A Magyarcoin születése: tulipánmánia az ellenzéki táborban

A politikai piacon versengő képviseleti termékek, azaz személyiségek, pártok, víziók, közpolitikák elsősorban nem politikai „árucikkek”, melyeket politikai vállalkozók kínálnak a saját értékpreferenciáik szerint válogató fogyasztóknak, hanem politikai tőkeeszközök, részvények vagy kriptovaluták, melyeket elsősorban nem a hasznosságuk, nem belső minőségük mentén értékelnek a választók, hanem annak alapján, hogy mennyire értékes, jelentős, piacformáló erővel bíró szegmensek, aktorok, csoportok fogadják el őket mint közösen elismert értékhordozókat, mint a társadalmi interakció szimbolikus valutáit. Ezt a tézist, melyet tavaly a Mércében fejtettem ki, a Magyar Péter-féle ellenzékváltásnál semmi sem példázhatná tisztábban.

Magyar Péter félpályás győzelmét – ellenzékváltását és relatív sikertelenségét a fideszes oldalon – akkor érthetjük meg, ha belátjuk: az átütő siker, melyet elért,

nem egy új politikai Edison kiemelkedő innovációs teljesítményének köszönhető,

hanem egy spekulatív tulipánmániának, pénzügyi buboréknak, mely Magyar Pétert (s tegyük hozzá, közvetlen elődjét, Márki-Zay Pétert is) úgy emelte magasba, ahogy egy túlhypeolt részvényt vagy kriptót a tőkepiacokon.

A tulipánmánia egy tőkepiaci jelenség, nem szabad összekeverni a fogyasztói javak, vagy kulturális javak piacain gyorsan felívelő és eltűnő divathullámokkal. A divathullám mögött többnyire tényleges rajongás áll: a nyári slágert és énekesét tényleg kedveli az aktuális rajongói tömeg. A tulipánmánia ezzel szemben egy tőkepiaci túlértékelési csapda, mely évtizedes távon is fennmaradhat, s melyet nem a rajongás, hanem a spekulatív tőkecsere strukturális logikája táplál. E logika lényege épp abban áll, hogy eltereli a szereplők figyelmét az eszközök belső minőségéről és a cserefolyamatban áramló tőke megszerzésére – esetünkben a politikai brandhez kapcsolódó társadalmi tőke, kapcsolatok, elismerés, kollektív cselekvőképesség megszerzésére – irányítja. Míg tehát a divatmánia elsősorban az árucikkről és annak belső értékéről szól, a tulipánmánia a tőkeeszközbe fektető piaci szegmensek és szereplők vélt értékéről és vélt piacformáló erejéről. A tulipánhagyma nem azért értékes, mert a belőle kinevelt virág még drágábban értékesíthető, hanem azért, mert mindenki, aki számít, ebbe fekteti a pénzét – hasonló okok miatt értékelte túl Magyar Pétert az ellenzéki közönség, és értékelték alul a kormánypárti szavazók.

A magyar ellenzékváltás azért példátlan, mert vegytisztán kristályosodik ki benne a neoliberális választási demokráciák[1] összes belső ellentmondása. E politikai rendszerek azt ígérik, hogy a polgár legalább választóként a szavazóurnáknál lehetőséget kap, hogy szabad értékválasztásokat téve döntsön a sorsáról. Valójában azonban a választási demokráciák piaci jellegű rendszere megfosztja polgárait attól, hogy szuverén politikai fogyasztóként saját értékpreferenciáik mentén tudjanak válogatni a politikai vállalkozók termékei közt.

A választási piac nem egy értékválasztásokon alapuló meritokratikus verseny: annál sokkal erőszakosabb és kaotikusabb harc a társadalmi és politikai elismertségért. Magyar Pétert egy kaotikus és nem egy értékelvű piaci versenyfolyamat emelte a trónra, ezt fontos attól függetlenül is felismernünk, hogy szimpatizálunk-e vele, vagy sem.

A neoliberális választási demokrácia politikai folyamatai (elsősorban) nem a kereslet-kínálat kiegyenlítő árupiac neoklasszikus modelljével írhatók le: meglepően hasonlítanak ezzel szemben a tőkeeszközök spekulatív cseréjére a pénzügyi piacokon. A pénzügyi piacokon nem áruk (fogyasztói javak) cseréje folyik, hanem tőkeeszközöké (ilyen lehet a részvény, az arany, a valuta, a kriptó), mely csere legfontosabb jellemzője, hogy a résztvevők többnyire nem azt a terméket keresik, melyet ők maguk értékesnek tartanak, hanem azt, amiről úgy tűnik, hogy a legértékesebb piaci szegmensek tartják őket értékesnek. A tőkepiacon tehát a piaci érték fogalma nem utal (legfeljebb csak áttételesen) az eszközök belső minőségére: nem annak van magas piaci értéke, amit sok piaci szereplő fogyasztóként értékesnek ítél a saját maga számára (ahogy az árupiacon). A tőkepiacon egyszerűen annak van magas piaci értéke, amiről sokan gondolják, hogy a piac, pontosabban a piac meghatározó szegmensei értékesnek tartják, és ezért sokan vásárolják őket, tanácsolják őket, fogadnak rájuk, a piaci kereslet nő irántuk és az áruk emelkedik.

Magyar Péter egekbe szökő piaci értékének nem volt túl sok köze az értékalapú áruversenyhez és a termékinnovációhoz: Magyar Péter mint politikai vállalkozó nem igazán hozott létre új minőséget, éppen ellenkezőleg, az ellenzéki diskurzus közös nevezőjét, az antiorbánista változás ígéretét fogalmazta meg újra. Paradox módon azzal a termékkel söpörte le a versenytársait a piacról, amit ők maguk fejlesztettek ki az évek során. Egy termékinnováció nélküli kasszasiker robbantotta fel tehát az ellenzéki oldalt, ez pedig nehezen illeszthető össze a versengő árupiacokról alkotott beidegződéseinkkel: hogy érhet el ekkora sikert az, aki nagyjából ugyanazt az árut kínálja, mint a többiek?

A termékinnováció nélküli kasszasiker csak akkor tűnik önellentmondónak, ha a választási piacot árupiacnak tekintjük: ha azonban belátjuk, hogy sokkal inkább hasonlít a pénzügyi piachoz, feltárul előttünk az a speciális – mert spekulatív és nem fogyasztói jellegű – értékelési mechanizmus, mely a politikai brandek népszerűségi versenyét mozgatja.

Magyar Péter piaci értéke spekulatív várakozásoknak köszönhetően szökhetett az egekbe. A választók nem politikai fogyasztóként tekintettek rá – ha akként tették volna, valóban nehéz lenne megmagyarázni, miért adtak neki, ahogy azt többen is megfogalmazták, „biankó csekket”. Nyilván nem azért szavaztak rá, mert sejtésük lenne arról, mit tenne, ha kormányra kerül, nem is beszélve arról, hogy miben tenne mást, mint a mondjuk a Momentum, vagy a Kutyapárt, mely egy hibátlan trollakcióban előre kihirdette Magyar 12 márciusi pontját. Hogyan söpörhette le a piacot egy olyan politikai vállalkozó, aki üres politikai ajánlattal, ideológiai arcél, program, identitás hiányában érkezett?

*

A Magyar sikerét magyarázó értelmezések közös nevezőjét talán Rényi Pál e mondata ragadja meg a legjobban: „a reményvesztett ellenzéki közönség számára elhozta azt, amire hosszú ideje szomjaztak: a reményt a változásra”. Szinte szóról szóra ezt az értelmezést adja Tarr Zoltán EP frakcióvezető is: „Az emberek azért döntöttek a Tisza Párt mellett, mert látják azt Péterben, hogy van reménység az ő szerepvállalásával arra, hogy változás állhat be az országban”.

Rényi pontos értelmezést ad a nagy magyar ellenzékváltásról – ám ha jobban belegondolunk, az, amit ír, teljesen ellentmond a politikai árupiaci verseny jól ismert modelljének:

Magyar népszerűségét ebből az újszerű reményből meríti: benne olyasvalaki ígéri a győzelmet, aki az ellenség soraiból való, ismeri a tudásukat, felismerte bűneiket, és visszaigazolja az ellenzéki közönség időtlen idők óta fenntartott kritikáját: hogy »azok a romlottak, és [Magyar] egy újabb bizonyíték, hogy mindig mi álltunk a jó oldalon«.

Magyar tehát nem egy új árucikk, hanem egy régi árucikk új hirdetője, médiuma, szimbóluma. Amilyen plauzibilis ez az érv, annyira messze vezet a versengő árupiactól. Gondoljunk bele, mennyire abszurd jelenség lenne, ha egy ilyen folyamat a fogyasztói javak hagyományos piacán játszódna le: mintha egy új kerékpár gyártója a többitől lényegében nem különböző biciklijével lesöpörné a versenytársakat csak azért, mert épp most lépett ki nagy dérrel-dúrral a motorgyártó vállalatból, és a vevők úgy éreznék, ha valaki, hát ő az élő bizonyíték, valóban eljött az új bicikliforradalom ideje, amire mindig is vártak, így mindegyikük az áruházba tódul és megveszi az új biciklit, ami egyébként épp olyan, mint amit évek óta használnak. Árupiaci nézőpontból mindez abszurd – lehet, hogy a választási piac valójában nem árupiac, még ha annak tűnik is?

A fenti idézet azt a zavarba ejtő lehetőséget veti fel, hogy Magyar talán éppen azért aratott ekkora sikert, mert nem innovált. Nem pusztán arról van szó, hogy megkérdőjelezhető teljesítménnyel ért el piaci sikert, hanem egyenesen arról, hogy épp azért válhatott sikeressé, mert pusztán csak visszaigazolta és felmondta az ellenzék változás-kliséit. Azért lett sikeres, mert üzenetének tartalmában nem, csakis a személyében különbözött az ellenzéktől – abban viszont nagyon is. Személyében egy újfajta szereplő, egy fideszes dezertőr jelent meg, és mondta fel az ellenzék összes eddigi bejáratott kliséjét – és ezzel azt a reményt teremtette meg, hogy a mindenki által ismert és osztott antiorbánista változás-programot el tudja vinni új társadalmi csoportokhoz.

Ha ma Magyar testesíti meg a változást, ez biztosan nem azért van így, mert politikai „vállalkozóként” bármi újat mondhatott volna a változásról.

A változás az elképzelhető legelhasználtabb politikai termék: az MSZP-n kívül az összes ellenzéki párt maga is a változás ágenseként lépett színre egykor. Magyar nem is tehetett mást, mint hogy lejátssza a „besztofot” az ellenzék összes eddigi változás-paneljéből (is). Az LMP-től átvette a baloldal-jobboldal gyűlölködésen túllépő „legyen más” ígéretet. A 2022-es egységfronttól átvette az összes demokratát egyesítő közös platform ígéretét. A 2021-es Márki-Zaytól pedig azt, hogy elhozza Orbánéktól a kiábrándult polgári fideszeseket. Híveinek nyilatkozataiból kiderül, nagyon is tisztában voltak azzal, Magyar nem ajánl újat az ellenzékhez képest, a valódi újdonság nem ő, hanem a tömeg, amit – ők maguk sem igen értik, miért – az utcára vonz. A hívek elsősorban ezt érzékelték: a közhangulat változott meg Magyar által, egy utolsó közös esélyt kaptak a változásra, s épp azért mentek le a térre, mert „látni akarták a változást”, amire oly régen vártak.

Magyar Péter nem azért söpörte le az ellenzéket, mert jobb programot adott volna a változásra, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert a rég vágyott változás jól ismert, ezerszer elmondott programja benne öltött új testet. Nem Magyar árucikke tehát a kulcs, ahogy nem is Márki-Zayé volt őelőtte, vagy a Momentumé és a Kutyáké, Párbeszédé, LMP-é, DK-é – nem a változás mostani vagy korábbi ágensei a főszereplők, hanem maga a változás ígérete, mely újabb és újabb szereplőkben ölt új testet.

Az ellenzékváltás viharából egy olyan politikai verseny képe rajzolódik ki, melynek a fő tétje nem az, hogy a politikai vállalkozók egymással versengő ideológiai árucikkei körül melyik rezonál a legjobban a választói igényekkel – éppen ellenkezőleg, minden szereplő pontosan ugyanazt a változás-terméket ígéri, és a verseny fő kérdése abban áll, hogy a választói tömeg kit fogad el a változás fő hírnökének, médiumának, megvalósítójának, egyszóval: a változás valutájának.

Ha felismerjük, hogy Magyar nem egy új árut kínáló politikai vállalkozó, hanem egy politikai valuta, a régi ellenzéki „változásközösség” új valutája, akkor beláthatjuk, hogy nincs is szüksége arra, hogy újat mondjon a változásról, épp ellenkezőleg, sikerének titka éppen az, hogy az antiorbánista változás jól ismert kliséit mondja vissza. Új valutaként, új médiumként ugyanis nem az ajánlatának kell újszerűnek lennie – hanem neki magának kell jelentősen másnak lennie, mint az addigi ellenzéki „valuták”. Mint új „változás-pénz”, arra kell képesnek lennie, hogy új társadalmi közegekbe vigye el a változás régóta jól ismert ígéretét, a reményt, hogy ő a változás új hírnöke, közös valutája, legfontosabb ágense.

Ebből a „pénzpiaci” nézőpontból tekintve Magyar éppen azért aratott sikert, mert a stabil, bejáratott antiorbánista közös nevezőt képviselte, a változás standard programját – miközben személyében egy sosem látott, újfajta szereplő, egy fideszes dezertőr jelent meg, a közmondásos polgári fideszes világ tagja, és ekként mondta fel, új stílusban, új társadalmi konnotációkkal az ellenzék összes eddigi bejáratott kliséjét. A jobboldali dezertőr, a csalódott polgári fideszes sztereotip fantáziája mozgatta már a Márki Zay-féle tulipánmániát is 2021-ben, ezt a mitikus figurát sokan régóta úgy várták, mint a változás egyetlen lehetséges ágensét, a változás új valutáját, melyet a korábbiaknál szélesebb társadalmi koalíció ismer el mint értékhordozót. Magyar Péter azt a reményt hozta el (MZP-hez hasonlóan), hogy a változás közismert programját saját személye, azaz jobboldali múltja, politikai és társadalmi beágyazottsága révén képes lesz új és értékes társadalmi csoportokhoz elvinni.

Magyar Pétertől, mint a videotudósításokból kiderült, nem is várta senki, hogy új víziót vagy programot kínáljon. Ellenkezőleg: épp a jól ismert és köztudott igazságok ismételgetése tette lehetővé, hogy az ellenzéki választók azonosítsák Magyart mint a régiekkel konvertibilis új valutát, ugyanakkor elhiggyék róla, hogy új médiumává válhat ugyanannak az antiorbánizmusnak, ami mögé a régi médiumok nem voltak képesek elegendően nagy tömeget toborozni.

A Magyar változás-ígéretébe vetett új ellenzéki remény épp abban állt, hogy ha ő mondja pontosan ugyanazt, amit mi már rég tudunk, akkor neki majd mások is elhiszik a mi igazságunk, akkor rajta keresztül kapcsolódni tudunk mindazokkal, akikkel addig nem tudtunk, s akik most majd felsorakoznak a változás zászlaja mögé. Magyar tehát nem a változás új programját hozta el, hanem a régi antiorbánista program új médiumává, új szimbolikus valutájává vált az ellenzékiek szemében.

A másodfokú piaci vélemények szerepe a „Magyar” brand berobbanásában

2024-ben példátlan módon, vegytiszta formában mutatkozott meg a politikai brandek tőkeeszköz-jellege, valuta-jellege: a Magyar Péter brand és a Tisza brand úgy robbantak be az ellenzéki politika középpontjába, hogy ezt a berobbanást szinte kizárólag a brand mögött álló emberek társadalmi értékével kapcsolatos intenzív és folyamatos spekuláció mozgatta, a nyilvánosságban mindvégig másodlagos szerepet játszottak a Magyar brand mint „árucikk” belső értékéről, programjáról, újdonságáról szóló információk. Az ellenzékváltáshoz vezető turbulens képviseleti folyamatokat tehát nem a politikai választás hagyományos árupiaci kérdése mozgatta, vagyis az, hogy mit kapna a választó, ha az új szereplő mögé állna. A fő kérdés inkább úgy hangzott, hogy ha a választó az új szereplő mögé állna, kivel együtt állna a téren, ott van-e a helye a változásért tüntetők közt, értékes emberekből áll-e a megmozduló tömeg?

A közéleti diskurzusban e két típusú képviseleti állítás arról, hogy mit nyújt a termék, és arról, hogy mennyire népszerű a termék a piacon és kiknek a körében, többnyire összefonódva jelenik meg – ezért nehéz is elkülöníteni őket. Ezek az állítások voltaképp a termékek értékéről és áráról szólnak (lévén, hogy a népszerűség tölti be az ár szerepét a valós pénzmozgással nem járó szimbolikus piacokon, ahol a „pénz” a figyelem, a lojalitás, a szavazat – az ilyen piacokon a népszerűségi mutatók aggregálják, az árhoz hasonló módon, a piac kollektív ítéletét a termék értékéről.) A magyar ellenzékváltás hónapjai épp azért annyira érdekesek, mert megmutatják: egy radikális politikai átalakulás is bekövetkezhet úgy, hogy szinte csak a képviselő áráról, népszerűségéről, a Magyar Péter népszerűségét alakító tömeg identitásáról – vagyis lényegében csak a „képviseltek” várakozásairól és identitásáról jelenik meg tartalmi információ a közéleti diskurzusban.

A „tőkepiacosodó” politikában a képviseltekről szóló állítások önálló életet élnek és meghatározó hatást gyakorolnak, és nem feltétlenül fonódnak össze a képviselők által kínált „árucikkekről”, azaz programokról, ígéretekről, víziókról, személyiségekről szóló állításokkal, melyekről hagyományosan úgy gondoljuk, a politikai verseny lényegét alkotják.

A neoliberális választási demokráciákban a képviseleti folyamat azért kerül válságba és veszíti el demokratikus jellegét, mert a képviseleti harcok áttolódnak a termékek, a képviselők tulajdonságairól szóló („első fokú”) képviseleti állítások szintjéről a termékek támogatottságáról, azaz a képviseltekről szóló spekulatív piaci vélemények („másodfokú képviseleti állítások”) szintjére. E képviseltekről szóló állítások, piaci vélemények arról, hogy mely termék mennyire népszerű és kiknek a körében: a spekulatív piaci folyamat legfontosabb elemei. Ezen elburjánzó „másodfokú” piaci véleményeknek köszönhető, hogy a tőkepiacon az árról (népszerűségről, keresletről) szóló diskurzus leválik a cserélt javak értékéről szóló piaci diskurzusról – ez a neoklasszikus árupiaci modellben elképzelhetetlen kettéválás ágyaz meg annak, hogy maga a piaci folyamat egésze leváljon a javak értékéről és a szereplők értékítéleteiről, és a „reálgazdaságtól” (esetünkben: a választói értékpreferenciáktól) elszakadó túlértékelési buborékok alakuljanak ki.

A magyar ellenzékváltás hónapjai épp azért annyira érdekesek, mert páratlanul tisztán mutatják meg: egy radikális politikai átalakulás is bekövetkezhet úgy, hogy szinte csak a képviseltekről, vagyis a Magyar Péter népszerűségét alakító tömeg identitásáról jelenik meg tartalmi információ a közéleti diskurzusban. Ha visszatekintünk az ellenzékváltó tulipánmánia diskurzusára, beláthatjuk, hogy a Magyar mögé felsorakozó választók Magyar értékét nem a közvetlenül róla szóló információk alapján próbálták megítélni (melyek ráadásul igen ellentmondásos magánéleti és politikai újítást nélkülöző információk voltak), hanem Magyar követői, a mögéje felsorakozó társadalmi csoportok, az új társadalmi koalíció vélt értéke alapján.

A tulipánmánia diskurzusa a „képviseltek” identitásáról szólt. Míg a „mit kínál Magyar Péter” kérdéssel kapcsolatos információk igen soványan csepegtek 2024 tavaszán, elképesztő gazdagságban áramlottak a Magyar mögötti lehetséges vagy tipikus támogatói csoportokról, társadalmi szegmensekről szóló tudósítások. A teljes társadalmi palettát felvonultatta a sajtó, csatornánként, sőt, újságírónként nagyon is eltérő tálalásban – egy bőséges kínálati piac alakult ki a „Magyar mögötti tömeg” nagyságáról és értékéről morfondírozó választók számára, akik számtalan tudósítás alapján dönthették el, Magyarból valóban lehet-e a változás vezére, aki végre átalakítja a politikai erőviszonyokat.

A 444 szerzője „Magyar most mutatta  meg, hogyan lehet a Fideszre is veszélyes” című cikkében e veszély kulcsának azt a sajátos társadalmi közeget tartja, amit a Tisza megmozdított – az ellenzéki és a békemenetes tábortól társadalmilag egyaránt jelentősen eltérő liberális-konzervatív, kozmopolita polgárságot. E képzeletbeli csoportnak a tudósító a „normális átlagember” figurájában ad testet (akik „szeretnék élni az alkalmazottként dolgozó vagy szabadon vállalkozó uniós átlagpolgárok életét”), tipikus kulturális közegeként megidézi a „lazább ökumenikus istentiszteletet … egy egyházi ifjúsági fesztiválon”, társadalmi közegeként pedig a „magyar keresztény – és kevésbé keresztény – középosztályt”.

A Telex videotudósítójának Tisza-párti tüntetője: ugyanez a polgári közeg, ám a keresztény középosztályi vonaltól mentesen. Dinamikus, művelt, urbánus, mintateremtő, fiatalosan középkorú középosztály. Médiaképes, egész mondatokban nyilatkozik. Még a pongyolaságok, elharapások, a mondatok alulformálása, az élő beszéd is a legitim sutaság jól definiálható szabályrendszerét követi. Ő a sokszorosan átvágott és talajvesztett urbánus ellenzéki szavazó, aki dafke Magyar mögé áll.

A 24.hu Tisza-tüntetője az egyszerű idősebb vidéki ember, a tősgyökeres vidéki Fidesz szavazó, az idős korára első tüntetésén részt vevő néni. Egyszerűbb mondatok, töredezettebb önkifejezés. A 24 tudósítása azt ígéri, hogy még a közmondásos fideszes vidéki, iskolázatlan törzsközönség is kiábrándult. Ellenpontként megjelenik a fenti telexes dafke-ellenzéki közeget megidéző két fiatal nő (egy pár?), akik viszont nem a telexes és nem is a 24-es, hanem a 444-es tudósításban megjelenített liberális-konzervatív polgári réteg embereit látják a téren, akiknek túl sok volt már a rájuk nyomott „fideszes bélyeg”.  Szerintük ez a réteg alkotja a „klasszik rajongótábort” Magyar mögött, ők nem tartoznak oda, de mégis drukkolnak neki, mondják.

Egy másik telexes tudósítás a kiábrándult fideszesek után nyomoz a tüntetők közt, és felsorakoztatja az egész társadalmi spektrumot igazolásul, hogy a dezertőr Magyar mögé felsorakozhat a dezertőr szavazók tábora. A videoriportban megjelenik két (talán roma?) alsó középosztálybeli férfi, egyszerű és töredezett, megformázatlan mondatokkal. Egy munkás fiatal srác, akinek a nélkülöző családját a rezsicsökkentés húzta ki a bajból, de mára elege lett. A jobbos fiatal férfi, „tough like Texas” kicsengésű gesztusokkal az urbánus iskolázott globalizált középosztályból. Végül a magasan képzett, gesztikulációját és mondatformálását szigorúan, mégis könnyedén kontrolláló, fiatal nyugdíjas korú hölgy, „konzervatív gimnáziumi tanárnő” aurával, világos ideológiai értékrenddel.

Eközben persze a jobbos ellentábor, a békemenetelők is világos véleményt formálnak a tiszás tüntetőkről: elkényeztetett kis hülyék, akik jódolgukban balhéznak. „Nem azt mondom, hogy csőcselék az a sok fiatal, aki a Magyar Péter köré gyülekezett most, de állítom, a buli miatt mennek oda” …. „mai fiatalság, másképp nevelkedtek, beleszülettek a demokráciába, ezeknek a seggük alá lett tolva minden”. Erre a spekulatív ellenhullámra ül fel és próbálja felnagyítani a hivatalos Fidesz – ezt terjeszti házi közvéleménykutatójuk, a radjobbos videoblogger, a Pesti Srácok és sok más fizetett alkalmazott. Kiábrándult fideszesek nem léteznek, vagy ha elégedetlenek is, biztosan nem ők állnak Magyar lábai előtt a téren, ott csak a régi ellenzékieket találjuk. A jobboldali stratégia mindent megtesz, hogy amennyire tudja, mérsékelje a tulipánmániát: azaz a Magyar-tömeg becsült összértékéből kivonja a fideszes szavazókat.

Spekulatív tömegszkennelés: a tulipánmánia motorja

A Magyar-mánia körüli médiadiskurzus egy nagy spekulatív monitorozási folyamat: kik lehetnek ezek az emberek a téren? Szily László a 444 tudósítójaként plasztikus és érzékeny leírást adott arról, hogy a Tisza társadalmi közegének monitorozása hogyan nyilvánult meg még abban is, ahogy a párt júniusi kampányzáró tüntetésén részt vevők a megmozdulás fizikai terében viselkedtek. A leírás kiválóan megragadja a képviseleti folyamat általános átalakulását, melyben a választók figyelme a színpadon kínált áru helyett egymásra irányul.

„A jelenlévők igen komoly része még az ismerkedés fázisában van, láthatólag maga sem tudja, hogy katasztrófaturistaként, sima érdeklődőként vagy annál többként van jelen, ezért a megjelentek fele szinte folyamatos, lassú mozgásban van, és azt figyeli, hogy milyen emberek vannak itt rajta kívül. Ez nem egyszerűen a „megkeresem a haverokat” típusú keringés: az érintettek nem konkrét személyeket keresnek, hanem egészen lassan krúzolgatva általánosságban szkennelik a tömeget, hogy jó helyen járnak-e egyáltalán.”

Pontosan ezt a szkennelést végzi a társadalmi helyét kereső állampolgár a neoliberális kor választási demokráciáiban – ez a társadalom szimbolikus tereit pásztázó szkennelés maga a spekuláció.

A legújabb változás-valutaértékét a spekuláló választói tömeg annak alapján próbálta megítélni, hogy folyamatosan monitorozta: értékes társadalmi csoportokból, embertípusokból áll-e, és a megfelelő emberekkel a kellő mértékben gyarapszik-e a változás tábora?

2024 három tavaszi hónapja a maga tisztaságában teszi láthatóvá azt a spekulatív monitorozási folyamatot, melyben a választók eldöntik, alkalmasnak látják-e az új politikai brandet arra, hogy a változás táborának szimbolikus valutájává váljon. Vagyis: elegendően széles és elegendően értékes társadalmi szegmensek támogatják-e Magyart ahhoz, hogy a változás jól ismert antiorbánista programja mögé az addiginál szélesebb koalíció állhasson fel. A 2024-es ellenzékváltást leginkább úgy ragadhatjuk meg, mint egy önerősítő, spekulatív piaci folyamatot, melynek során sokféle szereplő sokféle piaci véleményt, „másodfokú képviseleti állítást” fogalmazott meg arról, hogy kik alkotják a változás új táborát, és ahogy e beszámolók sokasodtak, úgy nőtt azoknak a tábora, akik elhitték, „ott vannak a téren” mindazok, akik kellenek a rendszerváltáshoz, és azok is, akik eddig hiányoztak a változás táborából.

E spekulatív diskurzus nyomán tűnhetett úgy az ellenzéki szavazóknak, hogy a Magyar Péter brand lesz az a közösen elismert értékhordozó, „szimbolikus pénz”, mely lehetővé teszi, hogy a csalódott ellenzékiek, a kiábrándult polgári fideszesek, a konzervatív elégedetlen vidékiek interakcióba lépjenek egymással, bármennyire különbözően gondolkodjanak is.  Nem véletlen, hogy az „ezerszer csalódott ellenzéki”, a „most először megmozduló egyszerű ember”, a „kiábrándult fideszes”, a „konzervatív-liberális polgárok” képzeletbeli figurái, illetve az ezeket megtestesítő hús-vér emberek, és az ezeket kereső riporterek és elemzők fontosabb szerepet játszottak a nyilvánosságban, mint Magyar Péter „terméke” maga. Minden olyan médiaszereplő és kommentátor, aki nagyvonalúan (sokszor nyíltan felvállalva) eltekintett attól, hogy számon kérje Magyaron, miben jobb, vagy más, mint az eddigi ellenzék, ösztönösen érezte, hogy az eseményeket egy másfajta logika irányítja, nem az áruversenyé. Ez a másfajta logika a spekulatív tőkepiaci folyamat logikája.

Magyart nem a választási piaci csere tárgyának, hanem médiumának tekintették a választók, azaz nem egy új árunak, mely új és értékes minőséggel bír, hanem egy új kitűzőnek, címernek, zászlónak, egyszóval, egy új szimbolikus pénznek, melyet új és értékes csoportok fogadhatnak el valutaként.

Innen nézvést rögtön értelmet nyer a „termékinnováció nélküli kasszasiker” látszólag önellentmondó jelensége, a nagy kérdés, hogy hogyan söpörheti le a piacot valaki, aki lényegében nem mond újat a versenytársaihoz képest. Magyar berobbanása azt ígérte, hogy a változás ismert programja és régi tábora fölé most egy új zászló emelkedik, mely mögé a korábbiaknál nagyobb sereg sorakozhat fel. E zászlóbontást nevezhetjük piaci nevén tulipánmániának, vagy túlértékelési buboréknak. A kollektív felhorgadás során egy új politikai brand a lehető legközelebb jutott a pénz (vagy a zászló – a pénzjegyet nyugodtan értelmezhetjük egy-egy kis zászlódarabként) univerzális elfogadottságához az ellenzéki oldalon. Az ellenzéki szavazók jelentős része úgy gondolhatta, Magyart a korábbiaknál értékesebb választói csoportok tartják értékesnek, vagyis a hagyományos ellenzéki csoportok mellett a városi polgári, egyszerű vidéki, kiábrándult fideszes, eddig apatikus, konzervatív liberális stb. csoportok is, melyek együtt egy szélesebb, sokszínűbb, cselekvőképesebb, és végre, többségi koalícióba tömörülhetnek, ha elfogadják Magyart a változás közös valutájának. Így született meg az ellenzékváltó tulipánmánia során egy új politikai kriptovaluta: a Magyarcoin, a változás valutája.

[1] – Választási demokrácia alatt azon piaci jellegű politikai rendszereket értjük, ahol a politikai képviseleti folyamat leszűkül a választási versenyre és kampánymobilizációra

Csigó Péter / Mérce