Teljes gőzzel folyik a foci EB, és Európa népe csaknem egyöntetűen odaszögezte magát a lelátókra, vagy a tévék elé.
Átmenetileg nálunk még a Magyar Péterről szóló hírözönt is a második helyre sorolta.
Mi a bajom ezzel az egész foci-, és általában élsport-vircsafttal?
Kétféle:
- irtózatos pénzek forgószínpadává vált az egész cirkusz, ahol a játéknak már nem sok tere maradt.
Jó, pénz mindig volt benne! De mértékkel! Régen épeszű szabályok korlátoztak sok mindent. Egy klubcsapat jellemzően az adott város legjobbjait hozta össze, a válogatott pedig az ország legjobb játékosait.
A kluboknál egyszerre három idegenlégiós játszhatott. Puskás, Di Stefano, Kopa elég volt a Real, Jair, Suarez, Schnellinger az Inter legfényesebb lapjaihoz.
Ma a nagyobb (és kisebb) klubcsapatok mezében innen-onnan összevásárolt sztárokból álló, szinte világválogatott csapatok lépnek egymás ellen a pályára.
Láttam olyan francia válogatottat, melyben egyetlen francia születésű srác kapott helyet. Olyan német válogatottat, mely ránézésre Kongó nemzeti tizenegye is lehetett volna, egy-két szőke vendégjátékossal.
Mitől francia, mitől német ez a válogatott?
Engem amúgy nem zavar, sőt! De! Mitől őrülnek meg értük a nemzeti érzelmeiket, hazájuk iránti feltétlen elkötelezettségüket kiélő, a lelátókon és a tévék előtt ülő polgárok szerte a világon?
Nem lenne egyszerűbb a válogatottakat és a klubcsapatokat is egyszerűen sorszámozni?
- a pénzmag mellett, melyben a játékosoknak az átlagkeresetek húszszorosát meghaladó jövedelmük van (eredményeségtől nálunk függetlenül), és ez is csak aprópénz azokhoz a reklámcégeknek, szponzoroknak, közvetítési jogok birtokosainak hasznához képest, akikről szó sem esik, a másik bajom az, hogy a politikum áthatja és fölzabálja, a maga céljára sajátítja ki az egészet.
Nálunk például! A szotyiköpködős Orbán ugyan nem tudja megismételni Rákosi mutatványát az Aranycsapattal, a politikai célját, a népszerűséghajhászást és (Orbán esetében) az őrjöngő nacionalizmus felpiszkálását, a figyelem elterelését (is) a düledező országról mégis eléri.
A focival. Miközben a fanatikus nézőknek a zöme nem tud róla, hogy Kínában öttusa VB volt, ahol aranyakat nyertünk, Pesten úszó EB, ahol az éremtáblázat élén végeztünk!
Ha már élsport, hát ez az, nem a foci! Aki büszke akar lenni rá (nekem tök mindegy, hogy ki fut, ki úszik a leggyorsabban a világon), erre legyen büszke, és ne arra, hogy megint abban bízunk, hogy mások rántanak ki minket a szarból, és juttatnak tovább!
Orbánnak nem csak személyes mániája az olimpia megrendezése – és mint ilyen, klinikai eset. Politikai célja is van természetesen.
És aki azt hitte, hogy a NOlimpia megállítja, az óriásit tévedett. Orbán sosem adja föl egyetlen tervét sem, legfeljebb jegeli. (Mellesleg hiába képez – mára elporladt – mítoszt belőle, a Momentum mellett az összes ellenzéki párt részt vett az aláírásgyűjtésben, csak az MSZP állt ki bátran Orbán ötlete mellett.)
A népszavazásra hivatkozás csak ürügy volt, játszhatta Orbán a népakaratttal számoló demokratát, valójában nyilvánvaló volt, hogy az ország pályázatát el fogják utasítani: se stadionok, se szálláshelyek, se infrastruktúra.
Azóta mindez kiépült. Úgyhogy nincs akadálya, hogy jelentkezzünk a rendezésre, annál is inkább, mert már a kutya se hajlandó rá, olyan ráfizetéssel jár.
Na, de vissza a focihoz. Én a hetvenes évek vége óta nem nézek meccset, nem azért, mert már a túró se a régi (ahogy Alfonzó fejtegeti a zseniális Csehov-paródiájában). A Fazekas, és főleg Nyilasi, Törőcsik trió argentínai szereplése kiölte belőlem e játék szeretetét.
Addig minden VB-n, EB-n bérelt helyünk volt a legjobb tizenhat (!) közt, azóta a 24-be (!) is ritkán jutunk be. És lesz a fiúkból ilyenkor egyszerre világbajnok-aspiráns.
Aztán jött El Salvador (Fazekasék még 7:0-ra lépték le), vagy a Feröer-szigeteki péklegények és pásztorfiúk, esetleg vasesztergályosok amatőr csapata, és megmutatja, hogy munka után a grundon focizgatva-játszva is lehet eredményt produkálni!
Azóta is új Aranycsapat-jelöltek születnek itthon, ahányszor véletlenül megverünk valakit!
Most Szoboszlai Dominik az ügyeletes sztár. Az egész Premier League róla szól a magyar sporújságírók szerint. Igaz, már a harmadik meccsén a kispadon ült a Liverpoolban, de hát, ez apróság!
(Nem kétlem, hogy tehetséges, ha egyszer leszerződtették, de ne legyenek faragott bálványaink! Mert könnyen törnek!)
Mellesleg, kérdem én az Aranycsapat és Szoboszlai kapcsán: ki emlékszik ma már, ki emlegeti a 34-ben szintén ezüstérmet szerzett magyar válogatottat, Turayt és társait?
Van ember az országban, aki fel tudja sorolni, kikből állt az az Aranycsapat? Vagy ki emlékszik Slózira, Orth Gyurira? A világ legjobbjai voltak!
Továbbjuttatnak minket? Kit érdekel? Akkor majd kiesünk a következő fordulóban! Vagy továbbmegyünk. Sag schon!
A címvédő horvátok most az első körben kiestek. Mindig jön valaki más! A sportsiker mindig átmeneti!
Azt kellene az embereknek felfogniuk, hogy a magyar foci értékteremtő képessége pontos leképezése a magyar munka értékteremtő képessége színvonalának!
Messze az európai átlag alatt.
Vannak kiugró tehetségeink, akik (külföldön) befutnak (Karikó és egyetlen + két fél: Kertész és Krausz kivétellel az összes Nobel-díjasunk, Cziffra György), vannak, akik itthonról is világhírűvé válnak (Fischer Annie, Örkény), vannak eltékozolt tehetségek (Varga Zoli, Törőcsik vagy Ráduly Mihály), de az átlag nem üti meg a mértéket.
Belegondolok, hányféle közérdekű fontos célra lehetne fordítani ezeket az eltékozolt milliárdokat ország- és világszerte. Mondjuk például a tömegsportra, hogy egészségesebb legyen a publikum. A környezetvédelemről, nálunk az állami egészségügyről, a közoktatásról, a szociális védőhálóról, az olcsó bérű bérlakásprogramokról nem is beszélve!
És most hallom a feleségemtől, hogy idén még olimpia is lesz! A francba! Eladom a tévét, lemondom a lap-előfizetéseimet!
Inkább nézem a srácokat a hébe-korba megmaradt közökben, ahogy rúgják a bőrt.
Ők játszanak!
