Magyarország helye a világrendben

A miniszterelnök szerint a jelenlegi nemzetközi rend összeomlóban van, és egy többpólusú világ felé haladunk, ahol a globális Dél és Kelet felemelkedik. Azonban az adatok azt mutatják, hogy a nyugati hatalmak hegemóniáját kevés veszély fenyegeti a következő időszakban. Az Egyesült Államok gazdasági és katonai fölénye továbbra is jelentős, miközben egyetlen kihívója, Kína nem tudja fenntartani korábbi lendületét.

Orbán Viktor miniszterelnök korábbi ígéretéhez híven szeptember 25-én bemutatta „A Tervet”. Csalatkozhattak azonban mindazok, akik az elmúlt hónapokban figyelemmel kísérték a miniszterelnök beszédeit, hiszen a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen nem hangzott el lényegi újdonság a Tusványoson és Kötcsén előadottakhoz képest. Orbán már nyáron meghirdette legújabb világmegfejtését, miszerint véget ér a jelenleg fennálló nemzetközi rend és „világrendszerváltás” következik. Ennek megfelelően a kormányhoz közel álló médiumok és közírók számtalan cikkben járták körül a kérdést, azonban egyik sem igyekezett adatokkal alátámasztani a fenti elméletet. Márpedig a most bejelentett „gazdasági semlegességgel” kiegészülve ez lehet a magyar kül- és gazdaságpolitika meghatározó motívuma a következő években, így érdemes lenne alaposabban megvizsgálni a kérdést, nehogy homokra építkezzünk.

A kormányzati narratívából kihámozható, hogy Ázsia és általában a globális Dél, azaz a fejlődő országok felemelkedésére számít, ráadásul e folyamat szerintük visszafordíthatatlan az ott található demográfiai, technológiai és tőkeelőny miatt. Mindemellett a katonai erő terén is egyenrangúvá válnak ezen országok a Nyugattal szemben. Mindeközben az Egyesült Államok hatalma hanyatlik, véget ért az egypólusú világrend, amit egy több pólusú berendezkedés fog felváltani, benne olyan „eurázsiai” szövetségekkel, mint a BRICS, az Övezet és Út (BRI) vagy a Sanghaji Együttműködés Szervezete. Mindehhez pedig Magyarországnak is alkalmazkodnia kell a kormány szerint. Persze a kormányfő nincs egyedül ezekkel a várakozásokkal, hiszen a kínai, orosz és az iráni vezetők is hasonló világrendszerváltó reményeiknek adtak hangot az elmúlt években.

Az alábbiakban pőre adatok segítségével járjuk körbe, hogy mennyire megalapozottak a magyar kormány várakozásai a világ átalakulásával kapcsolatban. Az tagadhatatlan és tulajdonképpen természetes, hogy a globalizációnak köszönhetően egyfajta kiegyenlítődés indult meg az utóbbi egy-két emberöltő során a gazdag és a szegény országok között. A fejlett államok gazdasági jelenléte a fejlődő országokban is növelte a jólétet számos esetben. Hiba lenne azonban az elmúlt évtizedek folyamatait a jövőbe extrapolálni, hiszen a fejlődés nem lineáris és különösen nem elkerülhetetlen.

Sőt, az országok többsége hajlamos megrekedni, és csak elenyésző kisebbségüknek sikerült a fejlettek közé emelkednie.

Romló demográfia Keleten is

A kormányfő által felsorolt érvek közül talán a fejlődő országok demográfiai előnye tűnhet a legegyértelműbbnek, hiszen nehezen lehetne azzal vitatkozni, hogy milliárdok, az emberiség többsége él ezekben az államokban. Azon a sok évtizedes időtávon, amely a miniszterelnök beszédében megjelent, már kevésbé egyértelmű a helyzet azonban. Kína demográfiai katasztrófával néz szembe, az évszázad végére elveszíti népességének legalább felét. India a 2050-es éveket követően szintén mélyrepülésbe kezd, lakossága legalább egyharmadával csökken majd. Az Egyesült Államok, Indonézia és Pakisztán népessége némi növekedést követően végül a mai szinteken stabilizálódhat, míg Etiópia és a Kongói Demokratikus Köztársaság felzárkózik hozzájuk. Egyedül Nigéria tapasztal majd drámai növekedést, hiszen akár a világ második legnépesebb országává is válhat az évszázad végére. Azaz a hosszútávú kilátások nem igazolják, hogy az Egyesült Államok hátrányba kerülne, sőt, még jelentősen javulhat is pozíciója Kínával és Indiával szemben. Igaz, mindeközben legfontosabb szövetségesei, így az EU, Japán és Dél-Korea jelentős népességfogyást szenvednek majd el.

Még ennél is kérdésesebb a Kelet és főleg a globális Dél vélt technológiai fölénye. A BRICS országok közül egyedül Kína volt képes néhány területen felzárkózni, és egy-két szektorban akár meg is előzni a nyugati országokat. Arról belátható időn belül szó sincs, hogy például brazil vagy pakisztáni cégek kenterbe vernék a nyugati technológiai vállalatokat.

Az elmúlt évtizedekben szinte axiómává vált az a gondolat, hogy a Nyugat gazdasági dominanciájának hosszabb távon befellegzett, és a BRICS államainak gazdasági felemelkedése elkerülhetetlen. Ennek megfelelően gyakran találkozhatunk olyan grafikonokkal, amelyek szerint a fejlődő országok ma már nagyobb GDP-vel rendelkeznek, mint a például a G7 államai. Csakhogy van itt néhány bökkenő. Egyrészt nagyon erős fantázia kell ahhoz, hogy a fejlődő országokat, vagy akár a BRICS csoportot egységes intézményként, sőt, akár szövetségként kezeljük. A valóság az, hogy míg a G7/EU/NATO stb. évtizedek óta intézményesített keretek között, közös érdekek és értékek mentén zajló egészen konkrét együttműködést jelent, addig a „Keleten” vagy „Délen” fellelhető ad hoc országcsoportokat semmi sem köti össze azon kívül, hogy elégedetlenek helyükkel a világban. Elég csak megfigyelni, hogy

a szintén BRICS tag Brazília és India milyen protekcionista intézkedéseket vezet be manapság éppen a kínai árudömpinggel szemben, amely rajtuk kívül számos más fejlődő ország kedélyét is borzolja.

Nyugati gazdasági hegemónia

Emellett a másik fontos és bizonyára meglepő érv, hogy az Egyesült Államok gazdasági ereje egy cseppet sem gyengült a fejlődő országokhoz képest, ha Kínát kivesszük a képből. A 2015-ös dollárban számolt nominális GDP adatok azt mutatják, hogy az USA részesedése a Kína nélküli globális gazdasági össztermékből 1990-ben 28 százalékot tett ki, amely a következő évtizedekben némileg nőtt, majd csökkent, így 2023-ra 28,9 százalékot ért el. Nem nevezhető drámai zuhanásnak. Ugyanebben a bő három évtizedben Brazília részesedése 2,7 százalékról 2,1 százalékra esett (!), míg a Szovjetunió szétesésekor 4,5 százalékos részesedés 1,6 százalékra zuhant Oroszország esetén. India valóban jelentős növekedésen ment keresztül, de még így is csupán a világ nominális gazdasági teljesítményének 3,5 százalékát tette ki 2023-ban.

Még vásárlőerő-paritáson számolva is azt látjuk, hogy az Egyesült Államok a Kína nélkül számolt globális gazdasági teljesítmény 19,2 százalékát termelte meg 1990-ben, ami 2023-ra 18,3 százalékra változott. Az észak-amerikai háztartások a világ bruttó pénzügyi vagyonának 48,7 százalékát tartották a kezükben 2003-ban, ma pedig 47,7 százalékát. Ez sem tűnik az amerikai gazdasági dominancia összeomlásának.

Azaz szó sincs arról, hogy egy, a Nyugattal egységesen szembenálló keleti és déli tömb felemelkedésének vagyunk szemtanúi.

Egyedül Kína súlya vált meghatározóvá, hiszen nem egészen 3 százalékról közel 19 százalékra nőtt a részaránya a világ gazdasági össztermékéből. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy Kína egy főre jutó gazdasági össztermékének növekedése már a reformok első negyven évében (1979-2019) sem volt gyorsabb, mint Tajvané, miközben elmaradt a japán és koreai növekedés hasonló időszakának sebességétől.

Az ezt követő, azaz 2019-ben kezdődő periódusban a limitált reformok miatt még inkább leszakad majd régiós versenytársai fejlődésének hasonló stációjától a kínai növekedés üteme. Éppen az elmúlt években vált nyilvánvalóvá, hogy Kína – jórészt éppen a rezsim hibáiból fakadóan – már nem tudja fenntartani a korábban tapasztalt növekedést, sőt akár a japán gazdaság elmúlt harminc évére jellemző stagnáció közeli helyzetbe is kerülhet. Márpedig egy kínai gazdasági megtorpanás és így a nyersanyag import csökkenése nemcsak kirántaná a szőnyeget az alternatív világrendre irányuló bármiféle törekvés alól, hanem egyben a többi fejlődő, nyersanyagexportőr ország számára is komoly visszaesést jelentene. Sőt, a kínai gazdaság vergődésére adott pekingi válaszok már ma is komoly éket vernek a Népköztársaság és számos feltörekvő ország közé.

Az USA a legerősebb katonai hatalom

Hasonlóképpen nehéz lenne amellett érvelni, hogy katonai paritás alakulna ki a Nyugat és a felemelkedő országok között.

Ez sem anyagi, sem technológiai, sem pedig intézményi téren nem látható. A NATO tagállamainak összesített védelmi költségvetése 2023-ban 1341 milliárd dollárt, azaz a globális katonai kiadások 55 százalékát tette ki. Ehhez képest Kína körülbelül 300 milliárdot, Oroszország a háború miatt fenntarthatatlanul sokat, 100 milliárdot, India 83 milliárdot, Szaúd-Arábia pedig 75 milliárd dollárt költött a haderejére. Az USA 1990-ben, azaz a hidegháborús erőfeszítések idején a globális katonai kiadások 44 százalékáért volt felelős, ami 2023-ban 37 százalékra mérséklődött, miközben Kínáé 12 százalékra nőtt, de még az Ukrajna elleni agresszió költségeivel megnövelt orosz katonai büdzsé is csupán a globális kiadások 4,5 százalékát tette ki. Az USA katonai szövetségei kiterjednek a fél világra, potenciális ellenfelei viszont nem rendelkeznek ilyennel, és ismerve a köztük húzódó belső feszültségeket (ld. pl. India és Kína esetét a Sanghaji Együttműködési Szervezetben) nem is várható egy, a Nyugattal ellenséges katonai tömb létrejötte.

A világrend stabil

A fenti adatokat összesítve kimondhatjuk, hogy még a láthatáron sincs a több pólusú világrend.

A magyar vezetés elképzeléseiből egyedül annyi felel meg a valóságnak, hogy Kína meghatározó szereplővé és az Egyesült Államok egyedüli kihívójává vált. Viszont ez még önmagában édeskevés egy, a mi életünkben bekövetkező „világrendszerváltáshoz”. Mindezek fényében nehezen értelmezhetőek az Orbán Viktor által az NKE-n elmondottak. A kormányfő szerint nem kell válogatni a hazánkba érkező beruházások között. Ez évtizedek óta így van, Japán például már a 1990-es évek elején hatalmas beruházásokat hajtott végre hazánkban, ma pedig a kínai vagy koreai működőtőke számos európai országban van jelen. Orbán azt is mondta, hogy „annak adunk el, aki megveszi” és „minden égtáj felé tájékozódni kell”. Ebben sem könnyű felfedezni a gazdaságpolitikai fordulatot, főleg egy olyan országban, ahol az exportált áruk döntő többségét multinacionális nagyvállalatok állítják elő, és senki sem akarja korlátozni ezen tevékenységüket.

A miniszterelnök szerint az adósrabszolgaságot is el kell kerülni, csökkenteni kell az államadósságot, majd jelezte, hogy londoni, japán, kínai és arab forrásoktól is fel kell venni hiteleket a finanszírozási semlegesség jegyében. Az uniós források körül egyre szoruló hurok miatt talán nem légből kapott feltételezés, hogy itt nem lehetőségről, hanem finanszírozási kényszerről van szó.

Egyetlen olyan pont volt a miniszterelnök beszédében, ahol valóban fennáll érdekütközés a kormány szándékai és a szövetségeseink álláspontja között, ez pedig a technológiai szektor. A beszédben említett technológiai semlegességet ugyanis nem fogják elfogadni partnereink, amennyiben az a saját nemzetbiztonságukat vagy gazdaságbiztonságukat veszélyezteti. E téren nem fog sokáig működni a hintapolitika.

Összességében az látható, hogy a jelenlegi világrendet biztosan nem a globális Dél vagy a Kelet fogja felrúgni, és egyre valószínűbb, hogy erre már Kína sem lesz képes.

Ha mégis drámai változás állna be, az leginkább az Egyesült Államok belső meggyengüléséből fakadhatna, amit persze nem lehet kizárni, bár nem is érdemes túldimenzionálni. Azt azonban érdemes leszögezni, hogy a jelenlegi, úgy nevezett nemzetközi liberális berendezkedés legnagyobb nyertesei éppen az olyan kis és gyenge államok, mint hazánk. Amennyiben ebben a rendben olyan kritikus változások következnének be, mint ahogy azt a magyar vezetés feltételezi, akkor több mint valószínűtlen, hogy mi a győztesek oldalán találnánk magukat. Így magyar részről minimum önsorsrontásnak tűnik e folyamatok elősegítése. Ha már Orbán Viktor az előző, 500 évvel ezelőtti nagy változásokat emlegette, akkor érdemes felidézni, hogy az akkori folyamatoknak köszönhetően a kor addigi nagyhatalma évszázadokra káoszba és tízmilliók életét követelő háborúkba süllyedt. Reméljük, mi elkerüljük a Kínai Császárság sorsát. (Portfolio)