Folytatódik a hidegháború a más véleményen lévőkkel.
Miután Nagy Ervin azt nyilatkozta, hogy a magyar diákok kifejezetten visszafogottak, hiszen például Párizsban kisebb ügyekben is sokkal drasztikusabb eszközökkel folynak a kormánnyal szembeni tüntetések, megszólalási kényszert érzett kis hazánk filmrendezőnek kikiáltott egykori zenetévése, aki kétségkívül fideszes kapcsolatainak köszönheti felívelő karrierjét és érdemtelen jólétét. Rákay Kálmán Fülöp Facebook-bejegyzésének minden gondolatából süt a politikai megfelelni vágyás, a bencsikes-bayeres odamondogatási szándék, ami ez esetben is butábbnál butább állításokra vezetett.
- Magyarország nem olyan hely, mint ahol az Egyesült Államok polgárháborúkat szokott kirobbantani, írja például, pedig éppen az ő elvbarátai, élükön Orbánnal, Rogánnal, Habonnyal és persze kormányszolgálati médiával, Megafonnal, Rákayval mást sem tesz, mint hogy hideg polgárháborút folytat mindazokkal szemben, akik más véleményen vannak: hazaárulók, nemzetidegenek, Soros-bérencek, migránssimogatók, idegen érdekek kiszolgálói,…
- Párizsban nem a levegőbe fújkálnak könnygázt, hanem rommá verik a tüntikézőket, írja Fülöp. Nos, először is: kívánnám, hogy a párizsi tömeg közepén ékes franciasággal nevezze a felindult embereket tüntikézőknek. Másodszor: elhiszem, hogy szívesen látná, amint 16-17 éves gyerekeket véresre vernek a rohamrendőrök, de sokaknak már az is messze túl volt a tűréshatáron, hogy a békés (legfeljebb tolongó, lökdösődő) fiatalokat közvetlen közelből arcon spréztek, megrángattak, elcibáltak (fotók és videók vannak). Harmadszor: ha a magyar diákok nem borogatnak autókat, nem törnek kirakatokat, nem gyújtogatnak, akkor miért is emleget Rákay Kálmán úr az itteninél sokkal durvább rendőri fellépést? (Szerintem – bár nem vagyok jogász – a rendőröknek erőszakos tüntetések esetén sem dolguk a „rommá verés”.)
- Azt is írja a kiváló fidesznyik, hogy Nagy Ervin, más kollégáihoz hasonlóan, hagyja el az országot, menjen Párizsba, ha már azzal példálódzott. Ha vicces kedvemben lennék, mondanám, hogy miért nem ő és szellemi testvérei mennek nyaralni, üdülni, tanulni, netán lakni Oroszországba vagy valamely türk (kipcsak) vidékre. Mivel azonban ez itt nem a viccelődés helye, inkább azon háborgok, hogy ennek a dicső rezsimnek sikerült már elüldözni rengeteg embert az országból: orvosokat, mérnököket, ápolókat, szakmunkásokat, középkorúakat, fiatalokat. Az ország pedig belerokkan a hiányukba, amit nem pótolhat a közeljövőben idehozni tervezett félmillió kínai és vietnami betanított vendégmunkás.
Sajnos a sok sületlenség között akad egy fájdalmas igazság is, amikor Rákay Fülöp kijelenti, hogy Magyarországon gondolkodó emberek élnek, „akik egyáltalán nem vevők a ti szánalomra méltó »szent ügyeitekre«, amelyek se nem szentek, de még valódi – össztársadalmi értelemben vett – ügyeknek sem tekinthetők”. Félreértés ne legyen: nem abban van az igazság, hogy a magyar emberek gondolkodnának, mert ez sajnos óriási tömegekre egyáltalán nem igaz. És természetesen az is abszurd ostobaság, hogy az oktatásügy ne lenne „szent ügy”, hiszen azt minden épeszű ember tudja (pártállástól függetlenül), hogy a nemzet jövője gyerekeinken, unokáinkon múlik: ha ők már eleve elavult tudással lépnek ki az iskola kapuin, hogyan álljanak helyt az elkövetkező évtizedek ma még beláthatatlan tudományos, technikai, társadalmi fejlődésében? Ha van „szent ügy”, akkor ez biztosan az.
A sajnálatos igazság ott rejlik Rákay mondatában, hogy az oktatásügy problémái nem mozgatják meg az „össztársadalmi értelemben vett” tömegeket, amelyek így lényegében magára hagyják a tanárokat és a diákokat. Kivételek persze vannak: néhány szülő, egy-két művész, Nagy Ervin, NoÁr…
Pedig nem kellene túl messzire mennünk jó példáért: május 22-én Romániában – hosszú sikertelen tárgyalások után – sztrájkot hirdettek a pedagógus-szakszervezetek, amelyen részt vett az iskolai dolgozók nagyjából 70 (!) százaléka, akik ráadásul ki is tartottak: nem hatotta meg őket sem a kormányzati ígérgetés, sem a közelgő érettségire hivatkozó lelkiismereti presszió. Egy hét múlva pedig – lássunk csodát – csatlakoztak a tanársztrájkhoz (ugyan „csak” saját problémáikat emlegetve) a vasutasok, a rendőrök és börtönőrök, valamint az egészségügyi dolgozók országos szervezetei.
Szóval: meglehet, hogy ha az eredményes társadalmi összefogás, a kölcsönös szolidaritás receptjét keressük, akkor vigyázó tekintetünket nem is Párizsra, sokkal inkább Bukarestre kell vetnünk. Meg kellene tanulnunk végre: egységben az erő! Ja, még valami: Rákay úr okosabb lett volna, ha csendben marad. Már megint. (hang.hu)