B. H. Liddel Hart brit tábornok, egykori vezérkari főnök már az ötvenes évek elején arról értekezett, hogy a jövő háborúja nagy reguláris hadseregek anyagcsatái helyett a városi, és a terepen végrehajtott gerilla-hadműveleteké, melynek a reguláris hadsereg nem ellenszere, csak speciálisan kiképzett kommandós alakulatok vehetik föl velük a siker reményében a harcot.
Bebizonyosodott ez a vietnami háborúban, részben a két afganisztáni háborúban (Irakban az amerikaiak élőerőt alig vetettek be, ez távháború volt, a második pedig natúr megszállás).
Az orosz-ukrán háború viszont klasszikus, régimódi XX. századi háború.
Izrael egymás után négyszer (az utolsóban már csak amerikai fegyver- és pilóta-utánpótlással) ronggyá verte a négy vele határos arab ország reguláris hadseregeit.
E győzelmeket a terroristák gerilla-hadviselésével szemben a legkorszerűbb fegyverzettel sem tudja megismételni.
Most sem lesz győztes és vesztes, csak áldozatok mindkét oldalon.
A helyzet akkor sem változna, ha Izrael újra megszállná a Gázai-övezetet, mint 67-ben (ez nem került eddig most szóba), a palesztin terrorszervezetek kimeríthetetlen ember-utánpótlással rendelkeznek, és az Iránból, Szaúd-Arábiából, az Emírségekből és ki tudja még honnan pénzelt szervezetek a legkorszerűbb informatikai- és fegyvertárakhoz jutnak hozzá. És – a meglepetésszerű támadás sikere bizonyítja – megtanulták a taktikai és stratégiai tervezés tudományát.
Ez a háborús konfliktus véget érni nem fog, és a magát (eddig) hamis biztonságba ringató Izrael polgárainak véres, keserű tapasztalatokat kell szerezniük, hogy ott béke nem lesz, biztonságban nem fognak élni.
Ezen pedig nem változtat a tény, hogy több arab-izraeli diplomáciai- és gazdasági kapcsolatfelvétel történt (Szadat még az életével fizetett a békemegállapodásért). Ez ugyanis helyben senkit nem érdekel!
Ha van egyáltalán megoldás, akkor első lépéseként Izraelnek ki kell ürítenie valamennyi megszállt területet (Ciszjordánia) és hozzá kell járulnia egy palesztin állam létrehozásához. (Ez nem fog megtörténni.)
A terroristákat, akik Izraelt a tengerbe kívánják szorítani, ez sem hatná meg, de az arab lakosság egyre kevésbé támogatná, bújtatná, látná el ember-utánpótlással őket.
A túlnyomó többségük végre békében akar élni.
Mindenesetre érdekes, hogy e háború éppen akkor robbant ki, amikor a satuba fogott Netanjáhú gyakorlatilag megoldhatatlan dilemmával szembesült: a hatalmát bebetonozó, a büntetlenségét szavatoló „igazságügyi reformcsomag” nevű szélhámosság első etapjáról az azzal a jogkörei jó részétől megfosztani kívánt Legfelsőbb Bíróságnak most kellett volna döntenie, a Kneszet pedig most szavazott volna a második csomagról, aminek elfogadása országos ellenállást váltana ki.
Ha viszont Netanjáhú újra halaszt, arra az esetre a koalíciós partnerek a koalíció felbomlásával zsarolják.
(Hogy megtennék-e, kérdéses, hiszen az új választásokhoz vezetne, amelyben Netanjáhú most megsemmisítő vereséget szenvedne, a koalíciós partnerei pedig eltűnnének a törvényhozásból, de biztosra nem mehet, mivel ezek: Ben-Gvír. Szmotrics, Deri, azon kívül, hogy hétmérföldes gazemberek, kiszámíthatatlanok).
A háborúval Netanjáhú ki tudja, mennyi időt nyer, nyilván megerősödnek majd a nacionalista keményvonalasok, és bűnbakként megszabadul a politikáját ellenző Joáv Galant védelmi minisztertől, meg a kormány politikája által kivéreztetett Moszad igazgatójától, David Barneától is.
Ilyen szerencse talán nincs is!