Ünnepélyesen bejelentem, bár nincs rá hivatalos felhatalmazásom, hogy a kortárs művészet végetért, be van fejezve, története le van zárva.
Ünnepélyesen kijelentem, hogy a művészet-sznobok ütődöttek, sőt még szeretik is ha hülyének tartják őket. Hogy mi ragadtatott ezekre a be- és kijelentésekre? Az a hír, hogy egy new yorki művészeti aukción egy mai műalkotás 6.2 millió dollárért kelt el. Hogy mi volt a műalkotás? Egy darab, ragasztószalaggal a falra erősített banán. Nem viccelek, egy darab banán, felragasztva a falra. És ez már nemcsak sok, hanem sokk is a normális ember számára. Megdöbbent, hogy egy darab banán – a konyhánkban mindig van egy tucatnyi – műalkotásnak számít. Megdöbbent, hogy több mint 6 milliót fizettek érte, amikor egy kiló banán Amerikában 0.99 – 1.98 dollár közötti áron kapható, de Bangladeshben 0.3 dollárért (igaz, Ausztráliában 4.38 dollár az ára). Ráadásul, mint közölték, a vásárló bitcoin (digitális pénz) milliomos meg is ette a banánt. Ennyi pénzért többszáz hajléktalan számára lehetne lakóhelyet, egészségügyi ellátást és élelmet biztosítani. Erkölcstelen. Megdöbbent, hogy a “művészt” a szakértők a “legbrilliánsabb provokatőrnek” tekintik. Hogyan jutottunk ideáig, hogyan vált a művészet provokációvá?
Kezdjük azzal, hogy mit is neveznek kortárs művészetnek? Természetesen minden kor művészete, beleértve az emberiség történeténe legkorábbi, 4.500 évvel ezelőtti barlang festészetét, a maga idejében ‘kortárs művészet’ volt, ugyanúgy, mint a 14-16. század renaissance művészete. A fogalom értelemszerűen állandó mozgásban van. Sokan úgy határozzák meg, hogy a ma élő müvész generációk művészete, vagyis amit ma kortárs művészetnek nevezünk az nagyjából az 1960-70-es évektől napjainkig terjedő fél évszázad művészete.
Felesleges említenem, olvasóim tudják, hogy nem vagyok művészeti szakember, de hát a műalkotások nem is a szakembereknek szólnak, hanem a nagyközönségnek, aminek viszont része vagyok. A kortárs művészettel azonban több mint ellentmondásos a viszonyom. Az igazi problémát számomra az okozza, hogy a mai kortárs művészet – amint nézőként látom - szétverte a művészet határait. Elfordult a valóságtól és saját valóságát, világát hozta létre. Ezzel a művészet határait is lerombolta. A művészetet tudatosan helyettesítő ellen-művészet érthető módon az I. világháború éveiben bontakozott ki, amikor minden kifordulni, lerombolódni látszott. Ennek küszöbén vezette be a modern zenébe Arnold Schönberg a disszonanciát. Marcel Janco és Tristan Tzara vezérszerepével indult útjára a tudatosan értelmetlen Dada irányzat. Ez a nihilista mozgalom tette először gyakorlattá, hogy “minden lehet művészet, amit annak nevezünk, mivel semmi sem az”. Egy női torzó szoborra illesztett férfi-fej, kivágott képek minden logika nélkül egymás mellé illesztett zagyvasága, aminek címe “Konyhakéssel összevágott Dada Németország utolsó weimári sör-has kulturális korszakából”, a híres Mona Lisa másolata bajusszal és kecske-szakállal. Nemes verseny, hogy ki tud megdöbbentőbben értelmetlent prezentálni.
Az I. világháború után a szürrealizmus rombolta tovább a művészet határait, mintegy kifejezve, hogy a művészet is ugyanúgy szakít a rációval, mint az esztelen háborúkba indult emberiség, de ez az irányzat azert az abszurd premisszákból kiindulva remekműveket produkált. Az irodalomban Kafka Kastélya és Bulgakov Mester és Margaritája jelzik ezt az új utat, amit a festészetben Salvador Dali 1929-es “A nagy maszturbáló” című festménye, a leolvadó órákat ábrázoló, Emlékezet állandósága című képe 1931-ből, vagy akár Pablo Picasso 1937-ben festett Guernicája fejez ki. Ez utóbbi hatalmas festmény - Guernica baszk város náci bombázásáról a spanyol polgárháború idején - a háború tragédiájának szimbolumává vált.
De kanyarodjunk vissza a kortárs művészet II. világháborút követő útjára, amikor jöttek a hatalmas, egyszínű pirosra, vagy kékre festett egész falakat befedő vásznak. Jött egy kiállított ivókút vagy wc-csésze mint műtárgy. Jackson Pollock 1947 és 1950 között vezette be a “csepp festés” technikáját, a képein kavargó, egymásba vesző vonalaival, amiről Robert Coats kritikus azt írta, hogy “maga a szervezetlen véletlen, tehát értelmetlen”. Pollock maga azt jósolta, hogy “a furcsaság majd elmúlik, s akkor felfedezzük a modern müvészet mélyebb értelmét.” René Magritte 1953-as “Golconda” festményén keménykalapos emberek hullanak az égből a városra. Ez még szellemes. De mit szóljunk például a Londonban egy aukción 1.4 millió dollárért elkelt “Leány egy ballonnal” című műhöz, melyet a kerete félbevág? 1967-ben egy kiállítás üres szobát mutatott be légkondicionáló berendezéssel. Az üres szoba, esetenként teljesen sötét, mint James Lee Byars 1969-es kiállításán, az ürességet prezentálja művészetként (vagy társadalom-kritikaként??). Hm. Szellemes?? Volt modern alkotás, amely több mint 90 millió dollárért talált gazdára 2018-ban.
Külön kell szólni Roy Lichtenstein és Andy Warhol szerepéről az 1960-as években induló művészeti átalakulásban. Kiváló művészek. Lichtenstein a képregények kommerciális stílusában adott szarkasztikus képet a háború utáni Amerika degradált kulturális tömegtermeléséről. Andy Warhol “Campbell leves” konzervjének műtárggyá emelése a fogyasztói társadalom csendes, de látványos kritikája volt. 1962-ben 32 nagy vásznat festett tele ezekkel a konzervdobozokkal. Hasonóképpen a tömegesedést szimbolizálják a “25 Jackie (Kennedy)” egymás mellé illesztett képei. Ugyancsak 1962-ben készült el a 14 darabból álló Marilyn sorozata is. “Láthatatlan szobra” ennek a művészeti irányzatnak úgyancsak névjegyévé vált. Mint egyik kritikusa írta: Warhol “korunk legbrilliánsabb tükre… aki megragadott valami ellenállhatatlant az 1970-es évek amerikai Zeitgeistjéből”.
A legkivételesebb, ha valaki minden cécó, hajcihő nélkül, a klasszikus mintákat folytatva rajzolni, festeni kezd. Ilyen is van. Lucian Freud érdemel említést. Siegmund Freud Berlinben született majd Angliába települt unokája kiváló portéival bizonyította hihetetlen szakmai tudását, és egyedülálló módon, akt-festészettel mutatta fel az élet csúf oldalait. Szép meztelen női test helyett ugyanis a “Kövér Sue-t” ábrázoló 1995-ös festménye (Benefits Supervisor Sleeping) egy ijesztően gusztustalan torzulásba hízott, több mázsás női testet mutat be. (Érdekelne, hogy ki vette meg ezt a képet közel 34 millió dollárért, s vajon kitette-e lakása falára. De a nagy kifejező erő és különleges technikai tudás kétségtelen.)
Mindennapi használati cikkek és emberi mozzanatok bemutatása a kortárs művészet kedvelt témája. A los angelesi Broad Múzeumban megcsodálhatjuk Robert Therrien gigantikus méretű asztalát székekkel, e mindennapi tárgyakat tízszeres nagyságra növelve és ezzel az abszurditásba emelve. Érdekes élmény a hatalmas asztal és székek alatt bolyongani. Teresa Margolles 2003-as “Levegő” című ‘alkotása’ még tovább akart lépni az abszurditás általam már elfogadhatatlan világába, amikor egy termet párásít a boncolás előtt álló hullák lemosására használt vízzel. És akkor ott vagyunk a nihilista művészet egyik ágánál, a performansz művészetnél, ahol a művészek tevékenysége a mű. Yoko Ono ül a színpadon és kihívja a közönség tagjait, hogy ollóval vagdossák le a ruháját. És ez még a leggusztusosabbak közül való. A mai minimalizmus, foto-realizmus és a digitális művészet elgondolkodtat, hogy vajon a kortárs művészet trivialitásának, különcködésének, mindennapiságának, gusztustalankodásának, az “ürességet” és az abszurditást a művészet rangjára emelő új tendenciáinak van-e gyakran értelme, illetve van-e innen tovább vezető út.
Ez azonban elkerülhetetlenül vezet a kérdésre: mi tekinthető művészetnek? Nehezen megválaszolható kérdés. A mai szobrok például ijesztően hasonlítanak az időszámítás előtti századokból fennmaradt “Willendorfi Vénuszra” egy rendkívül primitív gömbölyű formákból álló női akt szoborra, melyen a nemi szervek pontosan ki vannak dolgozva. A kör bezárul? Úgy tűnik, ma mindenki maga határozza meg, hogy számára hol van a művészet határa ami után már nem beszélhetünk művészetről. Vagy minden az, ha annak nevezzük?
Erősek a kételyeim a kortárs művészetről és nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel. De megvallom, kételyeimmel kapcsolatban is kételyeim vannak. Jól ismert ugyanis, hogy minden új művészi irányzatot kételyekkel fogadott az akkori nagyközönség. Az értő közönség egyre kisebb lesz. De hiszen ezt már Gauguin megjósolta, akinek a műveit ma már mindenki lelkesen befogadja. “A modern művészet története – mondta – a közönség fokozatos elvesztése. A müvészet egyre inkább a művész dolga és a nagyközönség idegenkedésének tárgya lett.” Schönberg zenéjének bemutatásakor a közönség fele a mű prezentálása közben elhagyta a koncert termet. Hitler, az amatőr festő a naturalista festészet utáni művészetet “degenerált művészetnek” tartotta és elrettentő kiállítást rendeztetett bemutatására. De hát ez a degenerált Hitler volt. Goethe, akit Beethoven istenített és több munkáját – hogy úgy mondjam – megzenésítette, nem ismerte el Beethoven zenéjet, nem is akarta megismerni, egyetlen szimfoniáját sem hallgatta meg, sőt, egyetlen találkozásuk után a csehországi Teplitzben 1812-ben lehetetlen, minden önkontroll nélküli fráternek tartotta Beethovent. Goethe számára a zene Haydnnél és Mozartnál végződött. Lehet, hogy én is csak túlzottan kritikus vagyok a modern alkotások láttán? Vagy mint Voltaire Candide-jában Pococuranté velencei nemes, akinek – bár megvette – Raphael képei nem tetszenek és az általa megrendelt koncert zenéjét fárasztó lármának ítéli? Lehet, hogy a ragasztószalagos banán is egy napon megbecsült művészetté válik? Nem tudom. Aki tudja, várja meg, hogyan vélekedik és ítélkezik majd erről a mai kortárs művészetről az utókor.
