A magyar vízgazdálkodás sorsfordító kihívások előtt áll: medersüllyedés, vízhiány, klímaváltozás – és defenzív vízszabályozási rendszerek.
A folyószabályozás szükségszerű volt – de hosszú távon kedvezőtlen feltételeket teremtett
– A reformkorban a társadalmi igények határozták meg a vízhez való viszonyt – fogalmaz Bíró Tibor – A nagy árterek akadályozták a közlekedést, a mezőgazdaság csak korlátozottan fejlődhetett a rendszeresen elöntött területeken. A folyók szabályozása tehát indokolt volt: újra kellett gondolni a térségi vízrendszereket, hogy nőjön a művelhető földterület, intenzifikálódjon a növénytermesztés, és fejlődjön az infrastruktúra. Ám a szabályozással a folyók hossza lerövidült, esésük megnőtt, a medrek mélyültek. Ezzel a természetes vízpótlás lehetősége csökkent: a talajvizek depresszálódnak, vagyis nem kapnak utánpótlást, a kisvizek időszakai hosszabbak és gyakoribbak. Ez az alacsony vízállás nemcsak az élővilágot, de az öntözést is ellehetetleníti.
Az aszály már nem kivétel, hanem rendszer
A 21. század aszályai új léptéket képviselnek.
Ma már a meteorológiai aszály párosul a hidrológiai aszállyal,
vagyis nemcsak országunk területére hullik kevesebb csapadék, hanem vízfolyásaink határon túli vízgyűjtői is szárazak maradnak, a vízhozamok visszaesnek, és a növekvő hőmérséklet okozta párolgás miatt még a meglévő víztartalékok is gyorsabban eltűnnek.
– A Tisza-völgy különösen érzékeny. Míg a vízkészletek 75%-a a Duna-völgyében található, addig a vízigények 75%-a a Tisza-tájon jelentkezik. A felvízi országok – Szlovákia, Románia – egyre több és nagyobb tározókat építenek, és visszatartják a vizet. A Körösök völgye kifejezetten vízhiányos, a Tisza vízkészletének egy részét éppen ezért ide kell juttatni. Ennek eredménye, hogy Szolnoknál egyre gyakoribb a rekordközeli kisvízállás, miközben a felső szakaszokon ennek a három-négyszerese érkezik – fogalmazott a szakember.
A múlt vízelvezető rendszere mára zsákutca
A belvízcsatorna-hálózat a 19. és a 20. század vízgazdálkodásának vívmánya volt: a kiépített töltések miatt helyben rekedt vizeket az öblözetek mélypontjára gyűjtötték és legtöbbször szivattyútelepek segítségével emelték a befogadókba. A cél a víztelenítés volt – ma viszont visszatartanánk a vizet, csak épp a rendszer erre nem alkalmas.
– Az a paradox helyzet állt elő, hogy miközben a belvízvezető rendszereink kiépültek, a vizet ma már helyben kellene tartani, de kevés a szabályzó műtárgy, hogy ezt meg is tudjuk valósítani – mondja Bíró Tibor. – Az aszályos telek után már tavasszal aszály alakul ki, és az olyan jelenségek, mint a februári vízpótlás a Fekete-Körös mentén, korábban példátlannak számítottak. 2022-ben épphogy ki tudtuk elégíteni az öntözési igényeket.
Ha most a cél az öntözött terület megháromszorozása (300 ezer hektár fölé), kérdés, hogy hasonló szűkös vízkészlet mellett ezt biztonságosan fedezni lehet-e.
A válasz: csak akkor, ha a csatornákat teljes mederteltséggel üzemeltetjük, a precíziós és a mikroöntözést részesítjük előnyben, és vízhasználat hatékonyságát a vízleadási útvonalakon is optimalizáljuk.
Minden az emelt víztereken múlik
– Ha a medrekben nincs megfelelő vízállás, nem lehet a mentett oldalra vizet juttatni, néha még szivattyúsan sem – figyelmeztet a szakember. – A kulcs az, hogy nagy folyóinkon – a Tiszán, a Dunán, a Maroson, a Körösökön – emelt víztereket tudjunk fenntartani. Ez nemcsak a öntözési célú gravitációs vízkivételt, hanem a holtágak, holtmedrek feltöltését is segítené. A természetvédelem azonban jelenleg sok esetben ellenzi a vízszintemelést – ugyanakkor a szivattyús vízpótlást, amelynek óriási karbonlábnyoma van és fokozza az üvegházhatást, elfogadja. Ez óriási ellentmondás, amit kezelni kell – hangsúlyozza Bíró Tibor.
Mit tehet a gazdálkodó?
A mezőgazdaság szerepe kulcsfontosságú. A földtulajdonosok lehetnek azok, akik
- vállalják az elöntéseket ott, ahol ez technikailag megoldható,
- javítják a talaj szerkezetét, hogy növekedjen a vízmegtartó-képessége,
- öntözésüket időzítik: nem kivárnak a végsőkig, hanem előre feltöltik a talajt,
- optimalizálják a vetésszerkezetet, hogy a csúcsvízigények ne egyszerre jelentkezzenek egy-egy öntözési fürtön,
- párolgást csökkentő talajművelési és talajtakarási eljárásokat alkalmaznak,
- és tudatosan keresik azokat a hibridnövényeket, melyek fokozottan aszálytűrők.
„A talaj a legolcsóbb és a legnagyobb tározó – csak tudni kell, mikor és mennyivel kell feltölteni” – mondja a szakértő. A feltöltő öntözés elve újra aktuálissá vált, a tavaszi leürülési adatok alapján az idényen belüli, április-májusban indított öntözések jelentősen csökkenthetik az aszályérzékenyégét az adott mezőgazdasági termőterületnek.
A vízgazdálkodás jövője: együttműködés, új vízszétosztó rendszerek, a gazdálkodási rendszerünk újra gondolkodása
Dr. Bíró Tibor szerint a vízhiányos területek élhetőségének fenntartása érdekében térségi vízátvezetésekre és az erre épülő víz-szétosztó hálózatra van szükség, mely magában foglalja:
- új szabályzó műtárgyak,
- szivattyútelepek,
- összekötő csatornák,
- tározók és
- nyomóvezetékek építését,
- valamint a gazdák összehangolt együttműködését például a sekély elöntések terén.
„A termőföld és ezért a döntés is az övék – de az elöntés jótékony hatása a szomszédra is kihat. Ezért itt valódi közösségi gondolkodásra van szükség" – fogalmazott a Magyar Hidrológiai Társaság alelnöke,
Elkéstünk?
– Már a nyolcvanas években is látszott, hogy baj lesz – emlékeztet Bíró Tibor. – Akkor még lineárokkal, nagy volumenű öntözéssel reagált az ország. A rendszerváltás után ez visszaesett, a karbantartás elmaradt. Az aszályok gyakorisága és tartóssága nőtt, a csapadék egyenlőtlenül oszlik el, és a felszíni és felszín alatti vizek egyaránt apadnak. Most már nem egyensúlyi kilengéseket látunk, hanem tartós leürülést. Ebből a helyzetből nem lehet gyorsan kijönni – csak tudatos vízgazdálkodással és összefogással – szögezte le zárásként a szakember. (Agroinform)
