Orbán Gáspár afrikai katonapolitikai szerepvállalása – finoman szólva – eddig nem aratott maradéktalan sikert.
Itthoni kényszerpihenőm során afrikai diplomata barátaimmal elemeztük, hogyan alakult a miniszterelnök fiának, szakmai háttér nélküli, sorozatos melléfogásokkal tarkított afrikai küldetése.
A történet 2023 májusában kezdődik, amikor Orbán Gáspár csatlakozik Azbej Tristan államtitkár küldöttségéhez Nigerben – katonapolitikai tanácsadóként. A felállás önmagában is szokatlan,hiszen sem ő, sem az államtitkár nem járt korábban az országban, és a delegáció célja kifejezetten a kapcsolatfelvétel és a keresztényüldözés elleni humanitárius egyeztetés volt. Egy katonai tanácsadó ebben a kontextusban meglepő elem – mégis volt rá magyarázat: Salem Bazoum, az akkori nigeri elnök huszonéves éves fia, Gáspárral kialakított személyes kapcsolata révén szervezte a látogatást és ő fogadta a delegációt a repülőtéren.
Nigerrel érdemi kétoldalú kapcsolataink sohasem voltak, és bár 2018-ban Budapesten járt a nigeri elnök különmegbízottja – örömmel fogadta el ebédmeghívásomat, senki nem akart vele találkozni. A magyar kormányt akkor nem érdekelte az ország, mint ahogy Afrika sem volt soha Orbán érdeklődésének homlokterében.
A nigeri tárgyalásokon sem volt sok mondanivalója a magyar félnek, a kintiek nem is értették igazán, mit akar a delegáció.
A megbeszélés egyik személyes epizódjaként, Mohamed Bazoum elnök megemlítette, hogy egyetemi évei alatt a kollégiumi szobájában magyar gyártású („Made in Hungary") ágyneműt kapott. Akkoriban ez számára a nyugati világ távoli ígéretét jelentette, egyfajta idealizált jólétet, amit sosem ismert meg közelebbről – Magyarországról ez volt az egyetlen konkrét emléke, és azon túl nem volt mélyebb kapcsolata vagy tudása az országról. Mint ahogyan a magyar diplomáciának sem Nigerről.
Az ország a francia nukleáris ipar számára volt igazán fontos (a világ hetedik legnagyobb urántermelőjeként stratégiai szereplő), ám a felszín alatt súlyos belpolitikai feszültségek gyűltek.
Tiltott franciaellenes tüntetések, oroszpárti hangulat, és egy hadsereg, amely bizalmatlan volt az elnökkel szemben – az ország a politikai instabilitás peremére sodródott. 2023. július 26-án ez realitássá vált: puccsista fegyveresek foglalták el a kormányzati hivatalokat, az elnöki gárda vezetője átvette a hatalmat. Bazoum elnököt és családját házi őrizetbe helyezték, fiát – a magyar delegáció közvetítőjét – fél év után szabadon engedték.
Salem jelenleg Dubajban él, magyar barátjával tartja a kapcsolatot, a korábbi elnök és felesége még mindig őrizetben van.
A magyar külpolitikai tervekben tehát Niger szerepelt eredeti célországként – ezt diplomáciai körök és kormányzati háttérforrások egyaránt megerősítik. Csádról szó sem volt.
Gazdasági és logisztikai szempontból is ésszerűnek tűnt: Niger uránkészleteinek volumene közel huszonötszöröse Csádénak, az exportpiac működik, a logisztika kiépített. Ráadásul Franciaország bejelentett kivonulása megnyitotta a terepet az orosz geopolitikai érdeklődés számára. Közvetlen bizonyíték Moszkva részvételére nincs, de az orosz zászlókat lengető tüntetők, a Wagner-csoport jelenléte és a Franciaország-ellenes retorika egyértelmű befolyást sejtet.
Arra nincs bizonyíték, hogy az oroszok a magyar kormányt kérték volna arra, hogy „frontolja" Moszkva érdekeit.Pletykák persze vannak, Niger a paksi erőmű nyersanyag-igényére, sőt akár az
elhasznált radioaktív fűtőelemek elhelyezésének problémájára is megoldás lehetett volna, de a katonai hatalomátvétellel Magyarország afrikai kalandja gyakorlatilag ellehetetlenült.
A nigeri projekt bukása után jött a gyors B-terv: Csád. A delegáció – ezúttal Máthé László, korábbi kenyai nagykövet vezetésével – áthelyezte a fókuszt a szomszédos országba, új tárgyalásokra. A csádi kapcsolatokat Salem biztosította, ő kötötte össze a magyarokat Abdelkarim „Kerimo" Débyvel, a csádi elnök féltestvérével –hivatalosan a csádi befektetési ügynökség elnökével, aki kerüli a nyilvánosságot.
Érdekesség, hogy a magyar külügy irattárában ott van Csád korábbi nagykövetének összes elérhetősége, Mahamat Al-Habbo,aki a kilencvenes években Moszkvában volt Budapestre akkreditált nagykövet, évente többször járt Magyarországon – ő jelenleg a csádi elnöki adminisztráció vezetője, afféle helyi Gulyás Gergely. Annak idején, még gambiai főkonzuli minőségemben sokszor találkoztunk, felkészült, a magyarokat kifejezetten kedvelő politikus.
Mégis mellőzték – a Karmelitában vélhetően nem ismerték ezt a fontos személyi összefüggést –, így a delegáció nem őt, hanem a háttéremberként számon tartott családtagot vonta be tárgyalópartnerként. A csádiak nem rejtették véka alá a sértettségüket.
A magyar diplomácia úgy működött a térségben, mint elefánt a porcelánboltban.
Ráadásul előkerült az „üldözött keresztények védelmezése" narratíva is – egy olyan országban, ahol a lakosság több mint 60%-a muszlim, a keresztények pedig szabadon gyakorolhatják hitüket.
A delegáció itt kissé célt tévesztett.
És mégis: Csádban örülnek az érdeklődésnek – mindenkinek, aki pénzt hoz, különösen ha európai. Tevetej-feldolgozás, víztisztítás, kórháztámogatás, minden jól jön.
Ami viszont nem kell Csádnak, az a magyar katonai jelenlét. A csádi külügy hivatalosan is kijelentette, hogy az ország „érett és szuverén állam, amely nem kíván külföldi katonai kontingenst".
Ebből érteni kellett volna. Legalább a katonai tanácsadónak. A régió történelmi sérelmei – különösen Franciaország katonai befolyása – miatt a külföldi csapatok jelenléte politikai teherré vált. A Száhel-övezet puccshulláma nyomán felerősödött „afrikai szuverenitás"-narratíva határozottan elutasítja az efféle beavatkozásokat.
Így nem lesz magyar katona Csádban.
A paradoxon csupán annyi, hogy a saját szuverenitására oly büszke Magyarország épp egy „stratégiai partner" büszkén hirdetett szuverenitása miatt pazarolt el jelentős állami forrást, amelynek pontos összegét nem tudhatjuk, mert a költségek honvédelmi és nemzetbiztonsági okokból 30 évig titkosak. (Suha György)
