Korai magyarokhoz köthető egyének viszont már a honfoglalás előtt megjelentek a Dunántúlon.
A népvándorláskori Kárpát-medence az egyik legbonyolultabb archeogenetikai kutatási terület, amelynek népességtörténeti összetettsége miatt a korábbi módszerekkel korlátozottan volt vizsgálható. Ezért is számít szenzációnak a Science Advance című vezető nemzetközi tudományos folyóiratban december 18-án megjelent, magyar kutatók összefogásával megvalósult kutatás tudományos közleménye. A tanulmány eredeti angol címe: Ancient genomes reveal Avar-Hungarian transformations in the 9th-10th centuries CE Carpathian Basin – értelemszerű magyar fordításban: Ősi genomok tárják fel az avartól a magyarig tartó átalakulásokat az i. sz. IX-X. századi Kárpát-medencében.
Az interdiszciplináris kutatásban a HUN-REN BTK Régészeti Intézet mellett a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont, valamint a Wigner Adatközpont munkatársai vettek részt, a munka legnagyobb részét a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének tudósai végezték el – Gerber Dániel, Csáky Veronika és Szeifert Bea vezető szerzők, valamint Szécsényi-Nagy Anna és Szőke Béla Miklós témavezetők. A kutatás egy hat éves munka megkoronázása, ám előzményei térben és időben messzire nyúlnak vissza (korábban például a lipcsei Max Planck Intézet és a budapesti ELTE BTK kutatói is végeztek hasonló, avarokra vonatkozó kutatást). Az alapkérdés – a hun-avar-magyar kontinuitás bizonyítása vagy cáfolata – további részkutatásokat igényel, a mostani sokéves munka azonban több mint valószínűsíti, hogy sem a hunoknak, sem pedig az avaroknak nincs genetikailag bizonyítható közeli rokoni kapcsolata a honfoglaló magyarokkal.
Az archeogenetikai vizsgálat során összesen 296, a VII-XI. századi dunántúli temetőkből származó emberi maradványt vizsgáltak, kiegészítve egy, az Urálon túli területről származó, és a korai magyarokhoz köthető mintával. A korábbi és már publikált, egyéb tudományos kutatóhelyek munkáiról szóló közleményekre támaszkodva közel félezer minta genetikai információját tartalmazó adatbázison végezték el az elemzéseiket.
Az elsők között alkalmazták a legújabb, úgynevezett IBD-módszert (identity-by-descent – leszármazási azonosság), amely elősegíti a nagy egyedszámú populációgenetikai, és a legközelebbi leszármazási vonalak (apa-fiú, anya-lány) közti hiátus felszámolását, a mostanáig nem vizsgálható kapcsolatok felderítését. Ezáltal tehát nemcsak a szűkebb, családon belüli genetikai kapcsolatok tárultak fel, hanem akár ötöd-hatodfokú rokonságok is.
Ez a módszer, ahogy az Archeogenomikai Intézet honlapján megjelent magyar nyelvű összefoglalóban is olvasható, alkalmas a tágabb értelemben vett eredetkomponensek szétválasztására vagy a közvetlen (több száz éves időtávlatban élt) közös ős eredetének igazolására. Esetünkben például választ adhat arra a kérdésre, hogy a keleti avarok és a honfoglaló magyarok közvetlenül rokonságban álltak-e egymással, vagy csak azonos régiókból származó genetikai forrásokkal rendelkeznek (amivel számos más nép is rokonítható). A tudósok nem vonják kétségbe, a köztudatban pedig jó lenne elmélyíteni azt a fontos információt, hogy a Földünkön ma élő mintegy 8 milliárd ember, (a homo sapiens sapiens) egy kétszázezer évvel ezelőtt élt afrikai ősanyától származik, tehát valamilyen fokon mindannyian egymás rokonai vagyunk.
A mostani kutatás mintagyűjtése során az Kr. u. 568-811 között létezett Avar Kaganátus utolsó időszaka és a magyar államalapítás közötti átmeneti intervallumot célozta meg, hogy részletes képet kapjanak erről az ismeretekben szegény, ám eseményekben gazdag időszakról. A kutatás eredményei nagyon összetettek, sokrétűek és a jelenlegi vizsgálatok eredményeinek összegzése, valamint a tanulságok levonása után – és ez a jelenlegi kutatás egyik legfőbb, előremutató haszna – a továbbgondolás újabb lehetséges kutatások irányába mutat.
A tanulmány szerzői öt pontban foglalták össze eredményeiket:
1) Genetikai szempontból jellemezték a Kárpát-medence népvándorlás kori alapnépességét.
Azokról az embercsoportokról van szó, amelyek az utolsó jégkorszak vége (körülbelül 10-12 ezer év) óta betelepültek ebbe a régióba, és a honfoglalásig, illetve akár a mai napig fellelhetők itt, leszármazottaik révén. Ahogy a kutatók fogalmaznak: „A paleolitikumtól a mai napig az európai népcsoportok meghatározó kulturális és genetikai változásokon mentek keresztül. Ennek ellenére az ötezer éve bekövetkezett indoeurópai bevándorlást, és azok helyi, rézkori lakossággal való összeolvadását követően nem történt olyan Európán kívülről érkező hatás, ami jelentős változást idézett volna elő a kontinens genetikai összképében. Ez alól a Kárpát-medence sem volt kivétel, annak ellenére, hogy a vaskortól kezdve számos, archaeogenomikai módszerekkel is kimutathatóan keletről és egyéb égtájakról érkezett népcsoport telepedett meg.” Mint írták: „A Kárpát-medencébe beérkező népességek, eredetüktől függetlenül, sosem haladták meg azt a kritikus létszámot, amely jelentősen eltolta volna ezt a lényegében mai napig létező, összességében európai alapkarakterű genetikai összetételt.”
2) Pontosították a hunok, avarok és a korai magyarok egymás közötti kapcsolatait, illetve a Kárpát-medencei alapnépességgel való viszonyukat
Az új, IBD-módszert alkalmazva bizonyossá vált: a Kárpát-medence hunkori, genetikailag kelet-eurázsiai származású csoportjainak (a köznyelvben „hunok”, bár az elnevezés mögött az etnikum és a biológiai származás egységessége erősen vitatott) biológiai továbbélése nem mutatható ki a IX. század végén beköltöző honfoglaló népességben. Az avar csoportokról azt írták: „Keveredésük (házasodás és gyermeknemzés) a helyi népességekkel csak kis mértékben, a magyar honfoglalókkal – néhány kivételtől eltekintve – pedig nem mutatható ki.” Hozzátették: „(...) eredményeink az avar-magyar közös genetikai eredetet sem erősítették meg, ami a két csoport közötti genetikai folytonosság hiányát és szociális szerveződésük különbségeit is figyelembe véve tovább gyengíti a két népcsoport összekapcsolására és/vagy folytonosságára irányuló elméleteket.”
3) Vizsgálták a Kárpát-medence népvándorlás kori alapnépességének kapcsolatrendszerét az avarokkal és a honfoglalókkal
A kutatás szerint a messze keletről jött avarok genetikai adataik alapján az eurázsiai sztyeppéről eredő népességeket is magukba foglalták. Ők a Kárpát-medence VII-VIII. századi, génjeiket átadó lakosságának mintegy ötödét tették ki. A korábbi kutatások feltételezéseit a mostani vizsgálatok egyértelmű bizonyossággá tették: az avarok (főként az avar elit) egyáltalán nem keveredett az itt talált népességgel, egymás közt házasodtak és hoztak létre utódokat. Valószínűleg ennek tulajdonítható, hogy a Kárpát-medencei, 250 éves avar ittlét végén, a honfoglaló magyarok megjelenése előtti évtizedekben nemcsak a régészeti, hanem az archeogenetikai vizsgálatok is egybehangzóan az avarok „eltűnéséről” szólnak, vagyis „a honfoglalók egy többnyire európai jellegű alapnépességgel, és már csak elenyésző mértékben keleti avarokkal rendelkező Kárpát-medencébe érkezhettek be”.
Továbbá: „(...) a beérkező magyar honfoglalók a Kárpát-medence akkori lakosságának mindössze tizedét tették ki. Mintegy egymillió fős Kárpát-medencei alapnépességgel számolva (bár ezen becslésekhez jelenleg korlátozott adatok állnak rendelkezésre), körülbelül 100-150 ezer fő lehetett a beérkező honfoglalók száma, ami összhangban van korábbi becslésekkel és történelmi forrásokkal is. Az adatok alapján az avaroktól eltérően a honfoglalók már a beérkezésükkor aktívan keveredtek a helyi európai jellegű alapnépességgel, ami egyrészt rávilágít a két népcsoport társadalomszerkezetének különbségeire, másrészt lehetséges magyarázatul szolgál arra, miért a honfoglaló magyarok utódai, és nem az avarok maradtak fenn (genetikai és kulturális értelemben) a későbbi korokban.”
A honfoglaló népesség tehát az avarokkal nem, vagy alig keveredett, szemben az itt talált helyi európai jellegű alapnépességgel. Ez utóbbira utal a kutatás szinte mellbevágóan meglepetésszerű felfedezése, amiről a következő pont szól.
4) Korai magyarokhoz köthető egyének már a honfoglalás előtt megjelentek a Dunántúlon
Mindez azért is érdekes, mert a Dunántúl igazából csak fél évszázaddal 895 után népesült be honfoglalókkal. Felfedezésükről a kutatók azt írták: Zalavár mellett egy „többrétegű temető. 870-890 közötti periódusában egy felnőtt férfit a honfoglalókhoz köthető genetikai csoportba soroltunk be. Az eset rendkívüliségét növeli, hogy (...) a X. század első felére datált honfoglaló temetkezésből származó felnőtt férfival ötödfokú rokonságban állt.” Ez lehet másodunokatestvéri kapcsolat, de az időbeli eltolódás miatt esetleg más típusú rokonság is fennállhatott. A kutatók szerint ezek az eredmények megerősítik azt az elméletet, amely szerint a tömeges honfoglalást megelőzően már megjelenhettek magyarok különböző nyugati területeken is, feltehetően a Karoling-kori fegyveres kíséret tagjaként.
5) Megállapították a Kárpát-medence lakosságának átalakulásait a VI-XI. század között.
A kutatás kimutatta az avarok megváltozott házasodási, kapcsolati rendszerét a VII. században; az Alföld és Dunántúl lakosságának a honfoglalók megjelenése előtti egymástól elszigetelt voltát; a honfoglalók tömeges megjelenését a X. század elején, illetve az ezt követő, a teljes Kárpát-medencei lakosság átrendeződését eredményező népmozgást. Az eredmények szerint a honfoglalók jelenléte a IX. század végén és a X. század elején tömegesen csak az Alföldön mutatható ki, majd a X. század második felében nem csak a honfoglalók, hanem az alföldi alapnépesség egy része is átköltözött, vagy kapcsolatba került a dunántúli területek népességével. A korábbi, több esetben akár a római kor óta (biológiai értelemben) érintetlen vagy zárt, kis helyi csoportok is ebben a második fázisban kezdtek egymással összekeveredni.
Összefoglalásként ezt írták: „Az eredményeink összetett populációs eseményeket tárnak fel makro- és mikrorégiós szinten a Kárpát-medencében. A tanulmány célja elsősorban a helyi populációgenetikai viszonyok megismerése volt a vizsgált időszakban, így más, külső népcsoportokkal való kapcsolatok feltárása, mint a honfoglalók eredete, vagy az egyes európai csoportok származásának azonosítása, nem képezte fókuszát a kutatásnak. Az ezekkel kapcsolatban felmerült kérdések további kutatások alapját szolgálják a jövőben.”
(Népszava)
