Nem első alkalommal futottam át a Mária-Valéria hídon, de húsz Hídfutást vártam, hogy a huszonegyediken én is rajthoz álljak.
Kedvelem a "családias" futóversenyeket, mert hadilábon állok a tömeggel. Nyilván a lefutott évek alatt megtanultam kizárni a többieket és amikor elhangzik a rajt, akkor már senki nincs, csak az út és én.
Eddig egyetlen olyan versenyen voltam, ahol több sporttársammal meg kellett állnunk, mert nem volt egyértelmű, hogy merre is kell futni - ilyen gond az esztergomi Hídfutáson nem volt. Az esztergomi versenyek nem csak azért különlegesek számomra, mert "hazai pálya", hanem azért is, mert eddig kivétel nélkül a legrosszabb teljesítményeim itt futottam össze. Ezzel együtt szeretek itt futni, de legjobban a "saját" terepem kedvelem. Évente egyszer esem el, ismerem futólag a sporttársakat, jó a levegő, szép a táj és nyugi van - azt hiszem ennél több nem szükséges a futáshoz.
De...
Nem tudok elmenni amellett, hogy erre az egészre, a szervezésre és a lebonyolításra rárakódott a "jót akartunk elvtársak, de így sikerült" érzet. Az időjárás milyenségéről kár írni, arról egyetlen szervező sem tehet. Inkább arról írok, amiről igen.
Az idei versenyt 2676 ember teljesítette, ez egy rendkívül nagy szám, de idén nem dőlt meg a résztvevői csúcs. Sokakat vélhetően elriasztott a rossz idő.
Azonban ekkora nevezés és futószám mellett már célszerű lenne rajtzónák kialakítása, a lassú rajt helyett (a lassú rajt azt jelenti, hogy bizonyos távig nem szabad megelőzni a felvezető járművet). Gyerekeket és felnőtteket nem volna szabad egyszerre indítani.
Esett az eső, így nem kellett volna a rusztikusan fugázott, csúszós macskakőre irányítani a futókat, illett volna kiváltani az a pár száz métert - de szerencsére nem tudok balesetről. Én is csak egyszer akadtam meg ezen a szakaszon.
Az is megér egy mondatot, hogy voltak, akik itt-ott levágtak a távból, mert senki nem figyelt erre. Vagy ez volna az a "magyar lelemény", amelyről Orbán Viktor anekdotázott a közelmúltban? Nem! Nekem nincs rossz érzésem attól, mert bárki megelőz, az sem érdekel, hogy hogyan. Én csak futok a saját ritmusomban és közben látok, nem csak nézek.
Nem utolsó sorban számomra meglehetősen visszás volt, hogy a szpíker szerepben is jól teljesítő sporttárs a hasznos információk bemondása közben nem feledkezett meg az önfényezésről sem, hiszen valamilyen oknál fogva fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy ő maga, milyen sebességgel fogja teljesíteni a távot.
Szóval megvolt a huszonegyedik Hídfutás és a kapott érmet nagy becsben tartom és felkerült a többi mellé. Ha a szervezetem is úgy akarja, akkor a huszonkettediken is rajthoz állok. A várakozásaimat percekkel felülírtam, így alaposan felköthetem jövőre a lábaim, mert nagyon szeretném megdönteni a saját időmet. (Harvay Péter)