Varga Mihály pénzügyminiszter a napokban posztolta a Tax Foundation adórangsorát, amely a szerint magyar adórendszer 11. legversenyképesebb. Ezzel szemben áll az EU Adóügyi Főigazgatóságának jelentése, amely az egész EU, de ezen belül magyar adórendszer átalakítását is indokoltnak tartja. Hol az igazság?
Nagyon sok szervezet készít adóversenyképességi listát, de ezen jelentések többsége befektetési szempontok alapján minősítik az adórendszereket, miközben az adóztatási célok, elvek értékelése háttérbe szorul. Én személy szerint komplexebbnek tartom a svájci IMD World Competitiveness Center értékelését, amely több mint 300 mutató alapján rangsorolja a gazdaságok versenyképességét. Az IMD rangsorában a magyar adórendszer - a hatékonyságát és teljesítményét is figyelembe véve - a 67 vizsgált országból a 37. helyen szerepel, vagyis a középmezőnyben vagyunk. Ez szerintem reálisabb értékelés, mint miniszter által idézet Tax Foundation rangsora. Nem vitatom, hogy vannak területek, ahol nagyon jól működik a magyar adóigazgatás, ilyen az szja-bevallások elkészítése, vagy az áfarendszer magas digitalizáltsága, de ezekkel együtt is inkább a középmezőnyben vagyunk.
A mai magyar adórendszer képes ellátni azon feladatát, hogy kiszámítható finanszírozást nyújtson az állam működéséhez?
Mindig a cél határozza meg az eszközöket, ám ha az adózás, mint eszköz nem tudja biztosítani a gazdasági és társadalompolitikai célok finanszírozását, akkor nem éri el a célját. Adózásnak az a célja, hogy előteremtse az állam bevételeit, a lehető legkisebb terhelés mellett. Mert egyfelől a társadalom elvárja, hogy minél kevesebb adót kelljen fizetnie, viszont cserébe azt is, hogy az adókból közszolgáltatásokat finanszírozzanak normális színvonalon. A magyar adórendszerrel mind a két oldalon vannak problémák. Az Orbán-kormány törekvése az volt, hogy padlóra nyomja adóterhelést, állandó szlogenjük volt, hogy ők az adócsökkentések kormánya. És valóban: a GDP arányában mért adóterhelés a 2010. évi 37 százalékról, 35 százalékra csökkent kormányzásuk alatt, igaz némileg kreatív módon: egyfelől megemelték a felső ÁFA kulcsot, másfelől azzal, hogy megemelték a kedvezményeket mind a társasági adózásban, mind a személyi jövedelemadózásban. Az eredmény sajnos az lett, hogy a jelenlegi adórendszer nem képes biztosítani a közfeladatok teljes körű finanszírozását, ezért az állam folyamatosan kölcsönökre, hitelfelvételre szorul. De a kiadási oldalon is komoly gondok vannak, mert a ténylegesen befolyó bevételeket a kormány pazarló módon költi el, nem tudja finanszírozni a közszolgáltatásokat, az egészségügyet, az oktatást, szociális ellátást. Összességében az a helyzet az, hogy a jelenlegi adórendszer nem tudja az állam működéshez szükséges bevételek biztosítani, ám a másik oldalon, az államháztartási rendszerben is racionálisabban kellene gazdálkodni.
Tehát adóreformra lenne szükség. Mik lennének a fő irányok?
A korábbi közvetlen adókkal – szja, társasági adózás – szemben a közvetett adózás, praktikusan az általános forgalmi adó lett a meghatározó az elmúlt évtizedben. De nemcsak az áfa súlya nőtt meg a közteherviselési rendszerben, hanem, különösen az elmúlt években, megjelentek a kreatív közvetett adók: a kiskereskedelmi-, az extraprofit- és más különadók. Ám minél több különadó jelenik meg az adórendszerben, az annál inkább növelni fogja az árszínvonalat, vagyis inflációt gerjesztő tényezővé is válhat. Közvetett adónak azokat az elvonásokat nevezzük, amit az értékesítések után az eladók fizetnek be a költségvetésbe, ám a gyakorlatban a megemelt közterheket beépítik az eladási árakba, vagyis a megemelt adóteher a végső fogyasztókra hárul. Az áfa esetében elsődlegesen a lakosság a végső teherviselő, amit enyhítenek ugyan a kedvezményes kulcsok, de ezek mértékéről tudni kell, hogy az áfamentes értékesítés aránya 14-16 százalék között ingadozik, a kedvezményes 5 és 18 százalékos körbe tartozó belföldi értékesítés együttes részaránya 10 százalék körüli, vagyis a belföldi értékesítés majd háromnegyede a 27 százalékos kulcs alá tartozik. A magánszemélyek jövedelemadózása is ellentmondásos és aránytalanul nagy terhet ró a közepes és alacsony jövedelmekkel rendelkezőkre. Vegyünk egy példát: az adózó számára elszámolnak 100 egység bért, ezt nevezzük bruttó bérnek. Ebből azonnal le kell vonni 18,5 százalékot a szociális járulékokra, adókra, ezt követi a 15 százalékos személyi jövedelemadó, és máris 33,5 százaléknál tartunk! Ám az áfán keresztül fizetett adó a bruttó bér további 13-14 százalékát teszi ki, ha ehhez még hozzácsapjuk az önkormányzati adókat, akkor kiderül, hogy bruttó bér majdnem fele rövid időn belül az államháztartásba kerül. Vagyis az adózó tényleges fogyasztására a bruttó bér alig több mint 50 százaléka jut, s ez is egy oka a magyarok alacsony fogyasztási kiadásainak. Meggyőződésem, hogy az áfát csökkenteni kell, annak érdekében, hogy adóalanyok nettó jövedelemét ne terhelje olyan mértékben, mint ma! Ha csökkenteni akarom az áfát, akkor valahol be kell hozni a bevételeket, mert a jelenleg a GDP 35 százalékára rúgó adóelvonás már nem mérsékelhető tovább. Egyrészt látjuk, hogy milyen magas az államháztartás hiánya, illetve a már meglévő adósságállományt csökkenteni kell.
Akkor másutt emelni kell. De hol?
Több irányba lehet és kell megoldást keresni. El kell mozdulni például a tőkejövedelmek adóztatása felé, mert a fogyasztási adók jelenlegi magas szintje nem tartható. Idehaza az elmúlt években jelentősen emelkedtek a tőkejövedelmek az eleve magasabb jövedelemmel rendelkezők körében, a magas kamatok, a megnövekedett állampapírkibocsátás következtében. A másik lehetséges megoldás a társasági adó emelése: tao mértéke 9 százalék, ez olyan alacsony, hogy mára kontraproduktívvá vált, azaz az eredeti szándékkal ellentétes hatást fejt ki. A kormány eredetileg az alacsony társasági adóval akarta idecsábítani a befektetőket, de a 9 százalékos adóval a nemzetközi tőkepiacon nincsen jó hírünk. A külföldi adóhatóságok óvják a cégeiket a magyarországi befektetésektől az alacsony adókulcsok miatt. Ha megnézzük ma már a működtőke-beruházások döntő többsége Ázsiából érkezik, az Európából érkezők elolvadtak. Ennek egyik oka az alacsony tao. A 9 százalék helyett a társasági adót közelíteni kellene 15 százalékos globális minimumadó szintjéhez, illetve a 15 százalékos szja kulcs felé. Jelenleg az szja 15 százalékos, ám a társasági adó 9 százalék, ez a különbség az adótervezés során a vállalkozói jövedelmeket az alacsonyabb kulcsú társasági adó felé tereli. Az állam szempontjából jobb és hatékonyabb lenne, ha a tőkejövedelmeket és a személyi jövedelmeket hasonló adóteher sújtaná.
A mostani a szja-rendszer, az egy kulccsal a különböző kedvezményekkel, fenntartható-e hosszú távon?
Az egykulcsos szja sokáig már nem tartható fent. A Magyarországnál korábban egykulcsos jövedelemadót bevezető országokban már felismerték, hogy ez rendszer – Ferge Zsuzsa szavaival élve - perverz újraelosztáshoz vezetett. Ahogy nőnek a jövedelmek, annál markánsabb az egykulcsos adórendszer terhe az alacsonyabb jövedelműek számára, akik korábban adójóváírással részben vagy akár teljes mértékben mentesültek az szja-fizetés alól, és egyre nagyobb előnyt jelent a magas jövedelműek számára. Az egykulcsos szja életben tartásával mind messzebb kerülünk attól a régi alapelvtől, hogy "mindenki jövedelme szerint, mindenki vagyona szerint" vegye ki részét a közfeladatok finanszírozásából. A magas jövedelemmel rendelkezők ráadásul a többletjövedelmük jelentős részét nem itthon költik el. Vagy külföldön fogyasztják el, és ott fizetnek áfát, vagy ott fektetik be. Ráadásul régen nem beszélhetünk egykulcsos szja-ról a széles körű kedvezményrendszer miatt. A családi adókedvezmények megtartandók, de ezeket egy jóval igazságosabb, többkulcsos szja-rendszer is kezelni tudná. A digitalizáció korában nem lehet arra hivatkozni, hogy nem lehet kiszámolni a többkulcsos adóterheket, és egyébként is a NAV készíti el a bevallást. Az egykulcsos szja-nak sem technikai előnye, sem társadalmi haszna nincs ma már. Ráadásul az a pénz, ami a magas jövedelműeknél marad, az nagyon hiányzik az államháztartásból. Ezért egy mérsékelt progresszivitású többkulcsos adórendszer híve vagyok, ezt tartanám kívánatosnak egy esetleges adóreform esetén.
Mekkora az esély, hogy Magyarországon belátható időn belül érdemi adóreformról döntsenek az illetékesek?
Az utolsó igazi adóreform 1988-ben volt idehaza, ennek az előkészítő munkái már 1986-ban elindultak, vagyis egy jó adóreform átfutási ideje legalább két év. A két évben gyilkos viták voltak a pénzügyi szakemberek, az érdekképviseletek és a politikusok között. De megcsináltuk, és ezzel a magyar gazdaság előnybe került más országokkal szemben. Ez az előny abból a felismeréséből származott, hogy változtatni kell. Ma ez a felismerés még hiányzik. Viszont a hazai teljesítmények elégtelensége és a külső körülmények egyre keményebb változtatási igényeket jeleznek. Tartok attól, hogy majd csak a kényszerek hatására fogunk lépni. Azt majd a történelem fogja eldönteni, hogy a halasztások mikortól minősülnek majd át mulasztássá.
A feladat adott, de ki fogja ezt megcsinálni?
Az adóreform olyan, mint klasszikus műveltség. A klasszikus regényeket mindenki szeretné olvasottnak tudni, de nem szeretné elolvasni. Az adóreformot is szinte mindenki igényli, de nincs rá vállalkozókészség. A jelenlegi kormányban, vagy környezetében nincs olyan személyiség, aki egy adóreformot fel merne vállalni. Vannak üzenetek Matolcsy György jegybankelnöktől, az MNB versenyképességi javaslatai egy új adórendszer kialakítását segíthetnék. De Nagy Márton a nemzetgazdasági miniszter is emlegeti ennek szükségességét, igaz nem komplex szemléletben, hanem csak részterületeken. Varga Mihály pénzügyminiszter pedig úgy látszik nincs abban a helyzetben, hogy ezt felvállalja. Én abban bízom, hogy a 2026-os választásra készülve az adóreform igénye elő fog kerülni, vagy a szakma, vagy Magyar Péterék felől, de lehet, hogy a globális kihívások kényszerítik ki.
Pitti Zoltán
Közgazdásznak és gazdasági elemzőnek tekinti, nevezi magát elsősorban, ám legtöbben, mint az APEH (ex-NAV) volt elnökeként ismerték meg. Különböző munkakörökben több mint 30 évet töltött el a közigazgatásban, emellett egyetemeken oktatott, kutatott. Munkássága alatt – önálló, illetve társszerzői minőségben - több mint 200 publikációval gyarapította a globális vállalkozások működésével, valamint a nemzetközi adózással foglalkozó szakirodalmat. A Magyar Közgazdasági Társaság a 2008. évben Közgazdász-Nagydíj elismerésben részesítette. Jelenleg is aktív szereplője a szakmai közéletnek.
(Népszava)
