– Todos, todos, todos – adta ki a jelszót Ferenc pápa 2023 nyarán mintegy félmillió fiatal katolikus jelenlétében Portugáliában.
Nincs szükség alapos nyelvtudásra, hogy megfejtsük az üzenetet: mindenki, mindenki, mindenki. A szövegkörnyezetből egyértelmű, hogy az egyházfő azt kívánta nyomatékosítani: nincsenek másodrangú keresztények, mindenkinek helye van az egyházban, a templomban, a hívek közösségében.
Ez a három szó – egyetlen kifejezés ismétlés általi nyomatékosítása – némelyeket fellelkesített, másokat talán megrémisztett. A határozott, kérlelhetetlen mindenkizés ugyanis egyszerre üzente azt, hogy Ferenc pápa nagyon is komolyan gondolta a szolgálatának első tíz évét jellemző odafordulást az addig kirekesztett, peremre szorított csoportok felé, másrészt bizonyos értelemben emelte is a tétet. És aki azt hitte, hogy nem lehet ennél tovább nyitni az egyházi személyek által szexuális zaklatást elszenvedők, a menekültek, az elváltak, a melegek és további, szexuális identitásukban a katolikus tanításhoz nem igazodó személyek felé, a tavalyi év végén beláthatta, hogy tévedett.
A Vatikán egyik csúcsszerve, a Hittani Dikasztérium által kiadott Fiducia supplicans kezdetű dokumentum olyan módon rendezte az elváltak és a homofil jelzővel hivatkozott, saját nemükhöz vonzódók áldásban részesülésének lehetőségét, hogy miközben számos helytelen gyakorlatot megtiltott a katolikus egyház, egy rugalmas opciót mégis megjelölt egy új, spontán áldásforma bevezetésével.
Talán sokan emlékeznek rá, mekkora vihart kavart ez a szabálymódosítás még hazánk nyilvánosságában is, de ezúttal arra érdemes figyelnünk, hogy egyetlen módosítás mekkora reakcióáradatot képes generálni a milliárdos lélekszámú katolikus világegyházban. Pedig láttunk már ilyet, nem is olyan rég. Az úgynevezett családszinódust követően Ferenc pápa által kiadott Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás egyik lábjegyzete hasonlóan markáns köpönyegszaggatást, eretnekezést eredményezett: akkor az elváltak voltak a középpontban, az ő szentáldozáshoz járulásuk kapcsán utalt valamire az egyházfő, amit azóta is próbálnak sokan – főleg a pápa ellenlábasai, fő kritikusai, akadnak ilyenek szép számmal egyházon belül – megemészteni, változó sikerrel.
A jelenleg is szakmai viták tárgyát képező teológiai részletek ismertetése nélkül is világosan látható, hogy a két érintett témának mi a közös metszete: család, szexualitás, intimitás. Egyházi oldalról szemlélve: kegyelem, szentség, egyházkormányzás. Utóbbi kevésbé érinti a társadalom széles rétegeit, az első három fogalom viszont nagyon is rólunk szól, minden emberről. Mindenkinek van valamilyen családja, mindenki fel van ruházva a szexualitás adottságával, és mindenki vágyik valamiféle intimitásra. Mindenki, mindenki, mindenki…
Vajon miért van ennyi konfliktus az egyháztagok jelentős része és az elváltak, melegek között, különösen, ha utóbbiak szeretnének keresztény életet élni? Erre próbálok az alábbiakban válaszokat találni, vagy legalább elgondolkodtató kérdéseket felvetni.
Kit érdekelsz?
Az inkvizítori szemléletű, avagy politikai kereszténységileg korrekt felelet egyszerűen hangzik: ha nem egy férfi és egy nő él egy párkapcsolatban, az nem család, az bűn, attól elfordulunk. A katolikus családeszményre vonatkozó katolikus tanítás világos, a nagyvilág azonban sokféle árnyalatot ismer. Elég, ha a magát kereszténynek láttatni próbáló hazai politikai berendezkedés ismert arcainak családi állapotára tekintünk. A kormánytagok között van egyszer és többször elvált személy. Van, aki külön költözött a párjától, a tucatnyinál is többször módosítgatott alaptörvény egyik szerzője pedig olyan nemzetközi hírnévre tett szert, amiben az a kevésbé érdekes részlet, hogy az ereszen keresztül próbált a rendőrök elől menekülni. A kormánypárti főpolgármester-jelölt ugyanúgy második feleség, mint a magát keresztényvédőnek beállító intézet vezetője. Nem az a gond ezekkel az emberekkel, hogy melegek, elváltak, hanem hogy álszentnek tűnnek.
A katolikus családeszmény számomra vonzó mérce. Szüzen házasodtam, nem váltam el, de se példának nem állítanánk a sok küzdelemmel, botladozással járó párkapcsolatunkat, se megítélni nem tartanám helyesnek mások másféle élettörténetét. Miközben a katolikus egyház a saját tanításához, eszményéhez ragaszkodik, jól teszi, ha nem csukja be a fülét, szemét a valóság, a hús-vér emberek konkrét élethelyzetei láttán. Viszonylagos jó hír, hogy a sokak által megtapasztalt elzárkózás egy része leginkább amolyan vallási propaganda, látszólagos idegenkedés. A háttérben a hívők közül rengetegen, így papok is kapcsolatban vannak elváltakkal, melegekkel, keresik az érintettek helyét az egyházi közösségekben, kísérik őket Istennel való kapcsolatukban. Csak erről valamiért nem beszélünk. Ez a valami pedig alighanem a rendszerszintű öncenzúra, félelem a nem szimpatikus reakcióktól. Aggodalom a fentről jövő, talán csak képzelt elvárásoknak meg nem felelés miatt.
Megdöbbentően hangozhat sokak számára de az a tapasztalaton alapuló meggyőződésem, hogy az egyház – összességében – nem utálja olyan nagyon a melegeket, köztük a meleg papokat. Nem akarja kirekeszteni az elváltakat sem, akik talán többen vannak a hívek körében, mint a „szép családok”. Csak épp nem tud mit kezdeni velük. Néha talán szégyelli is magát, amikor bármiféle intimitás kerül napirendre – ennek okairól egy tapasztalt pszichológus könyvet tudna írni, talán nem is egyet. Ott van még a klerikalizmus, a káros vallási nagyképűség, amit farizeusságnak is nevezhetünk. Utóbbival kapcsolatos történetekkel tele van a Biblia második része, és senkiről nem beszélt a sátánon kívül olyan keményen, kritikusan Jézus, mint ezekről az álszentekről. Soroljuk a parancsokat, egyházi előírásokat, de egyetlen fűszálat sem teszünk keresztbe, hogy a másiknak boldogabb legyen az élete. Vajon honnan olyan ismerős ez a bibliai helyzetkép?
Amikor a Szemlélek munkatársaiként leültünk a Budapest Pride főszervezőivel, megkérdeztük őket, készített-e előttünk más keresztény médium interjút velük. A válasz elszomorító, de könnyen ki is található. Ítélkezésben, megbélyegzésben profik vagyunk mi, keresztények, csak valahogy nem nagyon megy az, amit Jézus tett. Odament másokhoz, szóba állt velük, meghallgatta, elkísérte őket. Hogy, hogy nem, szinte mindannyian a kor szemében a legnagyobb bűnösöknek számítottak. Nem dobta a kukába az egyházi tanítást, de nem is moralizált, hanem szerette őket.
Amikor néhány hete egy kedves barátomnál jártam, majd kicsattant a lelkesedéstől, hogy meglátogattam őt és a párját. Mindketten hölgyek. Keresztények. Rendszeresen imádkoznak. Az ismerősöm egy keresztény iskolában tanít. Semmi szükség nem volt rá, hogy felhívjam a figyelmüket a katolikus tanításra. Igyekeztem szeretni őket abban a szűk egy órában, hallgatni a történeteiket, az elém tárt sebzettségüket. És miközben köztük voltam, hagytam, hogy az ő lelkesedésük, szeretetük rám is hasson. Néztem a ragyogó szemeiket, a sok közös fotót a falakon, és az a szomorú érzés tölt el minderre visszagondolva, hogy ha az egyház kizárná köreiből ezeket az embereket – most ezt tapasztalják –, azzal nem csupán ők, de maga a keresztény közösség is sérülne.
Az interjúban és a baráti találkozásban egyaránt kifejeződött, mennyire hálásak a beszélgetőtársak azért, hogy akadnak keresztények, akik őszintén érdeklődnek irántuk. Nem vizsgáztatva vannak, hanem figyelnek rájuk. Azt igyekeztem minden ilyen találkozásban kifejezni: érdekelsz. Mert szerintem Jézus is ezt tenné. Ferenc pápa egészen konkrétan utalt rá, hogy keresztény szülőknek hogyan kell támogatniuk meleg gyermekeiket.
Üljünk egy asztalhoz!
Nagy bizonyossággal állítható, hogy ma még nem tudjuk megmondani, hol a helyük, milyen szerepük lehet az egyházban az elváltaknak, a melegeknek. Számomra teológusként példaértékű, iránymutató a jelenleg zajló püspöki szinódus hozzáállása: nem a külső nyomásra, főleg nem valamiféle propagandára kell reagálni, de nem is tartható fenn az elzárkózás, pláne a megbélyegzés, gyűlölködés. Szerintem ha szivárványos zászlót teszünk a templomra, azzal többet ártunk a párbeszéd, közeledés ügyének, mint amennyit használna egy ilyen akció. De ez nem elsősorban a kirekesztettek, hanem a bent rekedtek hibája, akikben ott munkál az említett félelem, valamiféle – részben történelmi alapú – megtámadottság érzése, amire a közeledés, közös útkeresés során ugyancsak tekintettel kell lennünk.
Kétségtelen tény, hogy ott van a katolikus egyház egyik legfőbb tanácsadó testületének asztalán a katolikus szempontból peremen lévők, különösen a nemi identitásuk vonatkozásában „mások” és az elváltak pasztorációja, ráadásul a fontos ügyek között szerepel. A katolikus egyház „fejben” már eldöntötte, hogy közel akar menni az eddig elhanyagolt, kirekesztett személyekhez, párokhoz, be kívánja őket vonni saját életébe, fel kívánják számolni a klerikalizmust is. Ezt bizonyítja a katolikus egyház megújítási folyamatát bemutató honlapon, a Megújul.hu felületén közzétett két interjú. Az egyikben a pápa tanácsadója, James Martin jezsuita szerzetes mutatja be, milyen kontextusban került elő a nemi identitás témája a tavaly októberben a Vatikánban tartott szinóduson. Gyakorlatilag ugyanezt teszi Kocsis Fülöp is, aki szintén részt vett ezen a legfőbb szintű tanácskozáson, és bár számos dologban nem ért egyet amerikai paptársával, mindketten jót akarnak, keresik a megfelelő válaszokat. És ami a legfontosabb: egymással is beszélnek, nem csupán a másikról, annak háta mögött. Nyitottak rá, hogy leüljenek egy asztalhoz, és talán ez lehet az első lépés, hogy a melegek és elváltak megtalálják a helyüket az egyházban, az egyház pedig felfedezze az ő értékeiket. Miért ne vehetnénk példát ebben a tekintetben James Martinról és Kocsis Fülöpről?
Amikor Ferenc pápa azt mondta, „todos, todos, todos”, ezzel nem azt kívánta kifejezni, hogy a katolikus egyházban mindenki azt csinálhat, amit akar. Dehogy! Azt üzente, hogy senkit nem rekeszthet ki az egyház, mindenkivel keresnünk kell a kapcsolatot, meg kell hallgatnunk egymást, együtt kell haladnunk, együtt kell fejlődnünk – mégpedig a szeretetben.
Ha pedig fejben eldőlt a dolog, már csak a többi testrésznek kell felzárkóznia, igazodnia az új szelekhez, amelyek nagyon is eredetiek. (Telex)
