Még elválik, hogy valóban a budapesti mini-Dubaj beruházás lesz-e „a Fidesz bős-nagymarosi vízlépcsője”, ahogy Magyar Péter, a Tisza párt elnöke állítja.
Valós időben nehezebb észrevenni az ilyen fordulópontokat, mint a múltra visszatekintve. Ráadásul sok, hasonlóan szimbolikus pillanat jutott a Fidesznek az elmúlt néhány évben, és nem a jó értelemben.
Nem nehéz elképzelni, hogy mi lett volna a véleménye a 2010 előtti Fidesznek, ha a korábbi kormányok egy budapesti kerület felének-harmadának megfelelő fővárosi területet külföldi befektetőnek adtak volna el, gyakorlatilag szabad kezet hagyva neki, hogy mit kezd vele. Nem lehet elégszer felhívni a figyelmet a szerződésnek arra a részletére, hogy a magyar állam kötelezettséget vállalt (!), hogy az építési szabályokat a befektető igényének megfelelően módosítja. Közben az is kiderült: a kormány szerint az elővásárlási joggal kapcsolatos jogszabályok is csak addig kötelezőek, amíg nemzetközi szerződésben (ami szintén jogforrás, de mégis), a kormány nem mentesít alóla véletlenszerűen kiválasztott egyeseket, gyakorlatilag egy másik országra bízva azt a döntést, hogy mik a szabályok Magyarországon.
A helyzet riasztóan egyértelmű. A mini-Dubaj projektet a várt hasznok – gazdasági növekedés, munkahelyek – nem mentik. Ahogy az sem, hogy Rákosrendező eddig parlagon állt. Ez nem indok arra, hogy mérlegelés nélkül, bármi áron hasznosítsák.
Az elmúlt évtizedekben sok olyan, rozsdaövezeteket hasznosító beruházás készült nyugati országokban, ahol az állam vagy az önkormányzat feltételeket szabott a befektetőnek, hogy mit építhet, és hogyan, sőt, hogy mit kell építenie: például meghatározott arányban megfizethető lakásokat, vagy akár önkormányzati lakásokat. A mini-Dubaj estében erről szó sincs, sőt, a tíz százalékos zöldfelület sem túl impozáns elvárás. Persze lehet Szerbia példáját is követni, ahol igencsak vitatott beruházást sikerült összehoznia az arab beruházónak. De Magyarországnak nem azokhoz az országokhoz kellene felzárkóznia, ahol a befektetők előtt nincsenek korlátok, hanem azokhoz, ahol vannak.
A mini-Dubaj várható anyagi előnyei nem oltják ki a helyzetben rejlő ellentmondást: páratlanul értékes területről mondott le a magyar állam az ország költségvetéséhez képest még csak nem is jelentős összegért, anélkül, hogy érdemben, a magyar társadalom előnyére használta volna az alkupozícióját. Ez gyakorlatilag letérdelés, felemelt kéz, a magyar és a budapesti polgárok szempontjainak feladása. És azt az üzenetet küldi a világnak, a nemzetközi politikának és a befektetőknek – így akár a sokat kritizált akkumulátorgyárak beruházóinak, vagy bárki másnak – hogy Magyarországon minden eladó. Az ingatlanok, a környezet, máskor majd a vízkincs. És a jog maga is. (Magyar Hang)
