekeznünk kell, miközben nincs miért védekeznünk.
A lejárató médiakampányokon és a törvényalkotáson kívül másfajta támadások is érték a civileket.
Igen, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy ilyen máshol nem fordul elő az Európai Unióban. Közismert a Pegasus kémszoftver ügye. Bár ebben nem lehetünk biztosak, de a mostani tudásunk szerint nem voltak magyar civil szervezetek a megfigyeltek között, viszont újságírók, ügyvédek, üzletemberek, politikusok igen.
A 2018-as és a 2022-es választási kampány alatt is bevetették a Black Cube nevű magán-hírszerző céget, bár azt nem lehet tudni, hogy ki volt a megbízó, ki fizette a számlát.
Ez legutóbb úgy történt, hogy csapdát állítottak a LinkedIn-en és fals online állásinterjúkon újságírókból és civil szervezetek dolgozóiból aztán kihúztak olyan dolgokat, amiket aztán úgy csavartak meg, mintha az interjúalanyok valamilyen ármánykodás részesei lennének. Ezek a lejárató anyagok aztán megjelentek a kormánymédiában és politikusok is hivatkoztak rájuk.
És ahogy a korábbi lejárató kampányok, ezek is ténylegesen kárt okoztak, hiába derült ki az igazság.
Hogyan viselték ezt az érintettek?
Az ilyesmi általában elbizonytalanítja az embereket, de azok életében, akiket konkrétan célba vettek, ez egy törést jelentett. Felsorolni is nehéz, hány ilyen eset volt. 2018-ban a Figyelő nevű lapban megjelent egy lista „Soros zsoldosairól”, 200 ember volt rajta, az összes kollégám és más civil szervezetek alkalmazottai.
Jó pár évvel később ezek az emberek kaptak valamilyen elégtételt, kimondta a bíróság, hogy igaztalanul vádolták meg őket, valamennyi sérelmi díjat is kaptak.
De akkor is megmarad az az érzés, hogy a kormánypropaganda az elesettek megsegítéséért dolgozókat tapossa meg, akik olyan ügyekért dolgoznak, amit egyébként a társadalom legtöbb tagja fontosnak tart. És ezt többek között az én adóforintjaimból teszi. Ez nem tehető teljesen helyre azzal, hogy lejön egy helyreigazítás – bár a tavaly decemberi nyertes bírósági ügyben szintén a Helsinki Bizottság ügyvédei jártak el.
Magyarországon tényleg olyan sok változata volt már az elmúlt években ezeknek a támadásoknak, hogy egy idő után a civil szervezetek és állampolgárok hozzászoknak ahhoz, amihez nem kéne hozzászokni.
Viccet csinálunk belőle, beépül a köznyelvbe. Nagyon károsnak tartom a sorosozós vicceskedést.
Arra gondol, amikor például valaki saját magát nevezi ironikusan Soros-ügynöknek?
Igen. Szerintem tudatosan kellene használni a nyelvet, és nem szabadna átvenni ezt a szóhasználatot.
Az ember a nehezített körülményeket is elviseli, és ez egy reakció. De közben tudnunk kell, hogy mi az, amit nem engedünk meg. Nekem rosszul esik, amikor ezt a fajta viccelődést hallom.
Másrészt pedig sokan ezeknek a kampányoknak a hatására fejezik be a munkát a civil szférában. Az elmúlt években valamivel csökkent az emberi jogokkal foglalkozó szervezetek száma is Magyarországon, aminek több oka is lehet, de az egyik biztosan a megbélyegzés.
Milyen hatással voltak ezek a lejárató kampányok a civil szervezetek megítélésére?
Magyarország nagyon polarizált társadalom lett. Ez a polarizáció korábban is megvolt, de nem ennyire erősen, és nem volt ilyen nagy a szakadék a két „tábor”, két álláspont között.
Egyre nehezebb nem választani oldalt. Vagy ide, vagy oda kell állni, és nehéz nem betagozódni. Ezt a megosztottságot a propagandamédia kifejezetten szítja is.
Így aztán a civil szervezetek társadalmi megítélése is polarizált lesz, nem lehet róluk semlegesen gondolkodni.
Ugyanakkor több kutatás is azt mutatja, hogy a független civil szervezetekre igenis van igénye a magyar társadalomnak. Számít rá és támogatja is őket.
Milyen módon?
Ennek az egyik formája az adó egy százalékának a felajánlása. Az állam egyáltalán nem ösztönzi az embereket arra, hogy felajánlják az adójuk egy százalékát, de a civil szervezetek szoktak ezért kampányolni.
És azt látjuk, hogy az utóbbi években növekszik a támogatás. Az emberek erkölcsileg fontosnak tartják, hogy a civil társadalom feladatai között ott legyen a hatalommal szembeni kontroll, az átláthatóság, az elszámoltathatóság követelése.
Erre egyre kisebb a tér. Az alkotmányos berendezkedésből az következik, hogy a hivatali rendszeren kívüli szereplőknek, a független sajtónak és a független civil társadalomnak lett óriási a feladata ezen a téren. És az emberek akarják, hogy ellássuk ezt a feladatot, látják, hogy ennek van helye.
Van tehát támogatás, de közben a civilek ellen hozott törvények és narratívakampányok ezt a civil hitelességet próbálják aláásni. A vezérmotívum az, hogy azért nem hitelesek a civilek, mert nem a ti érdekeiteket szolgálják, nem a magyar társadalomért dolgoznak, hanem valami külföldi ellenség érdekeit képviselik.
Mindez az ötvenes évek propagandakampányaira emlékeztet, de van, akinél működik.
Ez az elbizonytalanítás köszön vissza ebben a rettenetes torzszülöttben, a szuverenitásvédelmi törvényben is, hogy úgy beszél a külföldről, mintha az ab ovo rossz lenne.
Miközben például az Európai Unión belül a külföldet azok az országok jelentik, amelyek a szövetségeseink. Egy egész sor praktikus kérdést felvet ez törvénycsomag. Hogyan fog viszonyulni a Szuverenitásvédelmi Hivatal a határon átnyúló együttműködésekhez, egy hazai magyar szervezet hogyan fog tudni együttműködni egy szlovákiai magyar szervezettel? Milyen megítélés alá esik majd a Visegrádi Alap, amit a négy ország külügyminisztériuma hozott létre, és kifejezetten a visegrádi országok együttműködését szolgálja? Ha magyarországi civil szervezet pályázik a Visegrádi Alaphoz, és abból pénzből végez valamilyen nyilvánosan is látható tevékenységet, az milyen megítélés alá esik?
Kellet valami speciálisan magyarországi körülmény ahhoz, hogy idáig jussanak? Ön szerint mennyire képzelhető el, hogy Szlovákiában is bekövetkezik mindez?
Minden országnak megvannak a specialitásai, amelyek a saját társadalmi és az alkotmányos berendezkedéséből jönnek, és a politikai realitásnak is vannak specialitásai.
Két dolgot látok, amiben mindenképpen eltér Szlovákia Magyarországtól. Az egyik a parlamenti többség mérete. A másik a médiapiac szerkezete és sokszínűsége, és hogy a média hogyan ér el az emberekhez. Ebben a tekintetben azért jelentős a különbség.
Viszont azok alapján a hívószavak alapján, amik elhangzottak a szlovák választási kampányban, nem lehetne megmondani, hogy Szlovákiában vagy Magyarországon vagyunk-e. A társadalmi berendezkedés is nagyon hasonló.
Mindenhol vannak hasonlóságok, csak az intenzitásuk más. Szinte nincs már olyan európai uniós tagállam, ahol ne lenne valamilyen polarizáció, ahol ne lennének illiberális, szélsőséges pártok és hangok a közéletben. Mindenhol megjelent a dezinformáció, mindenhol ott van felhajtóerőként a közösségi média. De ezek az országok nem jutottak el oda, ahova Magyarország.
Sokan kérdezik, hogyan lehet, hogy egy ilyen ígéretes hely viszonylag rövid idő alatt lejtmenetbe kerüljön a demokrácia szempontjából és sok egyéb szempontból is, és egyelőre nem látszik, hogy mi állítaná meg.
A kétharmados parlamenti többség és a médiatúlsúly ebben nyilván szerepet játszanak, de az is, hogy az emberek mennyire aktívak, mennyire esnek áldozatául az olyan dermesztő üzeneteknek, amiket a lejárató kampányok és a szuverenitásvédelmi jogszabálytervezet is közvetít.
Ennek az ellenszere a sokszínű, de összetartó, szolidáris társadalom. Amikor nem azt érzed, hogy ha megtámadtak, és akkor nincs senki, aki melléd állna, hanem egy támadás esetén egy nagyon intenzív, jól látható szolidaritás a válasz.
Ilyen értelemben a civil szervezetek szerintem nagyon sokat fejlődtek Magyarországon. Pont ezek miatt a civilellenes támadások miatt jól működő koalíciónk alakult ki, sokkal profibbak lettek a civil szervezetek.
Nem vagyunk minden szempontból tökéletesen felvértezettek, de sokkal inkább készen állunk arra, hogy felismerjük a veszélyt – nem úgy, mint 2010-ben –, és van kivel megbeszélni ezeket, van kivel együtt kiállni, a közös, szolidáris működésre Magyarország határain túl, az Európai Unió terét kihasználva is van lehetőség.
Ez a fajta szolidaritási szervezettség szerintem nagyon fontos. És ez az állampolgárok szintjén is meg kéne jelenjen, de ott nyilván még nagyobb a kitettség.
És amikor arra gondolok, hogy Szlovákiában mi lesz, eléggé szorongok, hogy melyik irányba fog tovább menni. Az elmúlt 30 évben ott is sok mindenre volt példa.
Magyarországon nagyon jogias, bonyolult, technikai köntösbe öltöztetve folyik a demokrácia eróziója vagy az autokratizálódás. Szlovákia más úton járt, ami viszont a Kuciak-gyilkossághoz vezetett. Az azt követő intenzív társadalmi reakció, kinyilatkoztatás viszont reménykeltő volt. De nem tudom, ez megvan-e még. (NAPUNK)
