A helyzet az, hogy igazi Freedom House-ot teremtettünk a Jóisten segedelmével a kertünkben a süniknek (még egy süngarzázst is kaptak télre egy nagy bokor közepén), mókusoknak, denevéreknek különb- és különbféle madaraknak, úgy, mint rigók, zöldikék, verebek, galambok és gerlék, meg mittudomén mifélék – nem vagyok ornitológus.
Télen etejük, nyáron itatjuk őket (különféle tüskés bokrok alatt védelmül, a nagyobbaknak egy kiszáradt fatörzsön lévő tálakban naponta ötször ellenőrizve és firssítve a vízállományt, melyekben fürödni, tocsogni is szokásuk ebben a dög melegben.
Egyszer, vagy három éve egy bagolycsalád is nálunk leledzett, ott költöttek szép sorban, teliköpködve az alant lévő terepet, ami egyáltalán nem zavart minket, pedig még most is ott virítanak a nyomai a borostyánon.
Egyetlen fajtát nem viselünk el: az egyébként gyönyörú és szuperintelligens szarkát, melyek jelentős számban szintén itt élnek, hogy a franc essen beléjük!
Az agresszivitásuk, a recsegő hangjuk taszító, és mióta a feleségem fölfedezett egy kibelezett rigót, ellenszenvünk nem ismer határokat.
Először tapssal, majd egy csúzlival (töltény: toboz) próbáltuk elzavarni őket (vigyázva, nehogy eltaláljam valamelyiket, ámbár ennek veszélye minimális), most már a láttunkra odébb repülnek.
A kánikulára tekintettel azért a fatörzsön lévő itatóhoz odaengedem őket, hadd igyanak kedvükre! (Elvégre nem vagyunk állatok! Vagy mi a szösz.)
Az okos jószág vette is a lapot, habár egyébként húsz méterről meglátva, hogy közeledem, elrepül, az itatónál lévén ott mehetek el a hóna alatt, nem zavarja.
Történt peniglen, hogy egy hétre elutaztunk a barátaink által egy hétre minden évben rendelkezésünkre bocsátott kedvenc nyári rezidenciánkra, Bózsvára.
Hazatérvén a tavaly befedett teraszon csatatér fogadott minket: csikkek szerteszórva, gyertya földöntve, összecsipegetve, egy szalmából készült tál félig megzabálva, és madárszar, nevezett fóglkáká mindenütt, glédában. A két asztal terítőin, a székeken, a padon, a földön, épp csak hogy a falon, az ajtón, az ablakon nem.
Eltakarítottuk a szemetet, mely, ha nem is ilyen mennyiségben, másnapra szépen újraképződött.
Mi a rosseb? Ki a rosseb?
Az első teóriánk az volt, hogy egy pici madár a tettes, melynek a farktolla ugyanolyan hosszú, mint a teste, mely egyszer ott éjszakázott a gerenda és a fal találkozásánál, és úgy tűnt, végleg be óhajt ott rendezkedni, de túl közelinek ítélte a jelenlétünket és zavarónak a ki- és bejárkálásunkat. Ezért (dühöngve?) elköltözött a szemközti – most használaton kívüli – etetőbe. (Nagyon okosan: egy fél kókuszhéj, mely felülről, eső és támadások ellen fedett/védett, ugyanakkor szabad kirepülési lehetőséget rejt, sőt hintázni is lehet benne), és bosszúból tett alánk (a gerendán mégis csak tágasabb, kényelmesebb, ámbár hintának nem alkalmas).
Emellett szólt az érv, hogy nagyobb testű madárnak a terasz teteje alatt azért szűkebb a hely, különösen startolásra. És itt a motívum is kézenfekvőnek látszott.
A feleségem természetesen a szarkákra szavazott (az utolsóként említett érvek ellenére), és magam is hajlamos voltam egyetérteni!
Mi gyűlöljük őket (ámbár Isten teremtményei), ők pedig minket. És szigorú bosszút álltak, mellyel, úgy látszik, most, a megjelenésünk után sem akarnak felhagyni.
Rasszistáék szokása szerint tehát bármiféle bizonyíték nélkül, sőt ellenérv dacára rájuk kentük az egész balhét.
Különösebb retorziót (sárga csillag, gettó, Ku-Klux-Klán és társai) nem terveztünk, remélve, hogy folytonos jelenlétünk a teraszon elégséges lesz.
Meg egyáltalán! Mi a fenét tehetnénk?
Ma délben, ebéd után a ház felé közeledve döbbenten láttam, hogy vagy nyolc galamb és gerle vegyesen (pedig nem kedveli egymást a kétfajta) húz el a tetőről, melyek ott szemmel láthatóan be kívántak rendezkedni. És egyikük a tető alól startolt.
Mi a rosseb! A galambok a bűnösök! Rájuk nem gondoltam. Pedig Picassóval, sőt a zsidó és keresztény szimbólumokkal (galamb az olajlevéllel/olajággal) ellentétben a galamb egyáltalán nem alkalmas a béke jelképének, lévén rohadt agresszív jószág!
Tehát lelepleződött a galád, huligán társaság! Két gerle és három galamb járt eddig hozzánk rendszeresen. Úgy látszik, ide, a Kánaánba csődítették a haverokat is. Jótett helyébe…
Csak azt sajnálom, hogy nem a szarkák voltak!
Megpróbálom úgy memorizálni a történteket, hogy mégis!
Akkor, ha már meggyőztem magam, és elhiszem ezt az új verziót, majd átírom e cikket.