Az Európai Uniónak a saját lábára kell állnia a világban
Donald Trump első amerikai elnöksége idején Emmanuel Macron francia elnök vezetésével az európai politika slágerfogalmává vált a stratégiai autonómia, vagyis az az elképzelés, hogy miután az Egyesült Államokra katonai és gazdasági téren is egyre kevésbé számíthat, az Európai Uniónak a saját lábára kell állnia a világban, és az összeurópai érdekek határozottabb képviselete végett képesnek kell lennie egységes álláspontot képviselni és érvényesíteni.
Ezek a törekvések Joe Biden elnöksége alatt sem szűntek meg, és a koronavírus-járvány világgazdasági felfordulása, az ukrajnai orosz agresszió, az amerikai protekcionizmus megszilárdulása és a kínai kereskedelmi és gazdasági érdekellentétek kiéleződése is jelezte, hogy az EU-nak irányváltásra van szüksége.
Ennek fényében az Európai Bizottság régi–új elnöke, Ursula von der Leyen is a „geopolitikai unió” megteremtésével kampányolt, és az uniós versenyképesség feltámasztásának megtervezésével megbízott Mario Draghi, az Európai Központi Bank korábbi elnöke is arra jutott szeptemberi jelentésében, hogy a nemzetközi kihívások fényében az EU csak akkor maradhat releváns és prosperáló terület, ha képes keményebben és egységesen kiállni érdekeiért Kínával, az Egyesült Államokkal és mindenki mással szemben.
Ezeket a szólamokat Trump ismételt megválasztása ismét felerősítette. Macron szokásához híven furcsa metaforákkal próbálta elővezetni november folyamán, hogy az eddig „növényevő” Európának „húsevővé” kell válnia, és fel kell gyorsítania az átalakulást, ha meg akarja védeni magát. Olaf Scholz német kancellár az EU egységét hangoztatta, Draghi pedig a napokban Macron oldalán arról beszélt, hogy Trumppal visszatér a kereskedelmi háború a világba, és a valóságshow-szereplő ingatlanmágnás megválasztása ébresztőt jelent Európa számára.
A probléma, hogy az erre vonatkozó tervek mögött még az EU egyébként integrációpárti tagállamai között sincs feltétlenül egyöntetű támogatás, és az elmúlt nyolc év mérsékelt előrelépései alapján vakmerő dolog lenne gyors áttörést várni.
Csökkenő bizalom, növekvő függés
A helyzetet az EU számára súlyosbítja, hogy az elmúlt nyolc évben a Trump által jelentett gazdaságpolitikai és védelmi veszélyek ellenére nem csökkent, sőt inkább nőtt az EU függése az Egyesült Államokkal szemben.
Az európai áruexport növekvő részét értékesítik az Egyesült Államokban, az amerikai vállalatok messze a legfontosabb befektetők Európában, és az amerikai piac az európai befektetők messze legfontosabb célországa. Emiatt nagyon érzékeny lehet az EU és különösen az amúgy is ipari és növekedési gondokkal küzdő Németország – valamint kelet-közép-európai beszállítói és telephelyei, például Magyarország – számára, ha Trump ígéreteinek megfelelően védővámokat vet ki a teljes amerikai importra, és megpróbálja leválasztani egymásról az európai és amerikai termelési láncokat.
Draghi részben az ehhez hasonló kockázatok, részben a már a 2010-es években is gyengén muzsikáló, a koronavírus-járvány óta pedig különösen szenvedő európai gazdaság revitalizálása végett egy ambiciózus tervcsomaggal állt elő két hónappal ezelőtt. Egyebek mellett évi 800 milliárd eurónyi új európai befektetést, a kutatás–fejlesztési ráfordítások a GDP arányában 5 százalékpontos emelését, a pénzügyi és gazdasági unió mélyítését, a közös külpolitika fejlesztését és a konszenzusos döntéshozatal meghaladását, valamint az eddiginél liberálisabb és rugalmasabb, az új technológiákat kevésbé szabályozó európai gazdaságpolitikai ethosz elterjesztését javasolta.
Ezek az ötletek részben az Európai Bizottság meglévő programjain alapulnak, miután az EB von der Leyen alatti – a magyar kormány által gyakran és élesen bírált – aktivizmusa során felkarolta egyebek mellett a kritikus nyersanyagok biztosítását, a hadiipar konszolidációját, az autóipar külső konkurenciától való (nem feltétlenül üdvözítő) védelmét, a bank- és tőkepiaci unió tervét, valamint a járvány után összekalapozott, 806 milliárd euró keretösszegű NextGenerationEU gazdaságélénkítő alapon keresztül az energiafüggetlenséget, a kutatás–fejlesztést és a hazai ipar támogatását is.
Az elmúlt években – Trump, majd Putyin NATO-val szembeni fenyegetései nyomán – az uniós védelmi integráció és a NATO európai pillérének megerősítése is araszolt, megindult az elhanyagolt európai hadseregek modernizációja, ebből fakadóan Európa ma már nem teljesen védtelen és kiszolgáltatott helyzetben várja Trump regnálását. Az ukrajnai háború ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az amerikai biztonsági garanciák nélkül Európa még közvetlen határai mentén sem feltétlenül képes megvédeni biztonságpolitikai érdekeit. A hadiipari kapacitáshiányt pedig jelzi, hogy Draghi jelentése szerint 2022 és 2023 júniusa között az EU-tagállamok 75 milliárd eurós hadi megrendeléseinek 78 százaléka amerikai vállalatokat gazdagított.
A béna kacsa és a széteső motor
Tervekből tehát nincs hiány, a probléma azonban eddig is a megvalósítás volt. Ennek realitásait illetően a helyzet azonban annál is rosszabb, mint Trump első regnálása idején volt.
Míg Emmanuel Macron a 2017-es nagy felbuzdulás idején joggal pályázott Európa vezetői szerepére, ma egyes értelmezések szerint egy, a kisebbségi kormányzás által korlátozott béna kacsává, mások szerint országa és saját tábora sorsát rövid távú hatalmi érdekeinek alárendelő machiavellista kalandorrá silányult.
Ez erősen csökkenti Macron uniós befolyását, és belpolitikai kihívásai miatt az európai érdekeket előmozdítani hivatott tervek melletti kiállását is akadályozza. Ennek egy aktuális példája, hogy Franciaország a gazdák menetrendszerű lázadása miatt gátolja a Mercosurral (Argentína, Bolívia, Brazília, Paraguay és Uruguay) való szabadkereskedelmi megállapodás ratifikálását, amelyben az európai termékek latin-amerikai piaci hozzáférésének javítása érdekében az olcsóbb mezőgazdasági termékek beengedésével „fizetne” az EU.
Az EU globális befolyásának legvilágosabb eleme mindig is a kereskedelempolitika volt, azonban az ilyen epizódok alapján ez erősen meggyengült: Európa megosztottsága miatt még néhány, jellemzően gyengébb latin-amerikai országgal szemben sem képes politikai előnyt faragni piacméretéből.
Macron számára a stratégiai autonómia kereskedelmi kérdésekben Kínával szemben is mást diktál, mint a német igények. A francia elnök a kínai eletromosautó-importra kivetett védővámok egyik fő szószólója, mivel – ironikus módon Trumphoz hasonlóan – gazdaságpolitikai fegyverként, alkualapként tekint a vámemelésre. Németország ezzel szemben a saját autógyártóinak rohamosan gyengülő kínai eladásait félti a lépéstől, és az elmúlt hónapokban Scholz európai uniós diplomáciai tevékenységének nagy részét a vámok elleni – sikertelen – lobbizás tette ki.
Az európai integráció másik hagyományos motorja, Németország eközben gazdasági és koalíciós válságban őrlődik. A 2022 tavaszán Scholz által bejelentett, erélyesebb német külpolitikát és európai vezető szerepet ígérő stratégiaváltás a gyakorlatban elmaradt, az energiafüggetlenség megteremtése lassan halad, az európai politikában Berlin nem tudott világos vízióval előállni. Ehelyett nagyrészt a koalíció nyilvános belpolitikai vitái emésztették fel az elmúlt három évet.
A német tétovaság a jövő év elejére kiírt előrehozott választásokon valószínűleg a föderalista európai tervek iránt minimum szkeptikus Friedrich Merz kereszténydemokrata (CDU) pártvezér hatalomra jutásával végződik majd – a jelen állás szerint jó eséllyel az Angela Merkel alatti, a szociáldemokratákkal való nagykoalíció visszatérése mellett.
Merz a merkeli évek centrizmusa után egyértelműen jobbra tolta pártját, a menekültügy, bevándorlás és a határvédelem terén is olyan álláspontokat hangoztat, amelyek közelebb állnak a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) programjához, mint az Európai Bizottságéhoz. Az uniós terveket illetően fontosabb, hogy elutasítja az európai uniós költségvetés számottevő emelését és a közös uniós adósságkibocsátást, márpedig a nagyívű európai tervek enélkül nem finanszírozhatók.
Addig föderalisták, amíg nekik kedvez
Az elmúlt hónapokban az is világossá vált, hogy a versenyképességi tervek másik alapvető eleme, a tőkepiaci és bankunió nem áll Németország érdekében. Draghi, Macron és az Európai Bizottság, valamint a tervet versenyképességi javaslataiban hivatalosan támogató magyar kormány szerint az európai növekedés és innováció felélesztéséhez elengedhetetlen az uniós pénzpiacok egységesítése.
Szemben a tőzsdére alapozó Egyesült Államokkal, az EU-ban a vállalati finanszírozás döntően bankhiteleken keresztül történik, ami drága, kockázatkerülő és a feltörekvő cégek helyett a régi nagy szereplőknek kedvező felállás. Ehhez hasonlóan az európai bankok jellemzően kisebbek és gyengébbek, mint az amerikai vagy ázsiai konkurencia, emiatt kevésbé képesek finanszírozni a fenti ambíciókat.
A bank- és tőkepiaci unió terve röviden arról szól, hogy egy közös uniós tőkepiac és bankpiac létrehozásával jóval több tőkét lehetne bevonni a vállalati finanszírozása, és ebből nagyobb rész jutna a nagyobb megtérülést (és nagyobb kockázatot) ígérő startupoknak és technológiai cégeknek.
A probléma, hogy a bank- és tőkepiac uniója a berlini értékelések szerint fenyegetést jelent a széttöredezett, gyenge, nagyrészt regionális takarékszövetkezeteken alapuló német pénzügyi rendszerre nézve. Ezt jelzi a Commerzbank esete: amikor szeptemberben az olasz Unicredit megpróbálta rejtett manőverekkel felvásárolni az egyik legnagyobb – de európai és globális léptékkel így is apró – német pénzintézetet, az egész német politikai elit élesen kikelt a terv ellen, és a német kis- és középvállalkozások finanszírozásának és a dolgozók védelmére hivatkozva megpróbálta elkaszálni az üzletet.
Más szóval a gazdasági integráció Berlinben is csak addig örvend támogatásnak, ameddig a német érdeket szolgálja, de ahogy olyan szektorra terjed, ahol a németek gyengék – ami a pénzügyi és technológiai területre is igaz –, hirtelen kitör a protekcionizmus.
Maradtak még optimisták
Mindez pedig csak a jéghegy csúcsa: a holland és osztrák szélsőjobboldali áttörés, Robert Fico szlovákiai hatalomra kerülése vagy akár az európai uniós tanácsi elnöksége során a Draghi föderalista programjával szemben – részben szintén versenyképességi megfontolásokra hivatkozva – az uniós gazdasági befolyás gyengítését hangoztató magyar kormány aknamunkája miatt a föderalista nekibuzdulásra mérsékelt az esély.
Trump színre lépése egyes félelmek szerint kiélezheti ezeket az ellentéteket, és amint Orbán Viktor magatartása jelzi, különutas gazsulálásra és az uniós helyett a nemzeti érdekek mentén való lobbizásra ösztökélheti az EU tagállamait.
- Ennek ellenére olyan hangok is vannak, amelyek szerint az EU-nak szüksége van a Trump-féle lórúgásra: ha valami, akkor ez lökést adhat a közös adósságkibocsátásra, a védelmi és innovációs költekezésre vonatkozó terveknek.
- Egy kapcsolódó teória, hogy Trump fenyegetései az Egyesült Királyságot is visszaterelhetik az EU keblére, amely védelmi és kereskedelmi téren is sokat erősítene a közösségen. (Bár Keir Starmer munkáspárti kormányfő korábban leszögezte, hogy tartja magát a brexit-népszavazás eredményéhez).
- Az is erős érv a széthúzás ellen, hogy még Trump legnagyobb támogatóinak is fájhat elnöksége, a kis, nyitott, válságban lévő és az amerikai exporttól közvetetten erősen függő magyar gazdaság élén Orbán Viktornak például vélhetően kevesebb oka lesz az örömre, ha békepárti szövetségese bevezeti első védővámjait.
(g7.hu)
