Magyarországon a szegénységnek már ezer arca van

Néhány éve a Bevezetés a szociológiába című kurzuson a többi között arról beszéltem hallgatóimnak a szegénység fogalmának szociológiai értelmezése kapcsán, hogy Magyarországon a szegénységnek kezd női- és gyermekarca lenni. Arra utaltam ezzel, hogy a szegények táborának létszámát iskolázatlan nők és gyermekek kezdték el növelni.

Ma már a szegénységnek ezer arca van. Egyre több iskolázott magyar állampolgár is küzd a lecsúszás veszélyével, sőt, már ennek a többnyire vissza fordíthatatlannak tűnő folyamatnak a végéhez közeledik.

Ez nem csak azt jelenti, hogy például nem tud félretenni, nem tud elmenni még néhány napra sem nyaralni, nem tudja megvenni a szellemi táplálékához elengedhetetlenül szükséges szépirodalmat, hanem azt is, hogy szünetelteti vagy le is mondja a tévéelőfizetését, összegyűjti a fürdő vizét a vécé öblítéséhez, ha van autója, akkor azt nem, vagy havonta csak egyszer használja, sorban áll a bevásárlóközpont standja előtt, ahova a lejárat közeli termékeket teszik ki. Nem engedheti meg magának, hogy – legalább jeles napokon, családi eseményeken – étterembe menjen, nem teheti meg, hogy ételt rendeljen, gyakran főz otthon-a hét több napjára is elegendő egytálételeket, az ételmaradékot nem dobja ki, hanem újrahasznosítja, s csak sóvárogva nézegeti a zöldségesek primőr kínálatát.

Ha fellapozzuk a hazai szegénység alakulásának történetét, akkor igazolva látjuk Ferge Zsuzsa állítását, hogy „a szegénység mindig volt, de nem mindig, vagy legalábbis nem minden formájában vált problémává, kihívássá, mozgósítóvá vagy beavatkozást kiváltóvá”. (Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Kávé Kiadó, 1998.) A szegénység okait kutatók szerint eltérő okok vezethetnek kialakulásához. Vannak, akik szerint a külső okok a meghatározók, azaz a gazdasági, társadalmi és a politikai környezet. Vannak, akik szerint hasonló súllyal bírnak a belső okok, azaz például a látott viselkedésminták, az erkölcsi beállítódások, az életkor, az aluliskolázottság, a képzetlenség, az egészségi állapot, a társadalmi szolidaritás hiánya.

Ferge Zsuzsa a szegénység alakulását vizsgálva öt történelmi szakaszt különít el. Az első szakasz kezdetének 1867-et jelöli meg, az ötödik végének pedig az 1980-as éveket. Az öt szakasz jellemzőit történelmi tanulmányaink során is megismerhettük. Az általa akkor még nem vizsgált következő – a rendszerváltástól napjainkig tartó, hatodik – szakasznak pedig a ma élők közül több millióan részesei is voltunk/vagyunk. Erre a szakaszra is igaz a fentiekben idézett állítás. A rendszerváltás óta eltelt több mint harminc évben többször is előfordult, hogy orvoslásért kiáltó problémaként, kihívásként jelentkezett a szegénység, és többször meg is történt a szükséges, de nem mindig elégséges beavatkozás. Volt, amikor a kiáltást ugyan meghallották az orvoslásra hivatottak, de úgy tettek, mintha nem hallanák, vagy nem a probléma lényegét akarnák orvosolni. Mintha ez utóbbi történne napjainkban is.

A rendszerváltástól napjainkig tartó időszakban legalább négy eseményt vizsgálhatunk a szegénység alakulásának a szempontjából. Ezek elemzését most mellőzöm, csupán néhány – amúgy már jól ismert – jellemzőjükről teszek említést. Főképpen azért, hogy lássuk, nem előzmények nélküli, hogy 2023 Magyarországán – ugyan változó mértékben, de a már csökkenő számú mélyszegénységben élők mellett – kiszélesedett azok tábora, akiket fenyeget a szegénység, a társadalmi kirekesztettség, a súlyos depriváció:

• 1) Az első maga a politikai, gazdasági és kulturális átalakulással járó rendszerváltás, amelynek-a keleti piac összeomlása miatt-a szocialista nagyiparban dolgozók és azok családtagjai lettek vesztesei és ők kerültek a társadalom peremére. Sok állami vállalat bezárt, vagy csődbe ment, ami tömeges elszegényedéshez vezetett. 1993-ra tetőzött a munkanélküliek száma: jóval egymillió fölé nőtt. Egy rendszerváltás utáni, 2009-es Ipsos-kutatás szerint a magyarok 52 százaléka az átalakulás vesztesének érezte magát. Főképpen a 45-55 év közöttiek és a 65 év felettiek vélekedtek így, meghatározóan észak-magyarországi lakosként.

• 2) A második a 2008-as, nem előzmények nélküli, Egyesült Államokból elinduló pénzügyi világválság, amelynek már 2006-2007-ben is voltak előzményei. Az elemzők többsége szerint az 1929–33-as krízis óta ezt tekinthető a legnagyobb és a legsúlyosabb világválságnak. A Tárki 2014-ben végzett kutatása szerint 2007-2013 között a magyar társadalomban növekedtek az egyenlőtlenségek és ezzel együtt a jövedelmi szegénység is. 2012-ben a magyar lakosság 17 százaléka jövedelmi, 19 százaléka munka-szegénynek volt tekinthető, s 37 százalék élt súlyosan deprivált anyagi körülmények között. A magyarok 47 százaléka élt olyan háztartásban, ahol a társadalmi kirekesztettség legalább egyik formája jelen volt.

• 3) A harmadik a 2020-as, tömeges halálozással is járó Covid-válság. Az emberéleteket követelő járvány nehezen orvosolható károkat okozott a magyar gazdaságban is. A legsúlyosabban a turizmust-idegenforgalmat, a vendéglátást és az ezeket kiszolgáló iparágakat, a hazánkban letelepedő autógyárakat és beszállítóikat, valamint ezen iparágak dolgozóit és családtagjait érintette. Egy közelmúltban megjelent KSH-kiadvány, „A háztartások életszínvonala, 2020” adatsorai azt mutatják, hogy 2019-hez képest nőtt a szegénység, vagy a társadalmi kirekesztés kockázatának kitettek aránya: az 51 ezer fős növekedés mellett ez összesen 1 millió 752 ezer főt érintett.

• 4) A negyedik az orosz-ukrán háború okozta válság. Ennek a válságnak a megítélésében, főképpen a hazai kezelésében kettősség tapasztalható. A kormánypárti szavazók szerint a háború és az erre adott brüsszeli válaszok (szankciók) tehetnek a magyar gazdaságban érzékelhető megtorpanásról, a költségvetés hiányáról, az egekbe szökő energia- és fogyasztói árak emelkedéséről, a forint leértékelődéséről, a közel egy éve tartó, az Európai Unióban rekord magasnak számító inflációról, a bérek és nyugdíjak értékvesztéséről, a tömeges elszegényedésről, valamint a társadalmi kirekesztődés kockázatának a növekedéséről.

Az ellenzéki pártok és szavazóik másképpen vélekednek. Nem tagadják, hogy a háborúnak is köze van ahhoz, ami magyar gazdasággal, a magyar háztartások fogyasztásával – emelkedtek a hazai energia- és élelmiszerárak, növekedett a szolgáltatások költsége, miközben a magyar emberek életszínvonala csökkent – történt. Nem tagadják, de hangsúlyozzák: abban, hogy minden harmadik Magyarországon élő ember – annak ellenére, hogy van munkája – a létminimum alatt él; abban, hogy növekedett a szegények tábora; abban, hogy az érettségizetteket és a diplomásokat sem kerüli el a jövedelmi szegénység; abban, hogy a magyar háztartások életszínvonala az egyik legalacsonyabb az Európai Unión belül (már csak Bulgária következik utánunk); abban, hogy a lecsúszás veszélyével néznek szembe a gyermekeket nevelő szülők és az alacsony nyugdíjjal rendelkezők – mindabban a kormányé és a kormányzó pártoké az elvitathatatlan felelősség.

Orbán Viktor és kormánya, a kormánypártok, valamint országgyűlési képviselőik folyamatosan azt hangoztatják, hogy itt minden a magyar emberek érdekében történik. Minden döntésük, még a rendeleti kormányzás is azt szolgálja, hogy biztosítsák az állampolgárok jólétét. Hogy mire gondolnak pontosan, azt nem tudjuk, így hát jogosnak tűnhet feltenni kérdéseinket.

Kinek (és milyen érdekek mentén) állt érdekében az eltelt több mint egy évtized alatt a nagymértékű energiafüggőség fenntartása Oroszországgal? Kinek az érdeke volt a piacinál is magasabb áron megvásárolni az energiát és milyen érdekek voltak emögött? Kinek volt az érdeke a válság alatti magas infláció, a magas áfa és jövedéki adó fenntartása? Kinek az érdeke volt a dolgozói bérek alacsony szinten tartása és a politikusi jövedelmek nagymértékű emelése? Kinek állt érdekében a pedagógusokra vonatkozó státusz törvény megalkotása és kinek áll érdekében a megszorítások bevezetése ? Kinek áll érdekében a közoktatásnak, az egészségügynek és a szociális alrendszernek járó költségvetési összegek jövő évi megnyirbálása? Kinek állt/áll érdekében a nyugdíjak reálértékének csökkenése, a törvény által is garantált, az inflációból adódó nyugdíjkülönbözeteknek a nem fizetése? Kinek állt érdekében, hogy a válság alatt a gazdagok még gazdagabbak legyenek? Kinek állt érdekében még a válság alatt is a külhoni magyar pártok, érdekvédelmi és civil szervezetek, alapítványok kistafírozása a magyar adófizetők pénzéből?

Szerintem csak az nem tudja a választ e kérdésekre ebben az országban, aki nem akarja.

Sokak szerint az ötödik Orbán-kormány a válságkezelésben megbukott, az uniós kormányok közül a legeslegtehetségtelenebbnek bizonyult. Ehhez hozzájárult az elmúlt évek hibásnak mondható gazdaság-, adó- és társadalompolitikája, no meg a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikája. Vannak azonban olyanok is, akik szerint nincs itt semmi újdonság. A napjainkban megfigyelhető torz társadalomszerkezet létrehozása és fenntartása, azaz egy szűk elit és egy még szűkebb dúsgazdag (oligarcha)réteg illetve az egyik napról a másikra élők sokaságának szembenállása (ahogy ez a két világháború között is történt), az orbáni politika egyik fő eleme. No meg az az undorító cinizmus, amivel takargatni próbálják a takargatnivalót. Ennek egyik legújabb gyöngyszeme Varga Mihály pénzügyminiszter válasza arra a nyugdíjas szervezetek által közzétett nyílt levélre, amelyben felhívják a miniszterelnök figyelmét a korosztály tarthatatlan helyzetére.

De legyünk megengedőek. Tegyük hozzá a torzóként leírható társadalomszerkezet képéhez, hogy létezik még egy szűknek mondható középosztály is, de ezek tagjai egyre gyakrabban kérdezik maguktól és egymástól, meg az érdeklődő kutatótól, hogy tényleg ők lennék az a bizonyos osztály, akiknek a hátukon kéne vinni a társadalmat. Ők, akik alól kezdenek kifogyni a pénzügyi tartalékok és akik már intellektuálisan és mentálisan is lemerültek?

(Sifter József / Népszava)