Bármennyire fojtogatja a kortárs magyarországi közeg, nem tervez elmenni, legfőbb célja az életben, hogy tisztességesen elvégezze a színészi munkáját.
A gyerekeit állami intézménybe járatja, Hararit olvas, meditál, boxol és legfőképp: mindent megkérdőjelez. Nagy Zsolttal a Marie Claire nyári lapszámába készítettünk egy egyoldalas interjút, a beszélgetést most teljes terjedelemben is megosztjuk az olvasókkal.
Kisvárdáról felköltözve csöppentél bele a pesti művészközegbe. Mennyire volt számodra új ez a világ?
Elsőgenerációs értelmiségi vagyok, a nővéremet kivéve senkinek nincs diplomája a családban. Egy ilyen kis helyről, mint Kisvárda, nagyon távolinak látszott minden. Még a fővárosba is hat óra volt feljönni vonattal. Az meg, hogy én valaha is Gálffi László mellett fogok játszani, meg sem fordult a fejemben. Azt gondoltam, hogy színész leszek valahogy, viszont arról, hogy a nagykutyákkal fogok egy asztalnál ülni, soha nem mertem álmodni. Pont ezért nem hiszek a nagy dolgokban: egy álom mindig nagyon távolinak tűnik. El kell kezdeni menni felé, de aztán mire odaérsz, rájössz, már nem is biztos, hogy az az, amit szerettél volna.
Melyek azok a tulajdonságok, amelyek kellenek ahhoz, hogy valakiből jó színész lehessen?
Erre a kérdésre nincs konkrét válasz, mert nagyon sok tulajdonság összessége kell hozzá. Kiválóan kell tudni mozgatni az idegrendszert, értelmesnek, intelligensnek, teherbírónak és pontosnak kell lenni, na meg – és ezt értsd jól – megfelelően bevállalósnak, nagyképűnek és vagánynak is. Nagy tétben érdemes ezt az egészet játszani, és pont emiatt hatalmasakat is lehet esni. Kockáztatni kell, veszélyesen kell csinálni, ami felzabálja az egész életedet. Az enyémet fel is zabálta. Mindent kér, és ha igazán a megszállottja vagy, mindent oda is adsz neki.
A színészet egy addikció, egy nagyon különös szakma. Olyasmi kattantság is kell hozzá, mint mondjuk a kutatóknak vagy csillagászoknak. Kit érdekel a z2329-es csillag? Nagyjából csak a csillagászt. De az egész életét felteszi arra, hogy minél többet megtudjon róla. Vagy akár arról, hogy hová tűnik a fény, vagy hogy kimutatható-e a fekete lyuk. Kit érdekelnek ezek? 220 forint a kenyér, 410 forint a tej. Ez érdekli az embereket. De a csillagászt igenis érdekli az a csillag, és megszállottan kutat is utána. És arra jöttem rá, hogy ez a legfontosabb: ha valami téged érdekel, és szenvedéllyel csinálod, akkor bele fogsz adni mindent, mindegy, hogy a külvilág hogyan viszonyul hozzá. A színészettel is ez a helyzet. Vannak még emberek, akiket ez érdekel, persze, nyilván közönség nélkül teljesen fölösleges színészkedni – értük teszed fel az egész életedet. De a belső megszállottság nélkül nem lehetne jól művelni.
A magánéletedben is átszellemülsz a karakterré, akit éppen megformálsz?
Nem lényegülök át, a karakter már bennem van, és amikor szükség van rá, akkor elkezdem növeszteni magamban, úgy szoktam mondani, hogy adok neki enni. Hogyha egy állat vagy a szerepedben, akkor azt az állatot kezded el etetni, ha egy drogos vagy egy hősszerelmes, akkor azt. És negyvenhét éves korára már egy csomó állattal él együtt az ember. Minden nap figyelem az embereket: az autóban, gyalog, biciklivel, bárhogyan és bárhol vagyok, figyelem az arcokat az utcán, elraktározom a látottakat, és közben vagy egy párbeszéd megy bennem folyamatosan, egy beszélgetés egy fiktív figurával, vagy effektíve a figurákat nézem. Ehhez mániákusnak kell lenni. Ez veszélyes, és nem sokan tolerálják. Ezért is ment tönkre az első házasságom.
Ugyanakkor neked van egy másik életed is, amelyben ötgyerekes édesapa vagy. Összeegyeztethető ez a két élet?
Nem. Elviselnek. Elviselik azt, amilyen vagyok, ahogyan élek, és ez a legnagyobb ajándék.
A párod Oltai Kata, amennyire az ő munkásságát ismerem, benne is erősen dolgozik az igazságérzet és egy tiédhez hasonló világlátás.
Mi szellemi társak vagyunk, de ő nagyon más habitusú ember, mint én. Én nagyon hamar el tudok pattanni, ő pedig egy végtelenül nyugodt ember, nagyon kiegyensúlyozott. Én meg nem, de hát ez a szakmám. Azért nem tudok kiegyensúlyozott lenni, mert folyamatosan mindent megkérdőjelezek. Bele tudok helyezkedni abba is, hogy tökéletesen igaza van a másiknak, és rettentő ellenséges is tudok lenni ugyanabban a pillanatban. Ezért nagyon nehéz ez, kicsit skizoid állapot.
Hogy tudsz mégis kikapcsolni?
Próbálkoztam a meditációval, gyakorolni fogom továbbra is. Nem rossz, de szerintem nem szabad túlzásba vinnie egy színésznek. A másik egy sport. Kungfuzok és boxolok, nekem nagyon sokat segítenek. És rengeteget olvasok, de az inkább felizgat, mint lenyugtat.
Amit meg látok magam körül, az végképp nyugtalanító. Nem akarok a politikába belemenni, de egyszerűen nem tudsz elmenni olyan dolgok mellett, hogy a szomszédos országban háború van és hogyan áll hozzá a kormány – ezt sosem fogom megbocsátani nekik! Vannak ukrán ismerőseim és barátaim, akiket cserben hagyott ez a kormány, elfordult ezektől az emberektől, miközben békére hivatkozva impotenskedik.
Tudod mi a superpower? A kínai mesterek így csinálják: nincs olyan, hogy tanulsz és egyszer majd mester leszel, hanem tanulsz, és talán megjelenik nálad egy ember, aki tőled szeretne tanulni. Mindig a tanítvány választ. Te mondhatod neki, hogy nem vállalod, de elsőként mindig a tanítvány választ. Ebben az országban meg úgy van, hogy a miniszterelnök kiválasztotta a saját embereit, és ő viszi, manipulálja, és vezeti rossz felé mindezt. De ezt mi választottuk magunknak, és ennek nagyon kemény következményei lesznek, viszont a választópolgárok nagy százaléka már nem fog élni akkor, amikor ezeknek a következménye begyűrűzik és lecsap.
Sokat gondolkozol a globális felmelegedésen?
Pár év múlva a Föld effektíve el fog sivatagosodni. Óriási éhínség lesz és polgárháborúk mindenhol. Greta Thunberget ki lehet röhögni, de az a kislány a saját jövőjéről beszél. 2050-re nem lesz jég a Földön, ami azt jelenti, hogy 20-30 méterrel magasabb szinten lesz az óceán. Ami azt is jelenti, hogy a Föld középső része az üvegházhatás miatt teljesen el fog sivatagosodni. Na most, az ezeken a részeken élő cirka másfél-két milliárd ember mégis hova fog menni? Elkezd felhúzódni északra vagy délre? Na az lesz a durva. Át fog vándorolni Afrikából mindenki. Nem 100 ezer ember fog elindulni, hanem 300 millió meg 500 millió ember. Ezt nem fogja megállítani a kis kerítés. Na, ilyen kérdésekkel kéne foglalkozni, nem a queerek basztatásával meg a melegházasság tiltásával. Egy teljesen más struktúrában kéne gondolkodnunk. Ezt már rég megírta fenomenálisan Yuval Noah Harari a Homo sapiens, a Homo deus és a 21 lecke a 21. századra című könyvekben. Ezeket mindenkinek el kéne olvasnia ahhoz, hogy megértsük, teljesen más struktúrában kell gondolkodni a világról.
Viszont itthon egy nagyon kis része ennek az országnak, köztük én is, végtelenül csalódottan áll a pálya szélén, és nézi, ami történik. Hogy hogy lopják és becstelenítik meg ezt az országot. Szégyellem magam Ausztriában, Németországban, Franciaországban vagy Szicíliában, amikor megkérdezik, hogy: Where are you from? A válasz után mindig rögtön hozzá kell tennem, hogy nem értek egyet Orbánékkal. Mindenhol. Nem lehetek büszke a saját országomra Magyarországon kívül. Azt érzem, hogy meghalt egy részem.
És nem gondolkoztál azon, hogy külföldre költözz?
Nem, nem, semmiképpen sem. József Attila, Örkény István, Ady Endre, Radnóti Miklós, Vörösmarty Mihály. Én ezek miatt az emberek miatt maradok itt, ők azok, akik miatt nem fogom elhagyni az országot. Nekem kell megvédenem őket, én fogok beszélni róluk úgy, ahogy ők beszéltek az emberekhez. Nekem ez a dolgom, színész vagyok, Magyarországra születtem. Nem érdekel a pénz, nem érdekel Hollywood, nem érdekel a fény, a siker…
…nem is ezek miatt kérdezem, hanem a légkör miatt.
Értem, amit mondasz, de nehéz légkörben is meg kell tanulni élni.
Ezek szerint számodra a színészetnek része a hivatástudat is?
Nem, ez nálam úgy indult, hogy híres ember szeretnék lenni, és Porschéban szeretnék ülni. Így indult, aztán rájöttem, hogy ez sokkal komolyabb dolog ennél.
Ahogy mondtad, másképp kellene az embernek gondolkodnia a világról ahhoz, hogy változás következhessen be annak működésében. De mit tehet a kisember, amíg a nagy egésznek a működése nem változik?
Nem igaz az, hogy kisember vagy. Egyikünk sem kisember. Ugyan már. Különösen, amióta itt a világháló. Gyakorlatilag folyamatosan tele vagyunk értelmes üzenetekkel és bárkinek lehet nagy hangja, bárki terjesztheti a meglátásait mondjuk arról, hogy csomagolásmentesen hogyan lehet élni. Az, hogy ne használj több nylont, hogy ne járj autóval vagy hogy hogyan kerüld az elektromos cuccokat otthon. Lehet így élni, csak brutál sok meló.
Ehhez persze olyan berögzült, kényelmes szokásokat kellene megváltoztatnunk, amire nagyon kevesen lennének képesek.
Hozzá vagyunk szoktatva egy élhetetlen élethez. Ráadásul szerintem nem élvezhető így az élet, kiüresedik, ha mindent elektronikusan oldasz meg. Ott van Kurt Vonnegut, akit egyébként imádok – a felesége azt mondta neki: “Miért egyenként veszed a levelezőlapokat? Vegyél egy kétszázas csomagot, és nem kell külön lemenni érte minden alkalommal.” Erre a férje azt válaszolta: “Azért, drágám, mert ha lemegyek a lépcsőházban, talán találkozok valakivel, van egymás számára két mondatunk, átmegyek a hírlapárushoz, aki a jó barátom, trécselünk húsz percet, talán még valakivel összefutok, vele is intézünk egymáshoz pár sort. És csak egy levelezőlapért mentem le, de sokkal többet kaptam, mint egy levelezőlap.”
Az emberi kapcsolatok a jövő kulcsa és záloga. Nem a telefon fog minket megmenteni, sem a pénz. A tiszta víz fog minket megmenteni, a tiszta környezet, meg az, hogy tudunk egymással mit kezdeni. Ez utóbbi egyébként az oktatásban kezdődik el, sőt, az óvodában. Abban, hogy kis közösségeket neveljenek, és az olyan iskolákban, ahol az egyenlőtlenségeket meg tudják oldani. Nagyon helyes, hogy aspergeres, ADHD-s stb. gyerekeket raknak egy osztályba. Tanulják meg minél előbb, ez lesz az élet: együtt, egymás mellett élünk.
Állami intézménybe járnak a gyerekeitek?
Igen, azért nem magániskolába, mert azt szeretném, hogy találkozzanak a társadalommal. Hogy gyerekként tanulják meg, hogy mi a helyük benne. Ezt csinálják Finnországban is, csak ott egy kicsit jobban. A cégvezető beiratja az állami iskolába a gyerekét, azért, mert pontosan tudja, hogy a gyereke is cégvezető lesz, viszont a társadalom többi tagjával fog együtt dolgozni. Tudja, hogy a fia kirakja a kaviáros szendvicset az osztályában az asztalra, ami teljesen normális, az osztálytársa meg kirakja a trappistás szendvicset. Utóbbi megkóstolja a kaviáros szendvicset, és fordítva is. És rájön, hogy a kaviáros szendvics mennyire frankó, és ha eleget tesz érte, akkor a saját munkája gyümölcseként elérheti, hogy ehessen évente kétszer-háromszor kaviáros szendvicset. Nem többször, de kétszer-háromszor igen.
Erre kéne megtanítani az embereket, hogy elfogadják ezt a működést, mint ahogy én is elfogadtam, hogy nem leszek a világ legjobb színésze, nem leszek világsztár. Itt leszek Magyarországon egy tisztességes színész, ennek fogom áldozni az életemet. Van öt csodálatos gyerekem, nem vágyom többre. Csak egy dolog van még: hogy a munkámat elvégezzem tisztességesen. Ennyi már csak a feladatom.
Szerző: Németh Míra / MariaClaire
