Az államfői kegyelembotrány elérte a református egyházat is. Ugyanaz történt, mint állami szinten – és mégis nagyon más. Más, mert ugyanaz történt az egyházban, mint az államban.
És ha az egyház másolata az államnak, akkor elveszíti saját lényegét, egyetlen igazi tőkéjét: a spiritualitást, moralitást. (És persze más történt azért is, mert míg az érintett politikai vezetők lemondtak, addig a püspök – legalábbis egyelőre – nem.) Önbecsapás az egyház részéről azzal nyugtatgatnia magát, hogy csak annyi történt, hogy egy tagja könnyűnek találtatott. Mert valójában nagyon is súlyosnak találtatott; olyannyira, hogy sokak akarata, szavazata kellett ahhoz, hogy az egyház legmagasabb polcára kerüljön. Balog Zoltánt egyháza felelős testületei emelték püspöki, majd zsinati elnöki tisztségbe – nem egyházi érdemei, hanem politikai kapcsolatai miatt. (A püspökké választáshoz még az egyház törvényeit is módosítani kellett egy „lex Balog”-gal.)
Miért? Mert ígérgetett. Hogy fog hozni sok-sok pénzt. És hozott is: ingatlanokat, intézményeket, pénzt, privilégiumokat. Aminek ellentételezése a politikai hűség, a segédcsapat szerep volt. Az, amitől a legszigorúbban óvtak az elmúlt évszázad kiemelkedő protestáns teológusai: a ’30-as években Németországban, két évtizeddel később Magyarországon; talán legkarakteresebben az a Vályi Nagy Ervin, akinek gyülekezetét Balog Zoltán „megörökölte”. Prófétai szóval óvtak attól, hogy az egyház bármilyen politikai hatalommal azonosuljon, azt az isteni gondviselés ajándékának tekintse. Az egyik – egyedüli – püspöktárs, aki kiállt Balog Zoltán mellett, állítólag azzal indokolta, hogy „ha jó volt nekünk akkor, amikor támogatást hozott, legyen jó most is, amikor bajban van”. A kettő közötti kapcsolat valós, a következtetés teljesen elhibázott. A fordítottja áll. Most derült ki, hogy nem szabadott volna elfogadni az általa hozott támogatást. Azt, ami a törvényben garantált fölött jött. Mert annak ára volt: morális, hitelességi ára.
Politikai pártok, nézetek megítéléséről lehet vitatkozni. Arról nem, hogy az egyház addig őrzi meg önazonosságát, amíg egyikkel sem azonosul. A trón és oltár szövetsége lassan abszurddá vált, ahogy a politikai fél legfőbb eszközévé egyre inkább a gyűlöletkeltést tette; de már késő volt, a szövetségen nem lehetett lazítani. Be lett az betonozva a legfőbb szinten. A béka meg csak napról napra fő a forrósodó vízben. Pedig kiktől lenne (el)várható, ha nem lelkészektől, hogy pontosan tudják: sokkal könnyebb az emberekben félelmet, gyűlöletet kelteni, mint bármilyen pozitív érzést? Ez azonban az egyház számára elfogadhatatlan kell, hogy legyen, független attól, hogy milyen célból (vagy arra hivatkozva) történik.Nem mentség, ha bizonyos kiábrándító titkokra most kezd el fény derülni. Mert minden lényegeset lehetett tudni: nemcsak a politikából egyházba ejtőernyőzést, hanem a balliberális, fülbevalós lelkésztől a – tetszés szerint ókonzervatív vagy populista – politikusig vezető utat, a családi élet vargabetűit, a fékezhetetlen ambíciozitást, az ennek érdekében használt, az egyházi szokásoktól ugyancsak eltérő módszereket.
Akik támogatták Balog Zoltán rakétaszerű egyházi karrierjét, mintha teljes történelmi emlékezetkiesésben lettek volna. Elfelejtették, hogy hogyan robbant ki a reformáció abból, hogy bűnbocsátó cédulákat kezdtek árusítani azért, hogy fölépülhessen a Szent Péter katedrális. Addig csűrték-csavarták a teológiai tanokat, míg legitimnek nem minősült a mennyei kincsek beváltása földi kincsekre.
Az elmúlt években sok lelkész építgethette a maga katedráliskáját. Szebbre, nagyobbra, mint remélte. Mert a püspök úr hozta a sok-sok pénzt. És ehhez csak a kezet kellett szavazásra emelni a megfelelő pillanatban – és utána elfordulni, nem odanézni, nem odahallgatni. Mi lesz ezekkel a katedráliskákkak most, hogy a 21. századi magyar református cédulaárus elügyetlenkedte, és nagyobb kellemetlenséget okozott a legfőbb – eföldi – vezetőnek, mint bárki más az elmúlt években? Mi lesz, ha – a közeli vagy távolabbi jövőben – elapad a gazdagon bugyogó pénzforrás, elkezdenek omladozni a falak, mint az egykori SZOT-üdülőké, ha kikopnak az emberek a porladni kezdő templomokból és intézményekből, ha a lelkészcsaládok, egyházi alkalmazottak megélhetése elkezd ellehetetlenülni?
Valószínűleg mostanában sok lelkész töri ezen a fejét. Pedig nem ezen kellene. Egy nagyon kedvelt egyházi ének szép sora: „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt”. Krisztust. Ezért semmilyen politikai vezetőt nem fognak számon kérni: se itt, se ott. A lelkészeket igen. Azokért az ezrekért, akik hátat fordítottak az egyháznak politikai segédcsapattá degradálódása miatt. Akiket taszít a templom kapuja, mint egykor magára valamit adó embert a pártház bejárata. Nemcsak ellenzékieket (amiből van amúgy is szélsőjobbtól szélsőbalig), hanem a legnagyobb szavazói táborba tartozókat is: a nem-szavazókat, azokat, akik a mostani kormányból kiábrándultak, de a sokféle ellenzékben sincs bizalmuk. Akiket egyszerűen csak taszít az egyházbőrbe bújt politika. Akik ezért meg sem hallhatták az egyházra bízott üzenetet.
Lehet-e nagyobb trauma egy lelkész számára, mint hogy rá kelljen döbbennie: csak álmodta, hogy a szószéken áll. Valójában Krisztus és az Őrá szomjazó emberek közötti útra sodródott. Krisztus pedig láthatatlanná vált – mert papjai eltakarták. Persze súlyos traumákat is túl lehet élni. De nagyon meg kell szenvedni érte.
A szerző teológus, filozófus, református lelkész (Magyar Hang)