Van rá megfejtés, miért szerepel egyre rosszabbul az ország.
A magyar háztartások fogyasztása az európai uniós átlag 70 százalékán állt 2023-ban, ezzel az utolsó helyre csúsztunk vissza az EU-ban. Valuch Tibor történész új könyve a „késő kádárizmustól az illiberalizmusig” tekinti át a hazai társadalmi változásokat. A kötet az uniós ranglista utolsó helyére kerülésünkről szóló hír előtt néhány nappal jelent meg, így az egri egyetem professzorával leginkább arról beszélgettünk, miért szerepel egyre rosszabbul Magyarország számos, a kelet-közép-európai régiót érintő összehasonlításban.
Honnan hova? – teszi fel a kérdést új könyvének címében Valuch Tibor társadalomtörténész, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem és a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének professzora. A könyvhétre megjelent kötet alcíme: Társadalmi változások Magyarországon közép-kelet-európai összehasonlításban a késő kádárizmustól az illiberalizmusig. A könyv elején Valuch leszögezi: „Napjainkra a magyar és a közép-európai közgondolkodásban megerősödött az a vélemény, amely szerint a rendszerváltás elsősorban a vesztesek számát gyarapította. Egyértelművé vált, hogy az 1980-as évek végének társadalmi várakozásaival szemben a valóságban az átalakulás sokkal nagyobb társadalmi és gazdasági árat követelt.”
Ennek a közvélekedésnek és ténymegállapításnak tűnő sommás ítéletnek „ment utána” most új könyvében Valuch, és ezért nem csak a „szokásos” kezdő időponttól, 1989-től, a rendszerváltástól elemzi a folyamatokat, hanem a nyolcvanas évek késő-kádári jelenségeihez képest elemzi a trendeket. A kötet így aztán a korábbiaknál megbízhatóbban érzékeltet bizonyos tendenciákat, például
regionális összehasonlításban is látható Magyarország lemaradása a térségbeli versenytársakhoz képest az elmúlt bő négy évtizedben.
Ha például a GDP-t (bruttó hazai terméket) egy főre esően, vásárlóerő-paritáson számoljuk a szűkebb régiónkban, a Visegrádi Négyek között, akkor a nyolcvanas évek végén Magyarország jobb pozícióban volt a régióban, nagyjából a csehekkel versengtünk az első két helyen. Azóta viszont a lengyelek megelőztek minket, és már csak a szlovákokat tudjuk lehagyni. A vásárlóerő-paritáson mért fajlagos GDP – a nevével ellentétben – valójában nem a gazdaság teljesítményét, hanem egy adott ország életszínvonalát jellemző mutató, tehát a magyar életszínvonal közép-kelet-európai összehasonlításban lemaradt az elmúlt évtizedekben.
Valuch Tibor a 24.hu-nak elmondta: ha a minimálbért, az átlagjövedelmet és a hasonló mutatókat nézzük, akkor három–négy évtized alatt Magyarország inkább lefelé csúszott a regionális versengésben, az élmezőnyből a sereghajtók közé kerültünk.
Magyarország tehát a nyolcvanas években jobb helyzetből indult, tagoltabb társadalommal rendelkezett, de nagyon nagy volt a gazdasági átalakulás társadalmi ára, azaz
a transzformációs válság sok vesztest termelt – többet, mint győztest.
Ha régiós összehasonlításban nézzük a foglalkoztatottság és a munkanélküliség alakulását az elmúlt évtizedekben, minden térségbeli országban romlott a helyzet, a reálbérek is mindenütt visszaestek – tartósan vagy átmenetileg.
Valuch áttekintette, hogy a V4-ek tagjai közül az egyes országok hogyan lábaltak ki az 1990 utáni átalakulás okozta krízisből, és miként alakult a foglalkoztatás nagyjából 1990 és 2020 között. A legrosszabb mutatókkal e szempontból sokáig Lengyelország rendelkezett, de Magyarországon is emelkedett a munkanélküliség a kilencvenes években. A 2000-es évek elején nálunk 10 százalék alá esett ez a mutató, ami a 2008-as újabb válság után megint növekedni kezdett. Végül 2020-ra Lengyelországban és Csehországban is kisebb volt a munkanélküliség, mint nálunk, Magyarország pedig Szlovákiával együtt mozgott inkább.
Nemcsak a magyar társadalom legszegényebb rétegei kerültek vetélytársainkhoz képest rosszabb helyzetbe. A hazai milliárdosok a „legszegényebbek”, pontosabban a legkisebb vagyonnal rendelkeznek a négy visegrádi ország közül, ha átlagosan vagy egy főre vetítve nézzük az adatokat – fejtegette Valuch.
A társadalmi egyenlőtlenségek mindenhol nőttek, ez nem vitás. Az a kérdés, hogy a társadalmi kirekesztődés kockázata 2005 és 2019 között hogyan alakult
– magyarázta a társadalomtörténész. Lengyelországban ennek az esélye 45 százalék volt 2005-ben, ez – a kirekesztődés által fenyegetettek aránya – 2019-ig 18 százalékra csökkent. Magyarországon az arány 2005-ben jobb volt, mint a lengyeleknél (bár így is magas, 32–33 százalékon állt), de 2013-ig a fenyegetettek hányada 35 százalékra emelkedett. Majd csak ezután csökkent 20 százalékra. Azaz a lengyelek a 2008-as válságot is ügyesebben vészelték át, ott például nem is volt ekkor gazdasági visszaesés. A legjobban a csehek teljesítettek: a 2005-ös 20 százalékról 2019-ig 12 százalékra „jöttek le”.
2019 végén a V4-ek közül Magyarország állt a legrosszabbul, pedig 2015 után tényleg volt néhány jó éve a magyar gazdaságnak és társadalomnak. Valuch szerint ekkor a szegények körében is volt érzékelhető jövedelemnövekedés. Kicsi volt, de még ezt is elvitte Covid-válság, majd a rákövetkező, Európa-rekord magyar infláció 2022–2023-ban. Magyarországon így rögzült a szegénységgel fenyegetettek aránya, összességében a lakosság egyharmadát fenyegeti egyrészt a szegénység, a mélyszegénység, a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelem, de ebbe az egyharmadba tartoznak azok is, akik tisztes szegénységben élnek, azaz nem a fizikai nélkülözés fenyegeti őket, ugyanakkor kicsi az esélyük kitörni a szegénységből. E tekintetben mind a három másik visegrádi állam jobb mutatókkal rendelkezik Magyarországnál – hangsúlyozta Valuch.
A mennyiségi és gazdasági mutatókon túl, a társadalomtörténész szerint meglepőbb jelenség, hogy
Magyarországon a nyolcvanas évek végén a társadalmi magatartás sokkal inkább a gazdasági racionalitás felé fordult, a piacnak, a piaci gondolkodásnak és a piaci működésnek nagyobb volt az elfogadottsága nálunk – régiós összehasonlításban –, mint manapság.
Magyarország a nyolcvanas években ugyanis nem egyszerűen gazdasági mutatókban volt a térség éllovasa, hanem a társadalmi modernizáció, a vállalkozások szabadsága esetében is. 1982-től kisméretű (magán)vállalkozást ugyanis gyakorlatilag szabadon lehetett létesíteni. Ebben teljesen egyedülálló volt hazánk a kelet-közép-európai régióban.
Magánszektor egyébként Valuch szerint a lengyel mezőgazdaságban (és a szovjet típusú rendszerektől eltérő formában, némileg Jugoszláviában) létezett ekkoriban térségünkben. Mindeközben Magyarországon csak az agráriumban hetvenezer magángazdálkodó működött az 1970-es és 1980-as évek fordulóján, de sokan mások is a mezőgazdasági kistermelésből egészítették ki a jövedelmüket. A háztájik, a hétvégi kertek mellett azonban a nyolcvanas években már nemcsak a mezőgazdaságban jelentek meg a magánvállalkozások, hanem a kisiparban és a kiskereskedelemben is egyre jobban terjedtek. Ezek a vállalkozások már nemcsak a bennük dolgozókat foglalkoztatták (mint ahogyan a kilencvenes évek átalakulásakor, a kényszervállalkozások százezrei), hanem a piacra termeltek.
Vagyis a piaci szemléletben, a magánvállalkozás iránti nyitottságban is számos vonatkozásban előrébb jártunk a régióban, mint manapság. Ám a hetvenes évek jóléti konszolidációja már a nyolcvanas években megbicsaklott, a rendszerváltás pedig a kialakuló magángazdaságot is furcsa helyzetbe hozta. Az MDF-kormány Valuch szerint nem folytatott átgondolt gazdaságpolitikát, számos rossz lépés történt, az viszont leszögezhető, hogy alapvetően a magántulajdon megerősítéséért és védelméért tettek sokat, például eltakarították a szabad vállalkozást korlátozó jogszabályokat.
Az állami vagyon privatizálása is egyértelmű tulajdonviszonyokat teremtett Valuch szerint – igaz, ezt a folyamatot a lebonyolítás módja és gyakori átláthatatlansága miatt nagyon sok kritika érte.
A Kádár-kori kisvállalkozások hagyományai a kilencvenes években azonban már nem feltétlenül pozitívan befolyásolták a társadalmi értékrend változásait. A kisvállalkozások jelentős része adóoptimalizálási okokból kényszervállalkozásként működött, és tovább éltek az informális, szabályozatlan viszonyok is. Ekkoriban egymillió fölött volt a jelentős részben valójában a teljes állású foglalkoztatást pótló egyéni és társas vállalkozások száma. Az illegális, illetve kevésbé pontosan szabályozott tevékenységek, az átláthatatlan privatizáció, a felvilág és az alvilág összefonódása, a gyenge rendőrségi felderítési teljesítmény jellemezték ezt a kort, „az igen sajátos eredeti tőkefelhalmozás” korát – magyarázta Valuch. A jogbizonytalanság tehát a nyolcvanas évek után a kilencvenes éveket is jellemezte, a jogalkotás többnyire nem tudott lépést tartani a valóságban zajló folyamatokkal.
Az egri egyetem professzorának könyvében egy érdekes és vészjósló folyamatosságra, kontinuitásra is rábukkanhatunk a nyolcvanas évek Magyarországa és a mai, politikailag megosztott Magyarországa között.
A társadalmi szolidaritás megtörése a kései Kádár-kor egyik nehezen meghaladható terméke is lett egyben. Az irigység, a másik meggazdagodásának megkérdőjelezése – törvényesség, igazságosság szempontjából – továbbra is jellemzi a magyar társadalmat
– mondja Valuch. Ugyanakkor a legsúlyosabb kádári örökség közé tartozik, amire könyvében is kitér, hogy a másik véleményének elfogadása is rendkívül alacsony fokú volt már a nyolcvanas években. Az akkori felmérések szerint a tolerancia nem tartozott az öt legfontosabb tulajdonság köré a magyarok szemében. Vagyis a mai Magyarország megosztottságának a gyökereit a nyolcvanas évek kádári individualizációjában, a társadalmi szolidaritás megtörésében is megtalálhatjuk. A másik véleményének el nem fogadását a 21. századi Magyarországon nap mint nap tapasztalhatjuk, s ráadásul a társadalmi-gazdasági nehézségekkel együtt ez a tradíció megalapozza a populizmus manapság oly jól látható megerősödését is.
Az embereket egymás ellen ugrasztani, megosztani, a köztük lévő szolidaritást megtörni – ez volt részben a Kádár-kor hatalmi technológiája is.
Ám a politikai különbségek felerősítését ma is láthatjuk. Ez rendszereken átívelő módszere az eliteknek arra, hogy a társadalom egy részét egymás ellen hergelve, más részét apátiába sodorva, a pártoktól független civil társadalmat gyengítve, manipulálja a politikai viselkedést – attól függően, hogy a saját táborát kell mozgósítania vagy a rivális táborát elbizonytalanítania.
A 2000-es évektől feléledő magyarországi politikai hidegháború is ezt a célt szolgálta, majd 2010 után ez lecsendesített, intézményesült formában folytatódott Valuch szerint. Újjászerveződtek a táborok, az átjárás kicsi közöttük. Hatalmi oldalról a sérelmi nacionalizmus reintegrált jelentős választói csoportokat, a nemzeti érzés a politikai rendszer ideológiai megalapozására szolgált, míg a hatalmat nem támogatók közösségeit dezintegrálták. Mindeközben az ellenzéki oldalon megfeledkeztek egy olyan patrióta identitás kialakításáról, ami magában foglalja az európai értékeket is. Így következett be a 2014-es, a 2018-as és a 2022-es kétharmados Fidesz-többség.
Valuch szerint nemcsak társadalmi, ideológiai, hanem politikai eszközöket is bevetett a hatalom: a választójogi törvény rendszeres változtatása, átalakítása szintén a kétharmad megerősítését szolgálta.
A 14 év nagyon hosszú idő a politikában – folytatja Valuch. A kormányzás rendszerszintű működése nagyon sok gazdasági feszültséget kelt, a kommunikációs kormányzás során ugyanakkor a Fidesz sikeresen alkalmazza, alkalmazta egy-egy probléma-felvető vagy tiltakozó társadalmi-szakmai csoport ellen a propagandát, ahogyan ezzel a tanárok, orvosok kritikus közösségeit igyekezett hitelteleníteni.
Mindez egyfajta tehetetlenségérzést keltett a társadalomban, ami nem szerencsés megoldás végső soron a hatalom számára sem, mert a felhalmozott társadalmi elégedetlenséget előbb-utóbb valaki mégiscsak képes lehet becsatornázni. Ez a várakozás, az elégedetlenkedők várakozása találkozott a Magyar Péter-jelenséggel idén tavasszal Valuch szerint.
Az egyetemi tanár a most megjelent könyvét éppen akkor fejezte be, amikor ez az általa „politikai garázsvállalkozásnak” nevezett kezdeményezés elindult, de szívesen reagált az ezzel kapcsolatos kérdéseinkre is.
Szerinte az elégedetlenség „emelte meg a dolgot”. Magyar Péter ráadásul nagyon ügyesen él a nemzeti elköteleződéssel, ami nagyon erősen hat egész Közép-Kelet-Európában. A történelmi hagyományt és a változás ígéretét kombinálja Magyar a retorikájában, de megszünteti a nemzeti jelképek Fidesz általi kisajátítását is. Ezáltal hiteles kritikát is tud megfogalmazni – hiszen „belülről jön” és ismeri a Fidesz viszonyait. Ez szintén hozzájárult a támogatottságához, ahhoz, hogy majdnem 30 százalékot szerezzen a Tisza párt az európai parlamenti választásokon.
Egybeesik ez a minden kormányzásra jellemző elfáradással, és azzal a jelenséggel, hogy „politikai garázsvállalkozásoknak” a régiónkban vannak példái: Szlovákiában, de különösen Szlovéniában ez kifejezetten gyakori jelenség – a jelenlegi szlovén kormánypárt is pár hónap alatt ért el győzelmet a legutóbbi országos parlamenti választásokon.
Ugyanakkor mindez nem jelenti azt Valuch szerint, hogy könnyen lebontható lenne a „vezérelvű választási autokrácia”, illetve illiberális állam, ami Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben kialakult. Ez a manipulált választásoktól kezdve a masszív tömegpropagandán át számos eszközzel betonozza be a jelenlegi hatalmat. Illiberalizmus alatt Valuch azt érti, hogy a Fidesz elutasítja a klasszikus európai szabadságfelfogást, károsnak véli egyes emberek szabadságfelfogásaként értelmezni mindezt, s egyfajta központilag szabályozott szabadság-rendszer kialakítására törekszik.
Azaz a hatalom nem ítéli hasznosnak, hogy minden ember szabadsága addig tart, amíg mások szabadságát nem sérti, e liberális felfogás helyett ellenőrizni akarja a szabadságjogokat, a civil szféra felszámolására törekszik, és meg akarja akadályozni, hogy a szabad akaratuk alapján szerveződő közösségek össze tudjanak állni, és bázist tudjanak képezni a hatalommal szemben.
Azaz – tehetjük hozzá – a Bibó Szakkollégiumból kikerült politikai elit, a Fidesz legszűkebb elitjét alkotó jogászcsapat Bibó Istvánnak a „szabadság kis köreiről” szóló elméletét jól megtanulta, és éppen ezért igyekszik ezeket a „kis köröket” már csírájukban is elfojtani.
A vezérelvű magyar politikai rendszerben a magyar miniszterelnök az egyetlen fajsúlyos személyiség, nincsenek olyanok, akik hatékonyan kritizálni tudnák a döntéseket. Az ilyen centralizált rendszerekben a demokrácia abban az értelemben nem működik, hogy klasszikus parlamentáris versenyen alapulna a győztes kiléte – magyarázta Valuch. Akkor például a választási költségek transzparensek lennének, kisebbségi szavazataránnyal nem lehetne kétharmados többség sem.
A hatalmi ágak szétválasztása is fontos, de nem egy vezérelvű választási autokráciában. Nem a hatalomnak lenne joga, hanem a jog uralma terjedne ki a hatalomra is – egy valódi jogállamban és liberális demokráciában. A kétharmad nem vindikálhatna mindenre jogot, a jogegyenlőség állampolgári szinten valósulna meg, és a politikusok is számon kérhetők lennének.
Mindez még gazdaságilag is hatékonyabb lenne Valuch szerint. Románia példája mutatja, hogy az ottani politikai elit szorosabb ellenőrzése, a különböző szintű ügyészségek korrupcióellenes fellépése azt eredményezte, hogy Románia ma már számos mutatóban megközelíti gazdasági fejlettségben és életszínvonalban Magyarországot.
Ezek után már nem is lepődhetünk meg azon a friss híren, az Eurostat kimutatásán, miszerint a magyar háztartások fogyasztása az európai uniós átlag 70 százalékán állt 2023-ban. Így az utolsó helyre csúsztunk vissza az EU-s ranglistán, mivel az eddigi utolsó, Bulgária is megelőzött minket – 73 százalékos aránnyal. (24.hu)