Ahogy arra számítani lehetett: a legtöbb tanári képzésre idén is be lehetett kerülni bőven 400 pont alatti eredménnyel.
Főleg ott, ahol legalább az egyik szak természettudományos. Hogy ez miért a katasztrófa felé vezető, egyébként elég rövid út, s hogy miként térhetnénk le róla mégis: erről szól a VÁLASZ ONLINE-on megjelent cikk. Halmschlager Andrea sorra veszi azt is, micsoda tudatlanságról árulkodik, amit az iskola és a szaktanár szerepéről az átlagpolgár manapság gondol.
Szépen mutat, hogy az ELTE biológia–fizika tanári képzésén 428 a ponthatár – az ember azt gondolhatná, minden rendben a tanárképzéssel. Ha azonban kicsit mögénézünk az adatnak, leesik az állunk: erre a képzésre ugyanis senki sem jelentkezett első helyen, s az összes jelentkező száma is csak három. (A szakpár azért érdekes, mert sokan ezt választják az orvosi felvételihez. Elképzelhető, hogy van pár diák, aki mindenképp a Semmelweis Egyetemre akar bejutni, és a fővárosban maradna, ezért bejelöli az ELTE-n a megfelelő tanári szakot. S közülük egy-kettő lecsúszik az SE általános- vagy fogorvos szakjáról. Ők nyilván nem maradnak sokáig a tanárképzésben.) Az ELTE biológiatanár–földrajztanár képzésén is pazar a 491 pontos bekerülési limit, de itt összesen kettő elsőhelyes jelentkező volt. Kérdés, mi tartja majd ezt az egy vagy két fiatalt a pályán. Ezen a szakpáron Szegeden nincs első helyen jelentkező, Pécsen és Debrecenben egy, illetve kettő van, de itt a ponthatárok is alacsonyak. A klasszikus matek–fizika vagy biológia–kémia tanári képzések esetében is hasonlóan lelombozóak az adatok.
képzés | intézmény | első helyen jelentkezők száma (2023) | ponthatár (2023) |
---|---|---|---|
biológiatanár – fizikatanár | ELTE | 0 | 428 |
DE | 0 | nincs ponthatár, a szak nem indul | |
PTE | 0 | nincs ponthatár, a szak nem indul | |
SZTE | 0 | nincs ponthatár, a szak nem indul | |
biológiatanár – kémiatanár | ELTE | 3 | 305 |
DE | 0 | nincs ponthatár, a szak nem indul | |
PTE | 0 | 325 | |
SZTE | 6 | 374 | |
fizikatanár – matematikatanár | ELTE | 8 | 314 |
DE | 2 | 406 | |
PTE | 4 | 366 | |
SZTE | 5 | 379 |
Kérdezhetjük, persze, hogy miért gond az alacsony bekerülési küszöb. Nos, ez attól függ, mit gondolunk arról, mire kellenek a szaktanárok, s egyáltalán, hogy mit is jelentsen az iskola a 21. századi Magyarországon. A világhálón számos megfejtés kering, sokakat bősz bólogatásra indító listák arról, mit is kellene tanítani az iskolában, milyen tantárgyakat kellene inkább bevezetni. Íme egy felsorolás két efféle lista alapján:
- elsősegély-alapismeretek;
- háztartástan;
- életvitel;
- barkács alapismeretek;
- ház körüli javítások;
- túlélési alapismeretek (hogyan kell fát vágni, mit tegyünk, ha eltévedtünk, melyik növény ehető, hol tartsuk a pénzünket egy külföldi út alatt),
- autószerelés;
- önvédelem;
- főzés;
- állatok és növények gondozása;
- pénzügyi ismeretek (beosztás, spórolás, takarékoskodás);
- adó- és egyéb közügyek intézése;
- önéletrajzírás,
- bértárgyalás és munkajog;
- mentális egészség, testbeszéd, illemtan, stresszkezelés;
- tudatos vásárlás;
- ne pazaroljunk (se ételt se energiát, és gyűjtsük szelektíven a szemetet).
A felsoroltak mindegyike fontos. Jó, ha megvannak ezek az ismereteink. Csakhogy egyetlenegy sincs köztük, amelyhez (egyetemen öt évig képzett) szaktanár kellene. Sőt. Iskola sem kell egyikhez se. Jó részüket a gyerekek a családban kellene, hogy elsajátítsák. Egy másik részük pikk-pakk megtanulható a világhálón könnyen fellelhető oldalakról, videókból. Van, amit bizonyos ifjúsági szervezetekhez, egyesületekhez csatlakozva is tökéletesen el lehet sajátítani (pl. cserkészet), vagy 1-2 hetes nyári táborokban. Az iskola is teret biztosíthat a megfelelő foglalkozásoknak a tanórák utáni, délutáni sávban (szakkörök, meghívott szakértők előadásai, gyakorlati képzései, stb.), tematikus napok vagy projekthét keretei közt.
Ezek a listák korunk és társadalmunk problémáiról árulkodnak csupán: széteső közösségek, atomizálódó társadalom, funkcióját vesztett, sérült család. S persze ezek feladatainak áttolása az iskolára. No meg a tudatlanságról is árulkodnak.
Tudatlanság? De hát soha ennyire okosak nem voltunk még, nem? Soha ekkora hányada nem került be a felsőoktatásba az érettségi környéki korosztálynak. Csakhogy ez manapság egyre kevésbé történik tudásalapon: elég egy pillantást vetni a ponthatárokra. Tudatlanságról árulkodik a felsorolásban az autószerelés, hisz’ lassan egyáltalán nem gyártanak olyan autókat, amibe a tulajdonos az otthoni eszközeivel bele tudna matatni. Tudatlanságról árulkodik a szelektív hulladékgyűjtés központi tétellé emelése. Szükséges, persze, ha nem akarunk belefulladni a szemétbe, de nem old meg semmit, csak a már megtermelt hulladékot szortírozza. Tudatlanságról árulkodik, hogy a túlélési alapismereteknél felsoroltak közt egyetlen olyat sem találtam sehol, ami a mai világunkban ténylegesen segítené tömegek túlélését. Rengetegen haltak meg a világjárvány alatt, s halnak meg ma is például daganatos betegségekben, mert a legszükségesebb tudásuk sincs meg a saját testük felépítésével és működésével kapcsolatban, és valójában nem értik a kockázatokkal, valószínűségekkel, előrejelzésekkel kapcsolatos legegyszerűbb állításokat sem. Ezekhez, ha nem is túl magas, de releváns biológiai, kémiai, matematikai ismeretek kellen(én)ek.
A világban, amelyben élünk, nem a favágás, motivációslevél-írás és az ehető bogyók ismerete fogja leginkább biztosítani a jó eligazodást, a túlélést, biztonságot. De a jól fizető állást sem.
Akkor tehát mire való az iskola és a szaktanár? E témának tekintsük most csak egy kicsiny szeletét. A „suszter, maradj a kaptafánál”-elvet követve nézzük a természettudományok felől. Az iskola többek között arra való, hogy eszközöket és tudást adjon a kezünkbe a minket körülvevő világ megértéséhez. Arra való, hogy megtanítson egy csomó nehéz dolgot, amit egy gyereknek, fiatalnak a család, rokonság nem tudna. A tudomány elhúzott mellettünk, ráadásul az alkalmazás és innováció révén egy sor termék és szolgáltatás is született belőle, amit mindannyian használunk, igénybe veszünk. S még a további fejlesztést is elvárjuk – lehetőleg már holnapra. És olcsón. Ehhez viszont nem a szelektív hulladékgyűjtés vagy a művészi önéletrajzírás ismeretére van szükség, hanem többek között kőkemény matematikára, fizikára, kémiára, biológiára.
Hol lehet ezt megtanulni? Nos, ha az iskolában nem, akkor sehol. De hát ott az internet, azon minden megtalálható, nem? Sajnos tényleg majdnem minden: a butaságok, csúsztatások és hazugságok tengerében ott vannak az ellenőrzött, igaz ismeretek kis hőforrásai is. De ha semmi saját tudásunk nincsen, akkor mi alapján döntjük el, mi igaz és mi nem?
Hol lehet a (természet)tudományokban tehetséges fiatalokat megtalálni és fejleszteni? Ha az iskolában nem, akkor sehol. Ki fogja felfedezni és fejleszteni ezeket a tehetségeket? Ha a megfelelően magas szintű tudással bíró szaktanár nem, akkor senki.
Tömegek vágya, hogy menő mérnökök, informatikusok, orvosok legyenek. Elég ehhez, ha a kellő tudásalap nélkül tereljük be őket az egyetemekre? Nyilván nem. Az egyetemeken nem varázslás folyik, hanem oktatás. És a képzési idő meglehetősen korlátos. Ha a bemenet gyenge, a kimenet sem lesz kiváló.
Ráadásul egyetlen hatéves homlokára sincs ráírva, hogy miben (lesz) igazán jó, azaz nem megoldás olyan iskolák létrehozása, ahol matekot, fizikát tanítanak, míg a többiben favágás, takarékoskodás és barkácsolás órák vannak ezek helyett. S aki nem akar természettudományos pályára menni, annak is szüksége van megfelelő alapismeretekre és bizonyos kompetenciákra, készségekre ahhoz, hogy ne legyen oly’ könnyen megvezethető ebben a szép, új, modern világban. Nincs azzal semmi baj, ha ők a természettudományos tárgyakból nem teljesítenek csillagos ötösre. A felvételi pontjaik számításánál ez nem fog gondot okozni. Nem szégyen valamiből közepesnek lenni, s ha egy területen gyengék vagyunk, akkor se dőljünk a kardunkba. De a magas szaktárgyi és pedagógiai tudással rendelkező tanárra mindenkinek szüksége van.
Hogyan csábítsuk hát kiváló diákokat a tanárképzésbe? Maradjunk ismét a természettudományoknál (soroljuk most ide a matematikát és az informatikát is). A legnagyobb tanárhiány itt mutatkozik.
A legjobb, ha két legyet ütünk egy csapásra, s az a fiatal tanárjelölt, akire a legégetőbb szükség van manapság, két természettudományos szakkal bír. Ráadásul ezen a területen különösen fontos, hogy a tanár ne csak egyetlen természettudományos szaktantárgyban legyen otthon. Vegyünk egy példát. A ’90-es években a Szegedi Egyetem (akkoriban JATE) biológiatanár szakára legalább 91 százalékos felvételi teljesítménnyel lehetett csak bekerülni, a matematikatanár szakra pedig minimum 86 százalékossal (de ott ki is szórták hamar az évfolyam gyengébbik harmadát). Akkoriban természetesen mindkét tárgyból központi felvételit kellett tenni (ma: emelt érettségit), fel sem vetődött más opció, szóval mai „árfolyamon” ezek a bekerülési minimumok 455, illetve 430 pontot jelentenek. Ezeket, ha a jelen szokása szerint egyetlen pontszámot akarunk gyúrni belőlük, átlagolnunk kell. Most tartunk 443 pontnál. Hasonlítsuk össze ezt a számot friss adatokkal. A sokkolóbb összevetés, ha a tavalyi 305-ös minimum pontszámot (ELTE, SZTE) tekintjük (szinte) bármely tanári szakon. A meglepőbb, ha azon tavalyi (és idei) ponthatárokat vesszük osztatlan vagy BSc képzésben (nappali tagozaton, államilag finanszírozott formában), ahová természettudományos tárgyakból kell felvételizni, és amelyek például mérnöki, orvosi vagy úgynevezett kutató, azaz nem tanári szakok. Ezen képzések közül vegyük a legmagasabb minimum ponthatárral bírót. A teljesség igénye nélkül néhány:
képzés neve | forma | intézmény, ahol országosan a legmagasabb a ponthatár | ponthatár 2022. | ponthatár 2023. |
---|---|---|---|---|
általános orvos | ONA | Semmelweis Egyetem | 441 | 444 |
biológia (biológus alapképzés) | ANA | Állatorvostudományi Egyetem | 434 | |
ANA | Eötvös Loránd Tudományegyetem | 400 | ||
kémia (vegyész alapképzés) | ANA | Eötvös Loránd Tudományegyetem | 364 | |
ANA | Eszterházy Károly Katolikus Egyetem | 464 | ||
fizika (fizikus alapképzés) | ANA | Eötvös Loránd Tudományegyetem | 413 | 409 |
matematika (matematikus alapképzés) | ANA | Eötvös Loránd Tudományegyetem | 400 | 400 |
mechatronikai mérnök | ANA | Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem | 429 | 414 |
vegyészmérnök | ANA | Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem | 385 | 398 |
Mindezt azért fontos látnunk, mert a legjobban teljesítő diákokat a magas bekerülési pontszámok vonzzák, s az alacsonyak kifejezetten taszítják. Ez nem véletlen. Ők nem malmozni szeretnének az egyetemen, hanem tanulni. Nem a kényelmet keresik, hanem a kihívásokat. Vajon miféle kihívást jelenthet egy olyan szak(pár), amire 305 ponttal be lehet kerülni? Vajon mennyi unalmas óra telik el az egyetemi előadásokon, gyakorlatokon azzal, amit a kiváló diák már rég megtanult a középiskolában? Nem. Eszük ágában sincs elvesztegetni a drága időt.
Úgy tűnik, már csak emiatt is szükség van olyan tanárszakos képzésekre, ahová mondjuk 420-430 pont alatt nem lehet bejutni.
Tegyük fel, hogy elindulnak efféle, magas ponthatárú, „kísérleti” (tanári) képzések. Mi jellemezze még ezeket? Legyen kötelező a tanárszak mindkét tantárgyából az emelt érettségi. Legyen elvárás a mintatanterv szerinti haladás (nincs keresztféléves lehetőség). Az egyetemi tananyagot és a vizsgakövetelményeket igazítsuk a hallgatói kiválósághoz. Ne ragaszkodjunk a nevetséges(en alacsony) kontaktóra számokhoz: ha egy-egy labor vagy tantárgy megkívánja, szabadjon túllépni a jelenlegi törvényi kereteket. Kapjon kellő hangsúlyt a képzésben a modern pedagógiai és módszertani ismeretek oktatása is.
Jó, de a hallgató mit kap cserébe azért, hogy többet vállal? A legfontosabb, hogy izmosabb tudást: mélyebb és részletesebb tudományos, szaktárgyi és tanárszakmai ismereteket. Manapság viszont ez jó eséllyel nem elég. Jelenthetne előnyt (plusz pontokat) egy sor pályázatnál, ha valaki ilyen képzésre jár. Az sem ördögtől való elképzelés, hogy magasabb tanulmányi ösztöndíjat kaphassanak. De még ennél is tovább kell menni.
A mostani idősebb és középgeneráció számára (ha kilencven-akárhány százalékos felvételi eredménnyel vették is fel őket tanárképzésbe) többnyire magától értetődő volt, hogy az egyetem csak lehetőség: a jó teljesítményért semmi extra nem üti a markukat, esetleg egy jelentéktelen mértékű tanulmányi ösztöndíj. Természetesnek vették/vettük, hogy a középiskolai és egyetemi teljesítményért önmagában semmi sem jár, hisz magunknak tanulunk. S pályakezdőként normális, ha nevetséges fizetést kapunk, mert előbb kőkeményen teljesíteni kell szakmailag, és ezek után majd valamikor a fizetésünk is normalizálódi fog. (Azt most hagyjuk, hogy nem normalizálódott.)
De a fiatalok ma már nem ilyenek. Elvárják az anyagiakban is megvalósuló azonnali elismerést már diákként és pályakezdőként is. Amennyiben valóban komoly teljesítményt nyújtanak, ezzel nincs is gond. Hisz az idősebbek is megtanulták a saját kárukon, hogy a szép ígéretekkel tele a padlás, és nincs rendben, ha év(tized)ekig csak teljesítenek, s elhiszik, hogy már mindjárt ott vagyunk, hogy méltó szintre emelje a bérünket és munkakörülményeinket a munkáltató, ám ez sosem történik meg.
Ha tehát egy tehetséges fiatal vállalja a keményebb képzést, pályakezdőként legyen magasabb bére, mint azon társainak, akik lazább képzésre jártak. Sőt. A pályakezdő bérük érje el azt a szintet, amit a kortársaik közül a pályakezdő orvosok, mérnökök, informatikusok megkapnak. S ahogy telnek múlnak az évek, fejlődjön is hasonlóan a bérük, mint amazoké.
Máskülönben hogyan vesszük rá a kiváló matek-informatika szakos tanárt, hogy iskolai munkát vállaljon, és ne menjen szoftverfejlesztőnek egy menő céghez? Ha ezt meglépnénk, persze a nem pályakezdő tanárok béréhez is hozzá kellene nyúlni. A kezdő nem kereshet többet, mint az, aki régóta a pályán van, s nem mellesleg annak idején az egyetemi képzése is a megszólalásig hasonlított a fiatal kolléga „kísérleti” képzésére. Hiszen akkoriban még az volt az alapértelmezés, ami manapság már az extra.
Vannak további feltételei is annak, hogy a legjobbak megjelenjenek és megmaradjanak a tanárképzéseken és a pályán (tanterv, kimeneti követelmények, óraszámok, órafelosztás, továbbképzések, tankönyvek, tanári szabadság, stb.), de ezek tárgyalása most túl messzire vezetne.
Hogy mindez itt és ma álom-e? Nyilván. Alapvetően túlzó elvárásokat támasztanék a „kísérleti” képzést vállaló egyetemistákkal szemben? Dehogy. Túl azon, hogy például a BME-n most is van hasonló, remekül működő képzésforma, ha mi annak idején álltuk a sarat, a mai hallgatók ugyanígy képesek lennének erre. Innen-onnan rendszeresen hallani, mennyivel okosabbak, ügyesebbek a mai fiatalok, de ez persze nem igaz. Viszont nem is butábbak meg ügyetlenebbek. Lehetőséget kell kapniuk, hogy megmutassák, igenis képesek magas szintű teljesítményre, de ezzel homlokegyenest ellentétes irányba visz, ha harmatos eredménnyel, tömegesen tereljük be őket a felsőoktatásba. Ráadásul a lehetőségadás egyik elemi feltétele, hogy a közoktatásban minden iskolában, minden tantárgyból kellő számú, nagy tantárgyi és pedagógiai tudású szaktanár tanítson.
Másképp nem fog menni. Csak a folyamatos mállást, lecsúszást, szétesést mozizhatjuk végig az oktatásban, tehetetlenül. A film már forog. (VÁLASZ ONLINE)