Az Orbán-kormányok oktatással kapcsolatos működése az eddigi tizennégy év alapján tulajdonképpen egyszerűen leírható.
Politikai és gazdasági érdekeik alapján megállapítanak egy számukra hasznos lépést (mellőzve minden szakmai, demokratikus egyeztetést az érintettekkel), majd salátatörvényekbe, a hajnali Közlönybe beledugják. Mikor kiderül – minél később, annál jobb -, határozottan, gyakran megbántva azt ismételgetik, hogy mindez a gyermekek érdekeit szolgálja (például itt és itt). Hogy hogyan, azt ritkán részletezik, ha mégis, az egyszerűen nem elfogadható. Ha ezt az Alkotmánybíróság mondja ki, sem történik változás.
De most úgy tűnik, módszert váltanak.
Kitalálták a szakértő szendvicsembert.
Mai állapotok
Tizennégy év után kevés polgártársunkat kell meggyőzni arról, hogy e rezsim oktatásról való gondolkodása és gondoskodása katasztrófahelyzetet állít elő – ez már bekövetkezett. Nincsenek kulcsterületeken szakemberek – óvodában, iskolákban -, a rendszer egyre több funkcionális analfabétát termel ki (legutolsó PISA méréskor ez a szám 27 százalék). Az egyes elhibázott döntések újabbakat generáltak a tűzoltás szellemében – például az infrastrukturális fejlesztés nélküli kötelező óvodáztatás és az ezt követő kötelező 6 éves kori tankötelezettség -, így görgetve lavinává az egyébként sem kis hógolyókat, újabb és újabb bombákat robbantva.
Ma ott tartunk, hogy a szelekció kormányzat által támogatott, a felvételi eljárásokon, vagy az ismeretfókuszra visszaállított érettségi követelményeknek minimum kérdéses, hogy hogyan tudnak megfelelni a gyermekek – hiszen nincs, aki megtanítsa nekik mindazt, amit pedig a rendszer egyébként számon kér.
A családi háttér alapján történő elkülönítés mellett (szelekció és szegregáció) a diákok sokféleségére sem képes jó válaszokat adni a rendszer, a sajátos nevelési igényű (és e kategória reménytelibb, mert visszafordítható állapotokat jelentő BTMN *Beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel küzdő tanulók*) tanulókat ellátó rendszert is porig reformálta.
A felsoroltak csupán súlyos példák egy olyan területről, amelynek nincs egyetlen jól, a valódi, oktatási célok mentén, a gyermekek, és természetesen az ország érdekeit szolgáló része sem. E tényt mára mindenki a saját bőrén érzi, nem véletlen, hogy az elégedetlenségi megmozdulások most már nem hullámokat vetettek, hanem árvízként terítették be a 2022 és 2023 éveket. Egyre világosabb lett, hogy az eddigi eljárások az oktatási rendszer háborítatlan abuzálására nem lesznek elégségesek.
Lélektani-kommunikációs innováció
Ez a rezsim tehát nem tölt időt az olyan demokratikus-szakmai hókuszpókuszokkal, mint szakértői-társadalmi egyeztetések, de nem foglalkozik olyan törvényi szabályozásban rögzített előírásokkal sem, melyek köteleznék például hatásvizsgálatok elvégzésére. Ez a rezsim politikai kommunikációt folytat, ami a gyakorlat alapján nevezhető társadalmi szintű manipulációnak is.
Az oktatásban is sokszor éltek ezzel a fogással: a manipulálandó csoport – itt: a pedagógusok – fülének kedves narratívát adtak a várható változásoknak, ezzel pacifikálva a túlbuzgó elégedetleneket („Na de a szakmaiság..? Csendet, több lesz a pénz!”). Később a politikai beszédek adott csoport elleni társadalmi hergelésre is szolgáltak. Ez tehát nem újdonság, de az elmúlt másfél évtizedben a gyakorlati kudarcok – és nyilvánvalóvá vált hazugságok – alaposan erodálták a bevett beszélő fejeket. Ki hiszi el ma már, hogy Rétvári Bencének fogalma van a valóságról, ha kinyitja a száját? Ki veszi komolyan a maruzsai kijelentéseket: döntéseinkben fő a gyermeki érdek! És ki gondolt valaha is Pintér Sándorra, mint felelős tárcavezetőre?
A helyzet azonban most némileg változott. Kincse Szabolcs írása hívta fel a figyelmet arra, hogy a kormányzati „arany gyermek” (golden child), a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Tanuláskutató Intézetét vezető Setényi János oktatáskutató nem csupán egy előadás erejéig engedte el magát a poroszos rendszert dicsőítve, hanem a köztévé nyilvánossága előtt is olyan állításokat tett, melyek szakmaisága és színvonala szembe megy nem csak saját korábbi álláspontjaival, de a legalapvetőbb oktatás- és neveléstudományi ismeretekkel.
Érdekes kérdés lehet, hogy vajon egy, a maga szakterületén igen magas tudással és presztízzsel rendelkező szakember milyen folyamat és ösztönzők hatására kezd el önmaga szakmai antagonistájaként kinyilatkozni, de talán még fontosabb, hogy ezt milyen szándékkal teszi.
Eddig a NER oktatáspolitikája mellett nagyítóval sem lehetett olyan szakembereket találni, akik nevüket, arcukat, és tudományos presztízsüket is adták volna bármely intézkedésükhöz. Nyilvánvaló: bármilyen oldalról – jobb, bal, liberális – nézi is egy szakember a világot, egy olyan kormányzat mellett mit mondhat, amely oktatási döntéseiben nem, hogy nem veszi figyelembe a szakmai tudásokat, működéseket, érdekeket és értékeket, magának a területnek a célkitűzéseit, de a legtöbb esetben éppen ezek ellen dolgozik. Annak a felelőssége, hogy mély tudással rendelkezünk egy adott területen, összefüggéseket, folyamatokat ismerünk, hatalmas felelősség. Szakmai és morális egyaránt. Egyszerűen csak nem hazudhatunk.
Ugyanakkor a társadalom széles rétegei nem rendelkeznek mélyebb szakmai ismeretekkel, rendelkeznek viszont tapasztalatokkal, és az arra gyártott saját magyarázatokkal. Ezek sokszor rendben vannak, de sokszor indokolt mennyiségi és minőségi információval segíteni egy-egy jelenség megértését, a nagyobb összefüggéseket. Többek között ez a szakemberek dolga. És szerencsére, még napjainkban is maradt valami ebből a hitelességből.
Oktatási porszívóügynökök, szakértő szendvicsember
A kormány úgy döntött, erre a hitelességi tényezőre játszik. Az igazi aduász itt Setényi, akit az MCC-s idők előtt egy magasminőségű, következetes, konzervatív, nemzetközileg is elismert kutatónak ismertünk, aki még a sötét (balliberális kormányzatok) időkben is mértékadó, szakmai tényező volt, az oktatási szereplők sokasága által okkal és joggal elismerve. Most ettől az embertől hallgathatja meg a köz, hogy:
- A nehézségekkel küzdő tanulók („repkednek az SNI-k, az ADHD-k, a diszlexiák, a diszkalkuláció és a hasonló ügyek”) nagyon kemény gyakorlással a nehézségeiket leküzdhetik
- a szülők szakemberekhez viszik a gyereket, akik hospitalizálják, problémássá nyilvánítják azokat
- A [fejlesztő] szakemberek alkalmazása zsákutca és nagyon sokba kerül az adófizetőknek
- bár statisztikák alapján a tanulók 64 százaléka érintett, Setényi szerint ezzel nem érdemes mélyebben foglalkozni – gyakorolni kell mert „Egyeseknek lehet, hogy többet kellene küzdeni ugyanazért az eredményért.”
- nem merül fel, hogy miért is lenne vajon mindenkinél ugyanaz a cél, ez poroszoséknál nem vita kérdése; „kiváló nem lesz, de az alapszintet elérheti. Ehelyett plecsniket kapnak, és a plecsnik nyomán felmentést”
- Az elhivatottságot értékelni kell, és ha egy intézmény hozza az eredményeket, „akkor nem kell belemenni, hogy ennek eléréséhez a pedagógusok milyen módszert alkalmaztak”
- a gyerekekkel türelmesnek kell lenni, de túl sokat foglalkoznak az érzelmeikkel
- „az ép család és a nevelt gyermek a sikernek a központi eleme”
- kompetenciaalapú tantervek=nemtudás-alapú tantervek
A tévéadásban a diskurzus résztvevői voltak még az MCC más prominensei is: Székely Levente az MCC Ifjúságkutató Intézet igazgatója, Pöltl Ákos az MCC Ifjúságkutató Intézet, Kutató-szakértője, Lánczi Péter az MCC általános főigazgató-helyettese. Mivel mindenkinek tanulságos élmény az adás megtekintése, most csupán Lánczi Péter egy megállapítását emelném ki:
- [a szakemberekhez való rohangálás helyett] „elég jó” szülőknek kell lenni, eleget mesélni, az éppen elegendő. Ha jól csinálják, „az már bőségesen elegendő ahhoz, hogy egy társadalom egészségesen tudjon felnőni.” (Forrás: Kincse)
A szakértői respekt szempontjából fontos áttekinteni, hogy pontosan milyen kompetenciák diskuráltak az oktatás, a gyermekeink életének legfontosabb kérdéseiről. Setényi János ugyan neveléstudományból doktorált (oktatáspolitikai elemzés területen), és nagyvonalúan jelzi, hogy az oktatáson belül mindennel is foglalkozott, de kicsit olvassunk utána: pedagógiai, gyógypedagógiai szakemberként nincs nyoma, ellenben kiváló szakpolitikai és minőségbiztosítási szakember. A generalisták tiszteletreméltó átfogó tudásával rendelkezik – mely egy területen sem igazán mélyül el. Székely Levente szociológus és közvéleménykutató, Pöltl Ákosnak az internethasználat és kíberbiztonság a területe, Lánczi Péter pedig közgazdász (utolsó alma matere a CEU).
Döntsük el, mennyire tekintjük gyermeknevelési és pedagógiai szakértőknek őket.
Hab a tortán
Olvasva-hallgatva a kormányzati narratívár a nyakába akasztó oktatáskutatót, a SzaVon főszerkesztőjének jutott eszébe összehasonlítani a MCC Oktatási és Nevelési stratégiáját a Tanuláskutató vezetője által kinyilvánított álláspontokkal. Amiről szó esik a teljesség igénye nélkül:
- „kiscsoportos, személyre szabott oktatási formák”, „egyéni, páros, csoportos munka, projektmunka, disputa”, „gyakorlatalapú szemlélet”
- „céljuk az egyéni képességekkel legjobban harmonizáló tanítás- és tanulásmódszertani stratégiák megtalálása és alkalmazásának elősegítése a hallgatóknál” és a … „képzésben részt vevő csoportok karakteréhez illeszkedő didaktikai módszerek hatékony használata”.
- „kontaktalkalmak elsősorban a szemléletformálást, a készségfejlesztést és kooperációs technikák elsajátítását valósítják meg”
- „adaptív és motiváló oktatási környezet” „rugalmas pedagógiai keretrendszerről”, amely „egyszerre fókuszál a hallgatói igényekre, a nemzetközi oktatási trendekre” és a „a kurzusok közéleti, illetve mindennapi érintkezési pontjaira”
Ezt az intézetet az adófizetői forintokból többszáz milliárd forinttal támogatja a kormány. Azok az emberek, akiknek MCC-s vezetőkként a fizetése alsó hangon is meghaladja a havi egymillió forintot, és a saját diák- és hallgatói körüknek lehetőségük és szándékuk az elérhető legkorszerűbb oktatást (és oktatási környezetet) biztosítani, arról beszélnek a köztévé nézőinek, hogy a 19. századi poroszos oktatás a nyerő, házi feladat nélkül bűn az élet. A szakemberek, mint gyógypedagógus, iskolapszichológus, nevelési tanácsadó, ifjúságvédelmis stb. csupán haszontalan költségvetési pazarlások, tessék jó szülőnek lenni, és az érzelmeskedés helyett – mely félrevisz – moderált türelemmel keményen gyakoroltassák a gyereket.
Porszívóügynökként el akarják adni nekünk a kormányzat költségkímélő megoldásainak álszent és gyermekkárosító magyarázatait.
Összegezve
Kedves Szülők, Pedagógusok, Polgárok. A kormány újabb módot talált ki arra, hogy eladja a közvéleménynek azokat az intézkedéseit, melyek egyébként a napnál is világosabban rontják a gyermekeink életminőségét és kilátásait. Szakértői pozícióból nyilatkoztatja a saját embereit, akik ki tudja miért legitimálják a politikai célú oktatási rombolást. Nézzük meg jól: ami fénylik, tényleg nem mindig arany. Akármilyen kedvünkre való is egy-egy mondat. Szülőként, pedagógiai szakemberként pontosan tudjuk, hogy szavaik az intézményesített gyermekbántalmazással érnek fel.
És még egy fontos dolog. Az illetékességi kör. Egy meteorológus ne adjon öltözködési tanácsot. Egy színházi rendezőre ne bízzuk a kocsink éves átvizsgálását. De tisztességes szakemberek ilyesmire nem is vállalkoznának.