A házaknak van egy másfajta lelkük is. A régi házak küszöbét átlépve minden erre érzékeny ember ráérez.
A lelkes házakat belakták, szerették, karbantartották. Zugaiból kellem és otthonosság árad. A puszta falak is úgy néznek a belépőre, mint az élő lélek relikviái. Története van az ajtónak, az ablaknak, a kamrának, a sarkoknak, a mennyezetnek, de még a padlásnak is, ahol egy másik fajta életet tároltak a lakók: a gabonát. A pozitív dolgok átitatták az ősi házakat, padlástereket, pincéket, pajtákat, de még a hozzájuk tartozó istállókat is, amelyekben szintén „lelkek” laktak: a tehenek, a lovak, a maguk hű szolgaságával embersegítő és tápláló mivoltukkal. Az együttélés szentségében nemesedett hajlékok az idők folyamán csak házakká egyszerűsödtek. Nagy tágas kapukkal, hideg műanyag nyílászárókkal, fehér betonfalakkal, üvegcsempékkel.
És folyton folyvást fázunk bennük, fojtogatnak a hatalmas belső terek és pánikot kelt a tátongó üresség.
A régi házak keretbefoglalt lelkek voltak. Mi lesz, ha mindet lebontjuk?
Sütő Éva (A ház lelke 2011) (Érintő)
