Máté Gábor Kolozsváron
Meg kell látnunk a sebeinket és a képességeinket. Szembe kell néznünk vele, hogy miben hittünk, és mi fontos igazán számunkra. Tudnunk kell, mi az, amibe nem nyugszunk bele többé, és mi az, amit már képesek vagyunk elfogadni. Észre kell vennünk, milyen mítoszok kötnek gúzsba, és milyen kapcsolatok határoznak meg. Tisztában kell lennünk a múlttal, ahogy volt, a jelennel, ahogy van, és a jövővel, ahogy talán lesz. És legfőképp rá kell ébrednünk, hogy szakadék van aközött, amire lényegünk vágyik és amit a »normalitás« megkövetel tőlünk.
Pár napja Steven Bartlett podcastjében beszélt róla, hogy most pont jól van, de amúgy éppen internet rehabról jön, két hétre kikapcsolta magát az online-ból, mert érezte: rosszul bánik magával, újra a külső validációt szomjazza, hiába fordították le az új könyvét 35 nyelvre, hiába turnézza vele körbe a világot, még mindig aggódik, hogy hányadik a sikerlistán, hogy éppen hova fogják meghívni, hogy azt értik-e az emberek, amit tényleg üzenni szeretne, hogy tényleg ott segít-e, ahol szükséges.
Az átlagnál kicsit halkabban beszél, mindig szomorkásan lefelé görbülő szemével és borzas szemöldökével, a ráncaival, rekedtes, mély hangjával, szikár alakjával itt volt Kolozsváron dr. Máté Gábor, a sebzett gyógyító, aki emberi kapcsolatokról, szorongásról, függőségről beszél úgy, hogy saját sebeit, gyarlóságát, útkeresését mutatja meg – ezért is mondják róla, hogy ő az egyik leghitelesebb sztárpszichológus és önsegítőkönyv-szerző: mert nem fél belátni, hogy egy dolog ismereteket szerezni a lélekről, és egészen más tészta meg- és átélni a lelki/ mentális zavarok és betegségek sötét bugyrait és aztán saját bőrön megtapasztalni a gyógyulást, ami tulajdonképpen véget nem érő folyamat.
Nehéz lenne elvonatkoztatni Máté Gábor online jelenlététől, a számtalan podcast beszélgetéstől, Instagram live-tól vagy tévéműsortól. Annak ellenére, hogy a Normális vagy 13 évnyi szünet után jelent meg, igazából a doktor 2011-ben lefordított A test lázadása című első könyvének megjelenése óta szinte folyamatosan jelen van a magyar nyelvű közbeszédben, a trauma, a stressz, a lelki seb fogalmai szorosan összefonódnak nevével.
Vélhetően ennek köszönhetően kolozsvári hallgatósága is legalább két részre oszolhatott múlt csütörtökön. Ott voltak a rendszeres követői, akik bizonyára olvasták már a könyveit, hallgatják a különböző platformokon elérhető előadásait és a vele készülő interjúkat, és most csak a személyes jelenléte adta az élményt. És ott voltak azok, akik most találkoztak először vele és először hallhattak a gyerekkori pozitív és negatív élettapasztalatok, az elhanyagolás vagy a bántás és a felnőttkori függőségek és mentális zavarok közötti összefüggések Máté Gábor féle megközelítéséről. Lényeg, hogy mindkét csoport számára különleges és ritka pillanat volt, ahogyan a Repcsiben, vakító neon fényárban, a meghittség legkisebb jelét is nélkülöző térbe bejön egy ember, Britney Spears fejre szerelhető mikrofonjával beszélni kezd a saját csecsemőkoráról és perceken belül képes 700 embert bevonni.
Ilyen Kolozsváron ritkán van.
Nálunk felé előadók csak általánosságban beszélnek az emberi szenvedésről, szülőkkel való viszonyról, párkapcsolatról. Nálunk felé az előadó nem magából indul ki. Nálunk felé az előadó nem szolgáltatja ki magát. A rossz családi körülmények, az abúzus, a függő életmód mindig mással, de leginkább egy elméleti példával esik meg, s éppen ezért elvont, távoli is marad.
De most itt van Máté doktor, aki a világ legtermészetesebb dolgaként elmondja, hogy LSD hatása alatt randizott először a feleségével, mert józanon nem tartotta magát elég érdekesnek. Vagy, hogy a felnőtt fia, rettegett a családi veszekedések alatt, azt hitte, megnyílik a padló alatta és ő a szakadékba zuhan. Hogyan zokogott egy pszichedelikus terápián. Rámutat, hogy egy banális férj-feleség összezörrenésnek milyen gyökere lehet és mennyire bután tud reagálni egy magas intelligenciájú művelt ember is, ha a tudattalanja és lelki sebei határozzák meg a viselkedését.
Jó volt ezt Kolozsváron hallgatni. Jó volt arra gondolni, hogy 700 ember úgy ment haza, hogy aznap talán kicsit magába nézett, kicsit önreflektált, kicsit ránézett arra, amit gyerekkora óta cipel, kicsit más szemmel nézett arra, hogy ő mit tesz a környezetével.
Bizonyára voltak olyanok is, akik ezt soknak érezték, akik szerint a gyermekkorban elszenvedett trauma, mint a különböző felnőttkori függőségre, agresszív viselkedésre, szétment kapcsolatokra, diszfunkcionális családi mintákra adott magyarázat eltúlzott. Akik szerint álprobléma az, hogy az „anyukánk nem simogatott eleget”. Nekik ajánlom megfontolásra azt, hogy talán észre kellene venni: normálisnak érezzük életünk mindenféle fájdalmát, magát a szenvedést, a szorongást, a dühöt, az agressziót. Emlegetjük elődjeinket, akik megállapították: a magyar értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Ezt is teljesen normálisnak gondoljuk.
Emelje fel a kezét, aki életében fogyasztott már rendszeresen valamit, ami kezdetben jó volt, ami segített, ami enyhített, ami pótolt, de amiről kiderült, hogy rossz! – kérte a doktor, és néhány hazugot leszámítva ott ültünk mindannyian ég fele meredő kezekkel. Már régen megadtuk magunkat! Már régen ez a normális.
Nem tudom mennyire tűnt biztatónak, hogy a jó doktor szerint soha nem késő. Bármikor dönthetünk úgy, hogy ránézünk sebeinkre, hogy megismerve saját gyenge pontjainkat, vállalva a sebezhetőséget végre képesek leszünk a szeretetre. Nagy munka, és soha nincs vége: szeretetet adni és szeretet kapni.
Felmerül a kérdés: vajon nem ez lenne a normális? (Transtelex)
