Azerbajdzsán az utóbbi időben intenzív külpolitikai manőverezésbe kezdett, köszönhetően a jelentős földgáz- és kőolajkészletének.
Úgy látszik, hogy a kaukázusi országot mind az Európai Unió, mind a Kína és Oroszország fémjelezte BRICS közel szeretné tudni. De visszaüthet-e Bakunak az, hogy két kapura játszik egyszerre?
Ahogy arról az Index is beszámolt, a hét elején Azerbajdzsán hivatalosan is kérte felvételét a BRICS-országok csoportjába, miután Vlagyimir Putyin orosz elnök látogatást tett az azeri államfőnél, Ilham Alijevnél. A csoportot jelenleg Brazília, Oroszország, India, Kína, a Dél-afrikai Köztársaság, Irán, Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek és Etiópia alkotja.
A BRICS-ről sok találgatás látott napvilágot, hogy pontosan mi is – amelyekről bővebben ebben a cikkünkben olvashatnak. A tagországok nyíltan vállalják, hogy a szervezet célja a nyugati országok, ezen belül is a G7-csoport gazdasági és politikai hegemóniájának megkérdőjelezése. De a tömörülés több funkciót is ellát. Az egyik az, hogy platformot biztosítanak a tagok számára, ahhoz, hogy bírálják azt, ahogyan az olyan intézmények, mint a Világbank, az IMF és az ENSZ Biztonsági Tanácsa mellőzik a „globális Délt”, azaz a fejlődő országokat. A másik, hogy a blokk elszigeteltség esetén támogatást nyújt. Jair Bolsonaro, Brazília volt elnöke is a BRICS-tagokhoz fordult, miután szövetségese, Donald Trump elhagyta a Fehér Házat. Manapság Oroszországnak is nagyobb szüksége van a tömörülésre, mint valaha, ugyanis az Ukrajna elleni agresszió jelentősen elszigetelte az országot gazdasági és politikai szempontból egyaránt.
Minden jelenlegi nehézség ellenére a BRICS-ben benne van a potenciál, hogy egy Kína és az Egyesült Államok között zajló második hidegháború egyik szövetségi rendszere legyen, ezért is tűnhet elsőre érdekesnek, hogy az eddig a nyugattal üzletelő, de különutas külpolitikát folytató Azerbajdzsán eltökélt a csatlakozás mellett.
Tovább zilálhatja a BRICS-et az új tag
Azerbajdzsán BRICS-hez való csatlakozási szándéka több szempontból is izgalmas. Először is, a BRICS-nek tagja Irán, amely korábban határozottan elítélte, hogy Baku ismét fegyveres konfliktusba bonyolódott szomszédjával, Örményországgal. (Irán egyébként azért is lépett fel ennyire hangsúlyosan az örmények oldalán, mert Teherán annak a Törökországnak a riválisa, amelyre Azerbajdzsán testvérnépként tekint.) A két ország azóta egyébként megpróbált közeledni egymáshoz, az iráni elnököt, Ebrahim Raiszit éppen egy Bakuban tett állami látogatás után érte helikopterszerencsétlenség.
Másodszor, az azeri csatlakozásban közreműködő Oroszország vezeti az úgynevezett Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetét (vagyis a CSTO-t, amit gyakran csak keleti NATO-ként emlegetnek). Ennek a katonai szövetségnek lett volna feladata beavatkoznia Örményország oldalán, amikor 2020-ban, majd 2023-ban is megtámadta Azerbajdzsán. Moszkva azonban egyik alkalommal sem tett semmit. Vlagyimir Putyin inkább azt a taktikát választotta, hogy próbált békéltetőként fellépni az egymásnak eső szovjet utódállamok között. A Kreml még békefenntartókat is küldött, azonban amikor a harcok újból kiújultak, az oroszok a kisujjukat sem mozdították.
Az örmények árulásként értékelték Moszkva távolságtartó viselkedését, amely mögött feltehetően az áll, hogy Putyin elnök nem akart újabb fontos kereskedelmi és politikai partnert – vagyis Azerbajdzsánt – elveszíteni. Most Azerbajdzsán meghívásával Moszkva újra beletaposott apró szövetségesébe, Örményországba.
Harmadszor Azerbajdzsán az elmúlt két évtizedben újradefiniálta magát egy küszködő, újonnan függetlenné vált államból egy jelentős regionális energetikai szereplővé. A kaukázusi régió legnagyobb országának világpolitikai pozíciója a Moszkvával szemben hozott nyugati szankciók hatására tovább erősödött, ugyanis számos nyugati ország is tőlük pótolta a kieső földgázt és kőolajat. Érdemes megjegyezni azonban, hogy Brüsszel újabban vonakodik együttműködni az országgal, ugyanis annak berendezkedése demokratikusnak kevéssé nevezhető. Az ellenzéket és a független sajtót az országot 1990-es évektől uraló Alijev-család mindenféle módszerrel üldözi – általában mondvacsinált adócsalási ügyek miatt ítélnek el kritikus hangokat.
Nyugaton ezek miatt már sokan feltették a kérdést: Mennyi értelme volt az egyik diktátor (Vlagyimir Putyint) olaját és földgázát lecserélni egy másikéra (vagyis az azeri Alijev elnökére)?
A magyar kormány is törekszik a jó viszonyra
Azonban az unió kapcsolata az autoriter berendezkedésű kaukázusi országgal nem most kezdődött, a kereskedelmi kapcsolat csupán intenzívebb lett az orosz agresszió után. Áprilisban beszámoltunk róla, hogy Azerbajdzsán már közel háromszor annyi gázt küld a Déli Gázfolyosón keresztül Európába, mint a háborút megelőzően.
Egyébként az Azerbajdzsánnal való kapcsolat a múltban Magyarországon is komoly feszültségeket okozott, miután 2012-ben a magyar állam máig tisztázatlan okokból kiadta hazájának azt az azeri katonát, aki 2004-ben egy baltával megölte örmény katonatársát Magyarországon – a gyilkos és az áldozat egy nyelvtanfolyamon vett részt a Zrínyi Miklós egyetemen.
Aztán évekkel később több európai újság összehangolt nyomozásából kiderült, hogy 2012 és 2014 között az azeri kormány 2,9 milliárd eurót utalt európai bankokba, főleg azért, hogy az összegből nyugati politikusokat és újságírókat fizessen le Ilham Alijev elnök rendszere.
Az is kiderült, hogy a pénzből 7,6 millió dollár egy magyar számlán kötött ki, azonban az ügyészség soha nem indított vizsgálatot, hogy a kiadatás és a pénz között van-e bármi összefüggés. Annyi bizonyos, hogy Örményország felfüggesztette diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal az eset után, amelyek csak 2022-ben álltak helyre.
Az utóbbi években pedig a két ország továbbra is törekszik a jó viszonyra. Az Indexen beszámoltunk róla, hogy az MVM nevű állami cég történetének legnagyobb üzletét kötötte meg júniusban, amikor részesedést vásárolt egy azeri gázmezőből.
Baku légüres térbe került, és ezt könyörtelenül kihasználta
Ukrajna hosszúra nyúlt megszállása után a Kreml befolyása az egész kaukázusi térségben hanyatlásnak indult. A Szergej Lavrov vezényelte orosz külpolitikai masina egyre több és több kompromisszumra kényszerül az egykoron a Szovjetunió részét képező térségben. Azonban nemcsak az ukrajnai háború nyeste vissza Moszkva befolyását, hanem az olyan regionális szereplők megerősödése is, mint a NATO-tag (és azeri szövetséges) Törökország, vagy éppen Irán.
Az orosz befolyás visszaesésével párhuzamosan Baku elkezdett törekedni az Európai Unió országaival való intenzív gazdasági kapcsolatokra is – olyannyira, hogy az Európai Unió volt, és a mai napig is a legjelentősebb import- és exportpartnere a kaukázusi országnak.
Mindezek miatt Azerbajdzsán egyszer csak légüres térbe került, a külpolitikáját többé nem korlátozta jelentős mértékben sem Moszkva, sem a Nyugat. Ugyanis az Uniónak gazdasági, Oroszországnak politikai és gazdasági érdeke fűződött a jó viszonyhoz.
Ezért maradt mind Nyugaton, mind Keleten következmények nélkül az, hogy 2020-ban Baku háborút indított a szomszédos Örményországgal szemben. A két állam évtizedek óta marakodott a Hegyi-Karabah elnevezésű régión. A terület a nemzetközi jog szerint Azerbajdzsán része, azonban a területen örmények laktak, és örmény szeparatista erők tartották megszállás alatt.
Keletre sodródás vagy üzlet?
Az egész háború megítélése alapvetően sem egy egyszerű feladat. Az azeriek szerint ők egy multietnikumú ország, ahol vallástól és etnikumtól függetlenül szívesen fogadják a Hegyi-Karabahban élő örmény kisebbséget, valamint hangoztatják, hogy rengeteg pénzt invesztáltak a megszállt/visszafoglalt térségbe.
Azonban a menekültek szerint Baku népirtást és etnikai tisztogatást követett el. A vádakat egyrészt arra alapozzák, hogy az azeri hadsereg blokádja miatt a régióban éhínség tombolt, ami miatt elmenekült onnan mintegy 120 ezer örmény, másrészt bizonyítékokat mutattak be kivégzésekről. Az ügy jelenleg a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság előtt van.
A két ország konfliktusa miatt van az is, hogy Franciaország és az Egyesült Államok viszonya egyre hűvösebb Azerbajdzsánnal. Mindkét országban jelentős örmény kisebbség él, komoly politikai befolyással. Párizs fegyverekkel támogatta Örményországot a 2023-as háborúban – amire válaszul az azeriek elkezdték támogatni az elszakadni vágyó francia tengerentúli területeket. Washingtonnak pedig eltökélt szándéka, hogy a NATO idővel támaszpontot hozzon létre Örményországban. Egy hónappal ezelőtt az amerikai hadsereg még egy közös hadgyakorlatot is tartott a továbbra is orosz szövetséges országgal.
A Nyugat két vezető hatalma tehát már egyértelműen letette a voksát az örmény–azeri kérdésben, ezért Baku csatlakozása a BRICS-hez értelmezhető úgy, mint az Egyesült Államok által történelmileg támogatott Alijev-rezsim keletre sodródása.
A blokk azonban politikai és gazdasági szempontból is rendkívül töredezett – és ez nem csak a korábban említett Irán–Azerbajdzsán-ellentétre igaz, a csoport több országának viszonya sem olyan felhőtlen, ahogyan azt Kína és Oroszország mutatni igyekszik.
A BRICS jelenlegi formájában inkább egy olyan együttműködés, amelyet elsősorban Kína kielégíthetetlen nyersanyagéhsége (és Oroszország elszigeteltsége) hajt, és kevésbé a tagországok politikai–gazdasági koordinációja és integrációja, mint például az Európai Uniót vagy a korábban említett G7-et.
Az azeri csatlakozás is inkább egy opportunista manőver, hogy újabb és újabb vásárlókat találjanak a nyersanyagaikhoz, mintegy valódi elköteleződés a Kína és Oroszország által dédelgetett új világrend mellett. (Index)
