L. Simon László a művészi szabadságról és az intézményi autonómiáról tart (székfoglaló) előadást a Magyar Művészeti Akadémián (MMA).
A valószínűtlen esemény bejelentése még a Hírcsárdától is túlzásnak tűnne, csakhogy ez kiszámíthatatlanabban, megdöbbentőbb és tragikusabb, mint az álhír-viccportál a legjobb pillanataiban, ez a magyar közélet valósága.
A fenntartó hagyja békén a múzeumot – ezzel a rejtélyes üzenettel indult a NER kultúrharcának legfrissebb és – bár a jelenlegi rendszerben nehéz rangsort felállítani e téren, de talán mégis – legabszurdabb fejezete. Az idézett sort L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) akkori főigazgatója küldte Erdélyből szeretettel Csák János kulturális és innovációs miniszternek. A tárcavezető a kettejük közötti véleménykülönbséget végül hatalmi szóval oldotta fel: elbocsátotta állásából az intézményvezetőt.
Az okot jól ismerjük. Dúró Dóra, a Mi Hazánk politikusának feljelentését megfontolva a miniszter úgy találta, hogy az MNM-ben látható Nemzetközi Sajtófotó-kiállítás egyes képei megsértik a „gyermekvédelmi” törvényt, és így a múzeum népszerűsíti a homoszexualitást. Ezzel persze még nem történt helyrehozhatatlan hiba, elég lett volna, ha L. Simon önkritikát gyakorol, és elátkozza a nemzetközi LMBTQ-lobbit, amiért sikerült átverniük a múzeum kurátorait. Ám a főigazgató ahelyett, hogy a rezsimet működtető szervilizmushoz hűen megalázkodott volna, visszatámadott, cinikusan rámutatva a tárcavezető inkompetenciájára és – ami még súlyosabb bűn – a rendszer önellentmondásaira.
L. Simon eltávolításával azonban nem ért véget a történet. Kiderült, hogy a Néprajzi Múzeum is tiltott fotókat rejteget. A Claudia Andujar magyar származású brazil fotóművész és aktivista műveit bemutató kiállításon félmeztelen férfiakat ábrázoló felvételek is láthatók, amelyek a pártközpont művészetfilozófiai iránymutatásai alapján tökéletesen alkalmasak rá, hogy néhány perc alatt homoszexuális gerjedelmet keltsenek a 18 éven aluliakban. A múzeumnak így nem volt más választása, közel két hónappal a tárlat megnyitása után kordonokkal zárták el az inkriminált műveket. Nem sokkal később Nyáry Krisztián író, könyvkiadó is beszállt a játékba: a Facebook-oldalán figyelmeztette a közönséget, addig nézzék meg a Műcsarnokban látható Reigl Judit-kiállítást, amíg tehetik, mert ott is bármikor lecsaphat a „gyermekvédelmi” törvény.
– A három éve, 97 éves korában elhunyt Reigl Judit a kevés valóban világhírű magyar festő egyike. Művészként és emberként is mindent a szabadságnak rendelt alá. Hat évtizeden át élt boldog kapcsoltban szerelmével, Betty Andersonnal. Halász pár című korai képén saját magát férfiként, Bettyt nőként örökítette meg – írta Nyáry Krisztián. Néhány órával később a Műcsarnok közleményt adott ki, amelyben hangsúlyozták, az intézmény „maradéktalanul betartja a jogszabályokat, a kiállításaink nem sértik a törvényeket, így a családok védelméről szóló törvényt sem”. Megelőzték Dúró Dórát, de a veszély ezzel még nem múlt el, a nemzet erkölcsrendésze bármikor képes rávenni Csák Jánost, hogy újabb kulturális intézményre kerüljön gyermekvédő lakat.
A kormány logikáját követve, az ország múzeumai hemzsegnek az LMBTQ-propagandától, a nemzeti identitástudat szerves részeként emlegetett nagyságaink között ugyanis számos olyan alkotót találunk, aki – kimondva vagy elhallgatva – a saját neméhez vonzódott, és ez a művekben is tetten érhető. Büntetheti a kormány, de a heteroszexualitástól való eltérés a magyar kultúra természetes, magától értetődő alkotóeleme. A művészi szabadság megteremtése pedig ennek elismerését is jelenti, és minden, ami a befogadás ellehetetlenítését célozza, az a szabadságot veszélyezteti. Abban az esetben ugyanis, amikor a befogadói véleményalkotást, a művekkel való találkozást kordonok akadályozzák, nem beszélhetünk szabadságról. A „gyermekvédelmi” törvény – mint az mára világossá vált – éppen erre való: korlátozza a szabadságot.
És ezzel L. Simon Lászlónak nincs semmi problémája. A kirúgása után egy Ungár Péterrel folytatott nyilvános beszélgetésen elmondta, továbbra is helyesnek tartja az országgyűlési képviselőként általa is megszavazott törvényt, a bajt szerinte az értelmezési különbségek okozták, a miniszter máshogy olvasta a jogszabályt, mint ő. Ez is egy értelmezés, de félő, hogy csak annyira pontos, mint Csák Jánosé. Az MNM kirúgott főigazgatója annak a rendszernek a haszonélvezője, amely kitermelte magából a homofóbiát törvényi szintre emelő dokumentumot. L. Simon László a NER nélkül nem kerülhetett volna az ország első számú múzeumának élére. Vagyis mindazt, amitől megfosztották, a hatalom kegyelméből kapta meg, e logika szerint pedig nem fordulhatott (volna) elő, hogy kibeszéljen a rendszerből, hiszen azzal voltaképpen a saját legitimitását kérdőjelezte (volna) meg. 2010 óta ritkán látunk ilyet, de a főigazgató most visszaszólt. Valóban azt hitte, hogy az autonómia értelmezhető fogalom a NER-en belül, vagy a befolyásos támogatóiban bízott? Ezt az emlékirataiban talán elárulja majd, de akárhogy történt is, a gesztusával a fennálló hatalom alapjait vonta kétségbe.
Bukása elkerülhetetlen volt. Ám hiába tüntették el, egy L. Simon alakú folt így is megmaradt a rendszer vastag szövésű anyagán, és nincs az a Dúró Dóra által hitelesített felsőbbrendű fehérítő, ami kihozza onnan. A forrás ugyanis, mint egy kellemetlen sebhely, tovább szivárog: L. Simon a magyar kultúra – egykori – fellegvárában, az MMA-ban tart székfoglaló előadást a művészi szabadságról és az intézményi autonómiáról. Ezzel a produkciójával válhat az akadémia rendes tagjává. Tekintsünk most el egy pillanatra attól, hogy a nevezett köztestület a NER hangos és büszke támogatójaként miként segédkezett a művészi szabadság felszámolásában és járult hozzá az intézményi autonómia korlátozásához, és koncentráljunk egyetlen eseményre, az MMA október eleji közgyűlésére. Az ülésen a leköszönő elnököt, Vashegyi Györgyöt tiszteletbeli elnökké szerették volna megválasztani – csakhogy valaki közbeszólt: L. Simon László. Az MNM akkori főigazgatója megvétózta, hogy Vashegyi elnyerje a megtisztelő címet. Hiller István MSZP-s képviselő, volt kultuszminiszter az ATV Egyenes Beszéd című műsorában erre utalva mondta azt, hogy a barátságtalan lépés lehetett L. Simon eltávolításának valódi oka, Vashegyit és Csákot ugyanis szoros szakmai kapcsolat köti egymáshoz.
Hiller narratívája kétségkívül értelmet csempész a tomboló irracionalitásba, de még Vashegyi esetleges bosszúvágya sem ad magyarázatot a múzeumi kordonozásra. A színjáték nem teheti semmissé az abszurditást. Az októberi MMA-közgyűlés ugyanakkor fontos epizód: segíthet kontextusba ágyazni a székfoglaló előadást. L. Simon ezzel a címe alapján dadaista performansznak is beillő produkcióval zárja rövidre a NER áramköreit, és teszi ismét nevetségessé az MMA korábbi vezetőjét, a kultuszminisztert és a hatalmi elitet egyaránt.
Akár még jól is szórakozhatnánk a felforgató gesztusán, ha a tudományos értekezésének valóban a NER lenne a célpontja, de sajnos nem így van: L. Simon minket röhög ki. Úgy tesz, mintha még mindig egy fiatal, harcos költő lenne, aki alkotói lázadásával lebontja a szűk látókörű társadalom magára kényszerített korlátait. Csakhogy a társadalom nem önszántából vette körül magát kordonokkal, és nem belülről húzza még szorosabbra a kört, kívülről nyomják rá. Az MNM egykori főigazgatója eddig teljes erejéből nyomta, most, hogy kirúgták, hirtelen elengedi a kordon hideg vasát, hátrébb lép, és a többiekre mutogat, hogy „lám még mindig hogy szorítják a szerencsétlen népet”.
Ha kígyóként képzelnénk el L. Simon Lászlót, a székfoglalójával harapna a saját farkába. Persze az egykori irodalmárnak kétségkívül van dramaturgia érzéke, MMA-s előadásával a történet valóban eléri a tetőpontját, de félő, hogy a csúcsot nem követi katarzis. Bár a zuhanásban is találhatunk valami felszabadítót, csakhogy, amint azt tudjuk, nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés. Aki kíváncsi a magyar kultúra újabb leérkezésére, az november 28-án, délelőtt 10 órakor szem- és fültanúja lehet az eseménynek, a Pesti Vigadó Makovecz termében. Már ha megtartják persze: a nem várt érdeklődés még elsöpörheti a székfoglalót. Az lenne a művészi szabadság és az intézményi autonómia cáfolhatatlan bizonyítéka. (Magyar Hang)
