A magyar közegben létező oroszbarátság nem olyan, mint mondjuk Szerbiában, inkább a nyugatellenességben gyökerezik, és nem explicit, mondja Krekó Péter szociálpszichológus, a Political Capital igazgatója, az ELTE PPK habilitált egyetemi docense.
Ezek a narratívák nem képezték részét a magyar jobboldali identitásnak, de az elmúlt években mégis 180 fokot tudtak fordítani rajta.
A NAPUNK médiaelemzésében nemrégiben bemutatta, hogyan relativizálja a magyarországi kormánytámogatások és a kormánypárti médianarratívák hatására a szlovákiai magyar kormányközeli sajtó a két rossz harcaként az orosz–ukrán háborút. A követelőző őrültként bemutatott Volodimir Zelenszkij mellett Vlagyimir Putyin orosz elnököt könnyű békekereső, mérsékelt vezetőként láttatni – s ennek a narratívának a falát még a civil lakosság rakétázása, vagy a bucsai és irpinyi mészárlás sem tudja átütni.
Krekó Péterrel arról beszélgettünk:
- hogyan működik az orosz propaganda;
- miért nem tűnnek fel a szovjet-kommunista propagandaelemek a kormányközeli sajtótermékeknek;
- mit jelent a legkisebb királyfi meséje a geopolitikai hiedelemrendszerekben;
- és miért dolgozik az idő az orosz propagandának.
Mi a dezinformáció és a propaganda hatásmechanizmusa a társadalomban? Mire kell figyelnünk?
Az egyik alapszabály , hogy ami igazán el tud terjedni a társadalomban, és komoly hatást tud fizetni, az, ami jól illeszkedik a befogadó közösség hiedelemrendszerébe. Amit szeretnénk elhinni, azt sokkal könnyebben elhisszük – a „szeretnénk” szó pedig itt nem feltétlenül valami pozitívat jelent. Ez a jelenség az olyan pozitív vagy negatív érzéseket, attitűdöket erősíti fel, amelyek már eleve megvannak bennünk.
Kicsit konkrétabban: az orosz propaganda azokban az országokban megy nagyot, ahol ukránellenes, nyugatellenes és oroszbarát diskurzusok erőteljesebben vannak jelen a közbeszédben. Ez Szlovákiára igaz, de például Bulgáriában és Görögországban is ezt mutatják a kutatások.
Azért érdekes, hogy Szlovákiát részben Magyarország célozza oroszbarát narratívákkal, mert Szlovákiában van hagyománya a pánszláv ideológiának, létezik kulturális és pszichológiai kötelék, a nacionalista nemzeti identitásnak része az oroszbarát elem. Magyarországon azonban a nacionalista identitásnak korábban egyáltalán nem voltak részei az oroszbarát narratívák.
Magyarországra inkább a második alapszabály vonatkozik: ha valamilyen üzenetet nagyon hosszasan és alaposan sulykolnak az emberek fejébe, az egy idő után megváltoztatja az attitűdöket. A Fidesz táborában például annyira elharapóztak az oroszbarát narratívák, hogy az jól kimutatható nyomot hagy a közvéleményben, és már az sem hangzik képtelen állításnak, hogy 1956-ban igazából az ukránok vonultak be Magyarországra, nem az oroszok.
Ezek a narratívák viszonylag új keletűek, nem képezték részét a jobboldali identitásnak – sőt, az antikommunista jobboldal számára 1956 identitásformáló szimbólum volt. De ha valakinek a kezében van a tömegkommunikációs eszközök nagy része, akkor igenis, a dezinformációkon keresztül hatékonyan formálhatja a közvéleményt, még olyan narratívákkal is, melyeknek eredetileg nem volt nagy keletje. Persze az oroszbarát–ukránellenes vélemények jól illeszkednek egyfajta általános, a Nyugattal és értékrendjével szembeni, antiliberális nézetrendszerbe – nemcsak nálunk, hanem Európa legtöbb országában és az Egyesült Államokban is.
A szlovákiai magyarokra valószínűleg nagyobb hatással van a magyar média, mint a szlovákiai pánszláv identitás. De ha már identitásról beszélünk: ennyire hatékonyan felül lehet írni évtizedek rossz tapasztalatait? Hiszen a magyarok közös tudatalattijában, az identitásunkat nagyban befolyásoló történelmi eseményekben, mint az 1848–49-es szabadságharc, vagy 1956, az oroszok a rossz oldalon álltak.
Míg a szlovák társadalom egy részének identitásában ott van a nyugatellenesebb, oroszbarát attitűd, a szlovákiai magyarokat valóban a magyar média tolhatja ebbe az irányba – minél erősebb a magyar identitásuk, annál jobban.
A Fidesz szavazótábora 2010 óta 180 fokos fordulatot vett. Míg 2010-ben azt lehetett mérni, hogy a Fidesz tábora a legkritikusabb az oroszokkal, most a Mi Hazánk táborával versenyben a legoroszbarátabb. S látjuk azt is, hogy az orosz invázió kezdete óta nemcsak hogy nem csökkent, hanem még erősödött is ez a kontraszt Oroszország megítélésében.
Bár kezdetben Ukrajna lerohanása távolította a fideszes szavazókat Oroszországtól, mostanra inkább azt látjuk, hogy felsorakoznak a „békepárti” politika mellett, amely a gyakorlatban retorikai, geopolitikai és gazdasági szempontból egyaránt inkább Oroszország érdekeinek felel meg.
A magyar jobboldal, mely hagyományosan részben valóban október 23-ból merítette az identitását, hatalmasat változott azóta, Oroszországgal kapcsolatban teljesen megváltozott a történelmi emlékezet. Összekötő elem az internacionalizmus elleni harc maradt – ennek a szemükben korábban a Szovjetunió volt a letéteményese, most Brüsszel. Akkor a kommunista Szovjetunió ellen kellett küzdeni, most a liberális Brüsszel ellen.
Az viszont különös, hogy még a szélsőjobbot is annyira felülírta ez a narratíva, hogy egy antikommunista gyökerű szubkultúra most szó szerint mond vissza kommunista szlogeneket. Ez nem okoz belső feszültséget, kognitív disszonanciát?
Ez nem kerül a felszínre. Mondok egy példát. Az oroszok által elfoglalt vagy elfoglalni tervezett ukrán települések jelentős részét visszanevezték szovjet nevükre (pl. Artemovszk Bakhmut helyett), és sarló-kalapácsos zászló lengedezett egyes Ukrajnába küldött orosz tankokon. Az azonban, hogy a sztálinista szimbólumrendszer, és a Nagy Honvédő Háború közvetlen párhuzama visszaköszön az orosz állami és katonai kommunikációban, egyszerűen nem téma a jobboldali sajtóban.
Ez a feszültség tehát egyszerűen nem jelenik meg. Fontos az is, hogy a magyar oroszbarátság nem olyan harcos kiállás, mint mondjuk Szerbiában – Belgrád belvárosában sétálva nemcsak putyinos bögrét, de Z jelvényes pólót is vásárolhatunk –, hanem sokkal inkább ukránellenességben és nyugatellenességben gyökerező, reaktív, kicsit cinikus, ugyanakkor nem lelkes oroszbarát narratíva.
Magyarországon kevesen masíroznak orosz zászlókkal a kezükben. Inkább azt mondják: persze, Oroszországgal is van gond, de az is csak egy nagyhatalom, ahogy Amerika és Brüsszel is. A nagyhatalmak cinikusak, mi viszont megvédjük a saját érdekünket. Ez a relativizáló logika teszi ezt a megközelítést elfogadhatóvá.
Az oroszbarát narratívák elemzésénél a szlovákiai magyar kormányközeli sajtóban leginkább azzal találkoztunk, hogy az Ukrajnában dúló háború valójában két rossz harca. Miért ilyen eredményes ez a relativizálás?
Ez abszolút rímel a magyarországi oroszbarát attitűdökre, melyek cinikusak, relativizálók és „realisták” – azt mondják, a politika egy nagyon cinikus játék, melyben mindenki a saját érdekeit képviseli. Így hát Magyarországnak is csak a saját érdekeit kell képviselni – mert az olyan szép szavak mögött, mint a szolidaritás, mindig önző érdekek vannak.
Ebben a világképben az amerikaiak nem azért védik az ukránokat, mert felháborítja őket az ukránok szenvedése, hanem azért, mert rá akarják tenni a kezüket az összes ukrán földre, és be akarják kebelezni a mezőgazdaságot. Ezek az állítások ebben a közegben nagyot mennek, van keletjük az ilyen bizalmatlanságot erősítő összeesküvés-elméleteknek. Ezeket az összeesküvés-elméleteket pedig teljes gőzzel terjeszti a jobboldali nyilvánosság.
Az ilyen típusú narratívák támogatása a legegyszerűbb. Nem kell kiállni semmi mellett, nem kell nyíltan felvállalni valaminek a nyílt támogatását. Ez pedig rímel az orosz dezinformáció természetére. Az orosz propaganda az idő nagy részében nem Putyint állítja be csodálatos vezetőnek és Oroszországot legyőzhetetlennek, hanem a Nyugat rothadtságáról, vezetőinek cinikusságáról beszél. Azt üzeni: ti sem vagytok jobbak.
Az üzenet az, hogy a geopolitika egy dzsungelharc, melyben mindenki odavész, aki nem kellően tudatos, mert mindenki önző és gátlástalan. S bár a magyar kormányközeli médiában olykor valaki a késő esti műsorokban kimondja, hogy szeretné, ha Oroszország nyerné a háborút – és ezt Orbán Viktor nyilatkozataiból sem olyan nehéz kiolvasni –, az explicit oroszbarátságot azért nagyon ritkán vállalják.
Ebben a logikában tehát inkább az a kérdés, a szavazók kit utálnak jobban. S ott, ahol a Nyugat és Ukrajna tűnik a főellenségnek, ott Oroszország kicsit szimpatikusabbnak tűnik. De ez reaktív szimpátia, és hatással van rá, hogy az orbáni politikában is elmozdulás történt ebbe az irányba.
Kicsit visszatérve a hatásmechanizmusra: ez a világkép tulajdonképpen az emberi bizalmatlanságra épít, és folyamatos megerősítéssel fűti az állandó bizonytalanságot?
Igen, és erre az a válasz, hogy ebben a helyzetben olyan vezető kell, aki kiáll mellettünk, ügyesen manőverezik, kijátssza egymás ellen a nagyokat, olykor becsapja őket. Ebben a történetben bőven megjelennek a népmesei motívumok: szörnyek és sárkányok csapnak össze, de a legkisebb királyfi ügyesen, agyafúrtan túléli a helyzetet.
Orbán ezt hangsúlyozza egyre gyakrabban (pl. a Magyar Külügyi Intézet 50. születésnapján is), hogy a kis államoknak más logikát kell képviselniük ezekben a helyzetekben, az érdekérvényesítésben, mint a nagy országoknak. S hogy a hagyományos, barátságos diplomácia egyszerűen nem célravezető. Ebből pedig állandó konfrontáció következik.
Az „alaptermék” tehát valóban a bizalmatlanság, de ez igényt teremt egyfajta különutas, tekintélyelvű, önző érdekérvényesítésen alapuló külpolitikai paradigmára.
A szlovákiai magyar kormánypárti sajtó elemzésénél azt is megnéztük, hogyan ábrázolják Vlagyimir Putyint és Volodimir Zelenszkijt. Míg a védekező ukrán elnökkel kapcsolatban nagyon cinikusan és lekicsinylően fogalmaznak, és agresszív zöld emberkeként mutatják be, addig az agresszor Putyinnal kapcsolatban ritkán merül fel, hogy diktátor lenne, és inkább béketeremtő vezetőként ábrázolják. Ez mennyire lehet tudatos?
Van egy kutatásunk, ahol az Origo breaking news-címszalagjait vizsgáltuk. Ebből ugyanez derült ki: Zelenszkijt instabil, agresszív, követelőző figurának állítják be, aki veszélyezteti a békét, míg Putyin a visszafogott, bölcsen döntő helyzetmegoldó.
Azt gondolom, hogy ez nem tudatos, inkább hasznos idiotizmus. Vagy inkább a kettő kombinációja. Azt a külpolitikát, amit a magyar kormány képvisel, ilyen típusú cikkekkel lehet megtámogatni és indokolttá tenni. Másrészt szolgai módon átvéve a Zelenszkijt őrültnek, drogosnak beállító, diabolizáló és kriminalizáló orosz narratívát, Putyint visszafogott államfőként lehet bemutatni, aki a konfliktus csitításában érdekelt.
Putyinnal és Oroszországgal szemben ennél azért kevésbé volt ilyen megengedő a jobboldali magyar sajtó. De hozzá kell tenni, most sincs teljes konzisztencia, néha becsúsznak olyan cikkek is, melyekben az orosz vezetés besült terveiről írnak. Nincs tehát homogén kép – irányok vannak, de ezek többsége valóban józanabb vezetőnek mutatja Putyint, mint Zelenszkijt.
Pedig Putyinhoz egyértelműen köthető az agresszió. A bucsai és irpinyi mészárlás, a civilek elleni rakétatámadások. A magyar sajtóban is megjelent egy sor riport az ukrajnai állapotokról, a civilek szenvedéséről. Miért nem tudja átütni mindez a Putyint józannak beállító narratívák falát?
Ez egyszerű tagadás. Annak a tipikus esete, mikor valaki beáll egy pozícióba, és az ilyen dolgok egyszerűen nem illenek a narratívába. Bucsáról megjelentek cikkek Magyarországon is, a kormányoldali sajtóban is. De mindez nagyon kis figyelmet kapott, főleg politikai szinten. Emlékezhetünk arra is, hogy Orbán maga mondta, nem tudjuk pontosan, mi történt Bucsában – amire Kaczynskinek egyébként az volt a válasza, hogy akkor jó lenne a miniszterelnöknek szemet mosnia.
Magyarországon nagyot mentek az összeesküvés-elméletek is, például az, hogy az egészet színészek játszották el – de ez nem a magyar mainstream kormányoldali sajtóban bukkant fel, inkább az olyan obskúrus oroszbarát oldalakon, mint az oroszhirek.hu. A kormánypárti fősodor inkább elhallgatta, mi történt Bucsában, vagy csak a kérdőjeleket szaporította az eset körül.
Ha egy csoporttal kapcsolatban erős ellenérzésünk van, akkor jellemzően megfosztjuk őket annak lehetőségétől, hogy áldozati szerepbe kerüljenek. Minden olyan információt elkerülünk vagy tagadunk, ami erről szól – mert akit utálok, az nem lehet áldozat. Elkövető, agresszor annál inkább.
Mégis, több száz civil halálos áldozatról van szó, idősekről, gyerekekről. Putyinra ez nem ragad rá, Zelenszkij vélt vagy valós jellemhibái azonban teljesen megváltoztatták a percepcióját.
Eleve ilyen imázs alakult ki róluk, és ezen az új információk nem nagyon tudnak változtatni. Ez egy szelektív logika, amely a médiában ugyanúgy jelen van, mint az emberi megismerésben: ha valami nem illik a narratívába, az nem jelenik meg, vagy kérdőjelekkel bukkan fel.
Ugyanez volt a helyzet Bucsával vagy Irpinnyel kapcsolatban, melyhez kapcsolódik még egy momentum: felmerült, hogy ezt a mészárlást túlbuzgó orosz katonák követték el. Az azonban már nem igazán jutott el a kormánypárti sajtóba, hogy ezeket a katonákat államilag kitüntették Oroszországban, tehát tettük morális igazolást kapott Putyin rendszerétől.
Az is feltűnő volt az elemzésben, hogy míg a putyini rezsim viselt dolgai általában visszhangtalanok, Zelenszkij, és a nyugati politikusok ügyeit vagy tévedéseit következetesen darabjaira szedik ezek a sajtótermékek – történjenek ezek akár harctéri események, akár mondjuk a szankciók kapcsán. Ez ugyanez a hatásmechanizmus?
Szerintem igen. S van még egy aspektus, amit érdemes megemlíteni. A szankciók témája jellemzően összetett szakpolitikai kérdés, ahol ráadásul nagyon nehéz megállapítani az ok-okozati kapcsolatokat. A szankciók működése kapcsán tehát igaz például, hogy az orosz gazdaság sok szempontból nem muzsikál jól, másrészt azonban jóval tovább maradt működőképes, mint ahogy azt sokan várták.
Itt tehát akármilyen irányú érvet nehéz adatokkal megtámogatni. S ha valaki elszántan amellett érvel, hogy a szankciók márpedig működnek, az ugyanolyan nehezen alátámasztható álláspont, mint mikor valaki az ellenkezőjét állítja. Ráadásul az egésznek van egy nehezen követhető szakaszossága és dinamikája is: például hogy a szankciók az elején talán erősebben hatottak az orosz gazdaságra, mint később, amikor megtanult azokhoz alkalmazkodni a rendszer – vagy éppen kijátszani azokat. Minél összetettebb egy helyzet, annál inkább érvényes, hogy mindenki azt olvassa ki belőle, amit szeretne.
Tegyük hozzá azt is, hogy más helyzetben vagyunk, mint 2022-ben. Az ukrán ellentámadás nem hozta azokat az elvárásokat, melyeket a nemzetközi közösség vagy akár Ukrajna támasztott. A szankciók támogatottsága csökken Európában, az amerikai kongresszusban blokkolják a republikánusok Ukrajna támogatását. Egyre többen beszélnek arról, hogy Oroszország megnyerheti a háborút – miközben erről beszélni sem kéne, ha az USA és Európa következetesen végigmenne azon az úton, amelyen elindult. Az idő tehát nemcsak a háborúban, hanem a nyilvánosságban is Oroszországnak kedvez.
Ez azt jelenti, hogy ha a háború Ukrajna vereségével érne véget, akkor a putyinista narratívák által teremtett álvalóság is bebetonozódik?
Nem szeretek ebben a forgatókönyvben gondolkodni, mert egyelőre ez nem a legvalószínűbb forgatókönyv, viszont Oroszország érdeke az, hogy annak tűnjön. De belemenve a gondolatkísérletbe: a háború, és az azt övező retorikai környezet folyamatos interakcióban van. Ha Oroszország nyerne a háborúban, akkor az orosz propaganda és narratívái is nyernének a nyilvánosságban, aktuálisan és visszamenőlegesen is. (NAPUNK)
