A béke illúzió, a világ erőszakos hely.
Ukrajna, Hegyi-Karabah, száheli puccshullám, Koszovó, Szudán, Izrael és a palesztin területek: az átlagos hírfogyasztónak könnyen lehet az a benyomása, hogy valamilyen világégés közepén állunk, ahol hetente tör ki egy újabb fegyveres konfliktus.
Mindez kivételesen nem csak a hazug fősodorbeli nyugati média fabrikációja, amivel el akarják terelni a figyelmet a fontos ügyekről.
A konfliktusok és a szervezett fegyveres erőszak halálos áldozatainak száma két, relatíve nyugodtabb évtized után valóban növekvő tendenciát mutat. Emiatt pedig természetesen megindult a spekuláció a politológusok, a statisztikusok, a magukat mindenbe beleártó történészek, valamint a geopolitika művészetének táltosai, médiumai és vajákosai között, hogy milyen tágabb jelenségek állhatnak az egymástól távoli és látszólag eltérő tőről fakadó epizódokból álló erőszakhullám mögött.
A potenciális okok között természetesen kiemelt szerepet tölt be az ukrajnai háború, amely Oroszország és a nyugati országok figyelmét és erőforrásait is elvonta, és így nagyobb instabilitást szült a világban. A még tágabb merítés szerint az amerikai hatalom hanyatlása és az alakuló „többpólusú” világrend a fő ok: az egymásnak feszülő nagyhatalmak egyre kevésbé képesek és hajlandók kézben tartani, hogy mi folyik a világban.
Mások szerint az utóbbi egy-két évtized relatíve alacsony számai illúzióba ringatták a nyugati politikusokat és a közvéleményt: a világ az ezredforduló óta nem lett kevésbé erőszakos, a most folyó harcok között számos évtizedes konfliktus húzódik, amelyek csak átmenetileg csendesedtek el korábban. Sőt, az is lehet, hogy csupán a világtörténelem egyenetlen hullámainak egyikét látjuk: a konfliktusok kitörése, eszkalációja és hossza a történelmi példák alapján nagyon erős statisztikai bizonytalanságot mutat, más szóval van, amikor rövid időn belül számos konfliktus robban be különösebb strukturális magyarázat nélkül.
Ukrajna pillangóhatása
Több konfliktus esetében kézenfekvő magyarázat, hogy az egyszerre az ukrajnai háború és az orosz gyengeség következménye. Vlagyimir Putyin orosz elnök az elmúlt két évtizedben Afrikától a Közel-Keleten át a posztszovjet világig számos kisebb és nagyobb konfliktusba ártotta bele magát. Az ukrajnai háborúzás azonban elvonta az erőforrásokat ezektől a projektektől: az eddig nagyrészt Afrikában tevékenykedő, Wagner-zsoldoscsoportot az ukrán fronton őrölték fel; a szíriai rezsimnek részben szintén a Wagneren keresztül nyújtott katonai támogatást is meg kellett vágni; az örmények és azeriek közti hegyi-karabahi konfliktusban pedig Moszkva a korábbiakkal ellentétben már nem tudja moderálni a feleket, így az azeriek nagyobb ellenállás nélkül üldözhetik el örmények százezreit a területről.
A másik oldalon az ukrajnai háború a nyugati világ kapacitásait is leköti, emiatt Ilham Aliyev azeri vezetőnek vagy az afrikai puccsistáknak kevésbé kell tartaniuk tőle, hogy komolyabb nyugati megtorlás érné őket. Ezt Nigerben, Gabonban, Maliban vagy Burkina Fasóban az is erősíti, hogy az egykori gyarmattartó Franciaország belefáradt az afrikai kontinensen való csendőrködésbe – az érintett országok katonai elitje pedig abba, hogy a politikai vezetés látszólag tehetetlen a térségben folyó iszlamista terrorral szemben.
Bár kevesebb közfigyelmet kap, a civil és katonai hatalom viszonya a fajsúlyosabb országokban sem megy jó irányba. Az Egyesült Államokban Tommy Tuberville amerikaifutball-edzőből lett republikánus szenátor aknamunkája miatt a hadsereg több száz, szenátusi jóváhagyást igénylő vezető posztja maradt betöltetlenül (Tuberville szerint túl „woke” a hadsereg, fő problémája, hogy a női katonák eltávot kaphatnak, ha abortuszhoz akarnak hozzáférni, de állomáshelyükön ez nem lehetséges, például mert azt a republikánus állami vezetés betiltotta vagy korlátozta). Vlagyimir Putyin természetesen rutinszerűen váltogatja az irreális ukrajnai elvárásai teljesítésére képtelen katonai vezetőket; és nemrég Kínában is kisebb tisztogatás kezdődött a hadseregben.
Ez további könnyebbséget jelent azok számára, akik a zavarosban szeretnének halászni: ha a világ nagy hadseregei a belső ügyeikkel vannak elfoglalva, kisebb az esélye, hogy a rakoncátlankodó diktátorok körmére csapnak.
Tágabb magyarázatok szerint az ukrajnai háború elvi és gyakorlati példát adott más, birodalmi nosztalgiába révülő autokratáknak és támogatóiknak. Az Oroszországgal hagyományosan erős kapcsolatot ápoló Szerbiában például az ukrajnai háború feltüzelte a helyi nacionalisták körében a Koszovóval szembeni revansvágyat, és egyes elképzelések szerint a koszovói feszültségek szerbiai feltüzelése mögött is az áll, hogy Aleksandar Vučić elnök konszolidálja a szélsőjobb támogatását. Hasonló magyarázatok merültek fel az Orbán Viktort és Putyint is gyakran méltató, magyar pénzügyi segítséggel garázdálkodó Milorad Dodik boszniai szerb vezető tevékenységével kapcsolatban. Dodik az utóbbi időben egyre vehemensebben próbálja kikezdeni a boszniai szerbek, horvátok és bosnyákok közti hatalommegosztási rendszert, amiért az Egyesült Államok nemrég szankciókkal sújtotta.
Hasonló spekuláció, hogy az ukrajnai háború világgazdasági hatásai is hozzájárulhattak a konfliktusok számának növekedéséhez. Az energiaárak emelkedése, az ukrán gabonaexport elakadása vagy az Oroszországgal való üzletelés költségeinek növekedése Európában annak fényében relatíve mérsékelt társadalmi áldozatokkal járt, hogy a világ második leggazdagabb térségéről van szó, amelynek államai elég drágán ugyan, de képesek voltak gondoskodni róla, hogy ne fagyjanak meg és ne haljanak éhen. Ezzel szemben a szegényebb országokban jóval nagyobb társadalmi károkat okozott az élelmiszerárak és az energiaárak megugrása. A nélkülözés és éhezés pedig értelemszerűen könnyen vezet politikai instabilitáshoz és erőszakhoz.
A világ erőszakos hely
Egy másik magyarázat, hogy az európai közvélemény számára az ukrajnai háborúig úgy tűnhetett, a világ biztonságosabb és kevésbé erőszakos hellyé vált az elmúlt évtizedekben: a klasszikus államközi konfliktusok és polgárháborúk eltűntek a kontinensről, és az al-Kaida és az Iszlám Állam terrorszervezetek hanyatlásával a korábban is mérsékelt áldozatokat szedő terrorizmust is elfojtotta a fejlett világ.
A békésebb világ képe a közbeszédben is élénkebben megjelent. A tézis egyik fő szószólója Steven Pinker, a Harvard Egyetem pszichológusprofesszora, aki több bestsellerben és virális videóban hirdette, hogy hamis az a nézet, miszerint az emberek veleszületetten erőszakos állatok. Ezt empirikusan nagyrészt azzal támasztotta alá, hogy az erőszakos bűncselekmények és háborúk, valamint az erőszakban és fegyveres konfliktusban meghalt emberek száma erős csökkenést mutat a második világháború óta.
A mértékadó adatforrások szerint is tény, hogy a kétezres évek első évtizedében történelmi összevetésben alacsony volt a szervezett erőszak halálos áldozatainak száma a világban, és az államok közti fegyveres konfliktusok előfordulása és intenzitása is történelmi mélységekbe esett.
Azonban egyes politológusok szerint ennél bonyolultabb a képlet. Bár az államok közti konfliktusok száma és halálossága valóban jelentősen csökkent, az államon belüli konfliktusok (polgárháborúk, etnikai és vallási erőszak, szeparatizmus stb.) száma máig nő. Ha nemcsak az államhatalomhoz köthető konfliktusokat, hanem a szervezett politikai erőszak minden formáját számoljuk, akkor a svéd Uppsalai Egyetem mértékadó adatbázisa szerint az utóbbi években ismét nőni kezdett az aktív konfliktusok és halálos áldozataik száma.
Az államon belüli konfliktusok nemcsak egyre gyakoribbak, hanem egyre hosszabbak is, amit egyes kutatók azzal magyaráznak, hogy a harcoló felek manapság jellemzően nem konkrét, megfogható materiális célokért harcolnak, hanem elvont eszmei és elvi ügyekért, ami nehezíti a békekötést.
Hasonló faktor, hogy a globalizáció megkönnyítette a dzsihád finanszírozását, és a kisebb eszmei tartással működő szeparatista csoportok is könnyebben szereznek pénzt a szervezett bűnözés különböző formáiból (drog- és emberkereskedelem stb.).
Mióta a nyugati világot közvetlenül nem fenyegetik, már nem nagyon kerülnek be a hírekbe, de ma is a világ tucatnyi országában folyik a harc az Iszlám Állam nevű terrorszervezet maradványai ellen; nem ért teljesen véget a szíriai háború, a török–kurd konfliktus; a jemeni háború; a jogvédők szerint népirtással tarkított harc folyik a mianmari hadsereg és a kacsin etnikum között; az Indonézia és a pápuai szeparatisták/szabadságharcosok közötti összeütközés; folyamatos a mozgósítás Kasmírban; számos afrikai állam küzd kisebb-nagyobb belső lázadásokkal és helyi hadurakkal.
Az etiópiai tigréi háborúban 2020 és 2022 között becslések szerint 80-160 ezer ember vesztette életét és százezrek váltak földönfutóvá; a 2014 óta közvetlen iráni és szaúdi részvétellel zajló (bár a két ország közti, kínai közvetítéssel létrejött békülési folyamat óta takaréklángon futó) jemeni polgárháború az ENSZ szerint több mint 300 ezer áldozatot szedett és többmilliós menekülthullámot indított el Afrikán belül. Az ukrajnai háború sem 2022-ben kezdődött, hanem valójában 2014 (sőt kevésbé véres eszközökkel végső soron a 2004-es narancsos forradalom) óta folyik; a palesztin–izraeli konfliktus pedig jóval Izrael állam hivatalos megalapítása előtt elkezdődött. A legutóbbi komolyabb fellángolás idején, 2014-ben, amikor három izraeli fiatal elrablásából kerekedett nagyobb konfliktus, hét hét alatt 2200 palesztin és 73 izraeli áldozattal járt a gázai háború.
A béke illúzió
Tanisha Fazal, a Minnesotai Egyetem professzora egy 2014-es kutatásában arra jutott, hogy a halálozás statisztikailag kimutatható csökkenése nem a konfliktusok enyhüléséhez, hanem ahhoz köthető, hogy manapság kisebb a halálos áldozatok aránya a harcolók számához képest, ez pedig jelentős részt annak következménye, hogy a harcosok ma jobb fizikai állapotban vannak, jobb védőfelszereléshez, jobb orvosi eszközökhöz és ellátáshoz férnek hozzá, és a konfliktusövezetből való evakuáció gyorsabban megoldható. Azaz nem lehet összehasonlítani egy mai és egy sok évtizeddel ezelőtti konfliktus halálozását, és így pusztán a halálos áldozatok száma nem sokat mond arról, mennyire erőszakos hely a világ.
Újabb kutatások szerint pedig míg például az orvostudományi és logisztikai fejlődés csökkentette a halálozások számát, az utóbbi néhány év növekvő számai mögött is technológiai fejlődés áll, csak másfajta technológia fejlődése: a drónhadviselés sokkal olcsóbbá és könnyebbé tette a gyilkolást.
Fazal és Paul Poast, a Chicagói Egyetem tanára egy korábbi cikkében azt írta, tévhit, hogy ma egy kevésbé erőszakos világban élnénk, mint korábban. Szerintük ezt a tévhitet nagyrészt az magyarázza, hogy a két világháború eltorzította a nyugati közvéleményben a háborúról alkotott képet: a világháborúk kivételes esetek, az azokat megelőző és követő konfliktusok jóval rövidebbek és kevésbé véresek voltak. A nyugati közvélemény e két, kivételesen véres és hosszú konfliktushoz hasonlítja a jelenlegi helyzetet, ám ez félrevezető.
A téves percepciókat fokozza, hogy a nyugati közvélemény az utóbbi két évtizedben relatíve egyoldalú és egyedi eseteken keresztül találkozott a fegyveres konfliktusok valóságával: az iraki vagy az afganisztáni háborúban az egyik oldalon a világ legerősebb katonai gépezete állt, a másik oldalon két gyenge rezsim. A világ legtöbb konfliktusa kevésbé aszimmetrikus (ahogy azzal a gyenge rezsimek gyors megdöntése után az amerikaiak is szembesültek a Közel-Keleten).
A politikatudományon kívülről érkező statisztikusok között is bőven akadnak, akik szerint Pinker adatai nem helytállók. Vannak, akik szerint a fegyveres erőszak „véressége” olyan nagy varianciát és bizonytalanságot mutat, hogy semmilyen egyértelmű trend nem állapítható meg abból; mások ezt annyival egészítik ki, hogy a második világháborút követő relatív béke időszaka olyan rövid volt, hogy nem lehet belőle messzemenő történelmi következtetéseket levonni. Másfelől viszont vannak olyan elemzések is, amelyek inkább Pinkernek adnak igazat, és arra jutnak, hogy 1950 után beazonosíthatóan csökken a konfliktusok súlyossága.
Multipolaritás
A nemzetközi konfliktusokat és a nemzetközi rendet kutató, néhai Bear Braumoeller szerint a konfliktusok számát és súlyosságát elsősorban a nemzetközi rend jellege határozza meg, amely gondolat kapcsolódik a helyzet egy átfogóbb magyarázatához, miszerint az amerikai hegemónia gyengülése és a „többpólusú világrend” inherens instabilitása áll a látszólag egymástól távoli események mögött.
Bár a magyar közvélemény Orbán Viktor és szellemi holdudvara, valamint a velük sok világpolitikai kérdésben egy húron pendülő „baloldali” „értelmiségiek” és „véleményformálók” jóvoltából leginkább az amerikai hegemónia (egyébként gyakran valós) árnyoldalairól szokott hallani, a globalista szellemi imperializmus elefántcsonttornyaiban makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy az Egyesült Államok katonai és gazdasági erőfölénye a világ szerencsésebb felén relatív stabilitást, békét és prosperitást teremtett. E szerint akik nem ugráltak nagyon az amerikai érdekekkel szemben, azok az amerikai piachoz való hozzáférésen és az amerikai biztonsági garanciákon keresztül jól elvoltak; akik meg igen, azok a „nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetése” miatt súlyos következményekkel számolhattak, legyen szó a vietnámi kommunistákról vagy a horvát, bosnyák és albán testvéreiket kiirtani szándékozó szerb szomszédainkról.
Az Egyesült Államok azonban katonai erejének relatív mérséklődése és belső problémái miatt ma már egyre kevésbé képes és hajlandó eljátszani a világcsendőri szerepet, és a világgazdaságban is inkább porcelánboltba tévedt elefántként viselkedik, mint rendteremtő szuperhatalomként. Ez hiába jó hír a Washingtonnal szájkaratézó autokraták számára, a geopolitika egyes vajákosai szerint szükségszerűen instabil és veszélyes világot teremt. A másik oldalról pedig olyan részmagyarázatok is vannak, amelyek szerint az Egyesült Államok befolyásának csökkenése miatt saját szövetségeseit sem tudja féken tartani.
Emiatt aztán az amerikai hatalom mérséklődésével könnyebbé válik balhézni a világban, hiszen kevésbé kell tartani tőle, hogy „a szabad világ vezetője” lecsapjon – más pedig egyelőre nem képes és hajlandó csendőrködésre. Az instabilitást fokozza a közép- és nagyhatalmak közti nézet- és érdekellentétek sokasodása, valamint az, hogy ezek az erősebb államok az egyes konfliktusokban eltérő oldal mögé állnak be.
Erre hivatkozva a minden fűszál mögött globális összefüggéseket kereső vajákosok a közelmúlt egymástól nagyon eltérő konfliktusait is igyekeznek egy változóval, az amerikai hatalom gyengülésével és a többpólusú világ rendezetlenségével magyarázni.
Bár a „globális Dél” egyes prófétái szerint az új világban a kínai tőke, esetleg a nagy fejlődő országok egymásra borulása majd szebb, jobb és igazságosabb jövőt teremt, ez eddig messze nem jött el. Ugyan a kínai pártfőtitkár-államfő, Hszi Csin-ping futószalagon szállítja a buzzwördöket az új világrendről, az Övezet és Út kezdeményezés nevű nagy világgazdasági projektje egyelőre nem hozta el a fejlődő világ virágzását. Ez a globális stabilitásnak sem használ: sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, ha sok, kínai pénzből prosperáló fejlődő ország népesítené be a földet. Ehelyett manapság inkább zárulnak a felzárkózás korábbi folyosói a szegényebb térségek előtt, ez pedig értelemszerűen táplálja az instabilitást.
Koronavírus, klímaváltozás, vagy csak a véletlen
A kreatívabb magyarázatok a Covid-járvány és a klímaváltozás hatását is szeretik belefűzni a sztoriba: előbbi megborította a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rendet, és utóhatásai súlyos globális adósságproblémákat és inflációt szültek; utóbbi pedig számos szegény országban rontotta a mezőgazdasági termelékenységet, a vízhez és más erőforrásokhoz való hozzáférést, pusztító természeti katasztrófákat okozott, amelyek súlyos társadalmi károkkal jártak, és a szűkülő természeti erőforrásokért folyó harcot is kiélezték mind a fejlődő államokon belül, mind azok között.
Az ilyen, tágabb folyamatokra fókuszáló magyarázatok azt is felhozzák, hogy az emberiség globális kihívásaihoz viszonyítva az amerikai–kínai nagyhatalmi kiszorítósdi vagy akár a fejlődő világ belső és államközi konfliktusai buta és értelmetlen homokozói perpatvarok: a békét és stabilitást nem az hozza el, ha az egyik ideológiai vagy gazdasági érdekcsoport felülkerekedik a másikon, esetleg kijelölik egymás között, hogy kinek hol húzódik a befolyási övezete; hanem az, ha létrejön valamiféle globális egyetértés a közös erőforrások elosztásáról, a klímaváltozás és a járványok leküzdéséről, vagy akár a fenntartható fejlődés finanszírozásáról. A másik oldalról ennek hiányában viszont nem is lesz stabilitás, függetlenül attól, hogy hány hatalmi pólus van a nemzetközi rendszerben, és azokat kik irányítják.
Ezzel együtt az is lehet, hogy nincs semmiféle nagy magyarázat, és teljesen véletlen, hogy az utóbbi egy-két évben ennyi nagy konfliktus tört ki vagy forrósodott fel.
Az izraeli–palesztin konfliktus az Egyesült Államok világpolitikai befolyásának csúcsán is kiélezett volt; a Kaukázus és a Balkán történelmi forrongása is évszázados múltra tekint vissza; számos afrikai és ázsiai konfliktus a gyarmatosítás korából vagy azt megelőző történelmi időszakokból származik.
Braumoeller egy tavaly nyári írásában az ukrajnai konfliktussal kapcsolatban arra figyelmeztetett, hogy a háborúk kitörése, eszkalációja és súlyossága a múltbéli statisztikai tanulságok alapján nagyon nehezen megjósolható: alacsony intenzitású vagy befagyott konfliktusok hajlamosak komolyabb előjel nélkül berobbanni vagy eldurvulni, míg más, akut viszályokból sosem lesz „nagy” háború.
A számokkal mérsékeltebben jól bánó Niall Ferguson prominens brit konzervatív történész ezt a statisztikai bizonytalanságot azzal intézi el: a történelemben gyakori jelenség, hogy a konfliktusok egymást követő „lavinát” indítanak el, és a békésebb és nyugodtabb időszakok váltják egymást. Avagy a világtörténelem egy másik ismert teoretikusát, Vlagyimir Iljics Lenint idézve: „vannak évtizedek, amikor semmi nem történik, máskor viszont hetek alatt dől el évtizedek sorsa”. (Telex)
