Megtiszteltetésnek tekintem, hogy a magyar szociáldemokrácia egykori lapjában emlékezhetek meg kedves egyetemi oktatómról, aki diplomám megszerzése után barátjának fogadott, és akivel együtt, azonos pártban vettem részt az 1987-ben újból meginduló politikai életben és a reánk erőltetett politikai rendszer megváltoztatásában.
Életútjáról 1996-ban a parlament honlapján maga így számolt be: „Magyarnak született a trianoni döntés nyomán Romániába frissen bekebelezett földön, évszázados hazai gyökerekkel bíró zsidó vallású család tagjának született az antiszemitizmus felívelése idején, és polgárnak e létforma fenyegetetté válása küszöbén.” Egykori tanítványa és évfolyamtársam, Pavlovits Miklós 1991 őszétől jó húsz órában készített vele életinterjút, amely 2017-ben jelent meg nyomatásban (Aradtól az Országgyűlésig. Magvető, Tények és Tanúk sorozat). Hitelesen pótolja az idő hiányában meg nem írt személyes memoárt.
Szabad György – és vele együtt annyi magyar kulturális, tudományos és politikai személyiség – bizonyítja, hogy a magyarországi zsidóság milyen erős gyökereket eresztett a befogadó magyar hazában, és milyen nagy mértékben járult hozzá a nemzet értékeihez és eredményeihez. Halálakor, 2015-ben szinte minden emlékezés, megnyilvánulás utalt az elhunyt zsidó származására. Ez helyénvaló, ha arra utal, hogy a rendszerváltoztató Magyarország vezetésétől mennyire távol állt az antiszemitizmus. Nem szoktuk emlegetni – nagyon helyesen –, hogy melyik tudósunk, politikusunk, művészünk felmenői között voltak német (sváb), szlovák, szerb, román és egyéb származásúak. Ugyanakkor illő bevésni minden magyar tudatába, hogy – Szent István király útmutatását követve – a magyarság hány nációból fogadott be és integrált idegeneket, bevándorlókat és menekülteket, akiknek és utódaiknak annyit köszönhetett ez a nemzet! Szabad György megtestesíti a zsidó származására és felmenői munkásságára joggal büszke magyar hazafit, aki a magyar történelmet nemcsak tanította, de írta is.
Szabad György élete két jól elhatárolható, de mégis összefüggő szakaszra oszlik. A rendkívül tehetséges és nagy munkabírású történész magasra ívelő tudományos pályája során viszonylag fiatalon lett akadémiai doktor (1969), egyetemi tanár (1970), az MTA levelező (1982), majd 1998-ban rendes tagja, 2006-ban pedig „A szakszerű magyar történetírás megújításában való tevőleges részvételéért, a magyarországi újkorkutatás legjobb hagyományait követő munkásságáért, életműve elismeréseként” Széchenyi-díjjal tüntette ki a kormány. A magyar politikai életbe már 20 évesen, 1945 januárban bekapcsolódott, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP) tagja lett. Amikor a kommunisták nyomására az FKgP hozzájárult Sulyok Dezső kizárásához, fokozatos leszalámizálásához – akkor, 1946-ban Szabad a pártból kilépett. Tíz évvel később az 1956. október 23-i tömegtüntetésen egyeteme táblája alatt az első sorban vonult. A forradalom céljaival és főbb követeléseivel azonosult, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történettudományi Kara Forradalmi Bizottságának tagjává választották. E feledhetetlen napokról plasztikus képet ad az említett, Pavlovits által készített interjú. A második szovjet beavatkozás és a forradalom leverése után a bizottság folytatta munkáját, menteni, ami menthető, segíteni az emberek túlélését és az eszmék továbbélését.
Zaklatások és vizsgálódások után Szabad folytatni tudta történészi és oktatói munkáját. Mint a reformkor, a szabadságharc és a Kossuth-emigráció első számú ismerője és elemzője, Magyarország kívánatos útját a teljes függetlenség, a szomszédos népekkel kialakított jó együttműködés előmozdításában, a patriotizmus és a demokratizmus összhangjában látta. Véleménye szerint az 1867-es kiegyezés, a magyar nemesség és a Habsburg-dinasztia küzdelmének kompromisszummal történt lezárása rossz döntés volt; ötven év fejlődés és gyarapodás után Trianonhoz vezetett. Párhuzamot látott a Világost követő megtorlásért felelős Ferenc József későbbi népszerűsége és az 1956-ban a forradalom leverésében kulcsszerepet vivő Kádár János növekvő elfogadottsága között.
A magyar demokrata és patrióta történelmi örökség híveként 1987 nyarán úgy látta, hogy az enyhülő, de még stabil diktatúra megváltoztatására történelmi lehetőség nyílhat, hacsak a hatalom nem vet be drasztikus eszközöket annak elfojtására. Ezért, a veszélyeket is mérlegelve, döntött úgy, hogy elmegy a lakiteleki sátorba. Felszólalásában üzent az állami- és pártvezetésnek: „legyenek boldogok, hogy van az országnak olyan felelősségteljes értelmisége, amely [a feltartóztathatatlan változás] élére áll, azért, hogy kanalizálja ezt az erőt (…), hogy az ne szakítson gátakat”. Az egy évvel később szervezetként is megalakult Magyar Demokrata Fórum egyik alapítójaként, majd az elnökség tagjaként az aurea mediocritas, a józan közép politikáját képviselte – szemben azokkal, akik a rendszert csak reformálni akarták – a nemzeti érdekek erőteljesebb képviselete, elsősorban a határon túli magyar kisebbségek helyzetének javítása érdekében. De szemben állt az MDF-en belül jelentkező jobboldali, antiliberális hangokkal, a nyugati demokráciákkal szemben bizalmatlan gondolkodással is. Velük a kenyértörésre csak pár évvel később, Csurka István lázadásakor került sor. Ebben is Antall József legerősebb szövetségese volt.
1989 tavaszától, előbb az Ellenzéki Kerekasztal, majd nyáron a háromoldalú Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain Szabad György a történelemnek már nem a tudósa, hanem az alakítója volt. Arra törekedett, hogy az ellenzék különféle csoportjait együtt tartsa a békés, de radikális rendszerváltoztatás érdekében. „A törvényes utat, a békés átalakulást hangsúlyoztam (…), hogy a tárgyalások során Magyarország teljes átalakításának programját, azaz a[z 1945-47 közötti – J.G.] demokratikus parlamentáris rendszer helyreállításának programját maradéktalanul tárgyaljuk meg” – mondta interjújában egykori tanítványának. Szabad javasolta az MDF elnökségének Antall József bevonását a tárgyalásokba, ahogy – tőle függetlenül – Csoóri Sándor is. Ez – emlékezett vissza Szabad – rendkívül jó döntés volt. Antall „kitűnő intellektusa, kombinatív készsége, remek diplomáciai érzéke nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az MSZMP tárgyalási készségének nyár végén már érezhető csökkenése ne vezessen végzetes következményekhez a kora őszi hónapokra”. Pavlovitscsal folytatott beszélgetésében Szabad hangsúlyozta az 1989. szeptember 18-án az MSZMP-vel aláírt és az SZDSZ valamint a Fidesz által taktikából elutasított részmegállapodás fontosságát. Nagy hibának tartotta, hogy a két, magát radikálisnak tekintő párt megakadályozta az Ellenzéki Kerekasztal további működését. Ha nem így tesznek, akkor a még függőben maradt kérdésekben, így a média felügyeletében megállapodva a tavasszal szabadon megválasztott Országgyűlést tehermentesítették volna.
Az MDF választási győzelme után logikus lett volna, hogy ő legyen a köztársaság elnöke. Szabad György erre alkalmas, sőt ideális lett volna, föl is merült, de ő elhárította, nemzetegyesítő személyben (de Kossuth tisztelőjeként nem egy Habsburgban) gondolkodott. Ő is ezt várta Göncz Árpádtól, ő is csalódott. Az Országgyűlés elnökének szerepe viszont szinte Szabad testére volt szabva. Erős jogokat a parlamentnek, erős kormányhoz erős jogokkal rendelkező ellenzéket! Jól működő házszabályokat! Szigorú, de az ellenzékkel szemben messzemenően méltányos, korrekt vitavezetés jellemezte. Noha az MDF (majd az abból 1996-ban kivált „antallista” Magyar Demokrata Néppárt – MDNP) alapító tagja volt és pártjának programját határozottan képviselte, de mindig a „country before party” elvet vallotta, vagyis, hogy az ország érdeke előbbvaló, mint a pártérdek. Ez nemcsak házelnöki, de egész politikai munkásságát jellemezte. És ez jellemezte az Antall-kormány külpolitikáját is. A Ház elnöke hatékonyan támogatta ezt a politikát, szereplése hozzájárult az ország akkori nagy nemzetközi tekintélyéhez. „Választott tisztségviselőnek” és nem „közjogi méltóságnak” tekintette magát, de elnöki tisztét méltósággal látta el, és méltó módon fogadta a rangos látogatókat, köztük Jelcin orosz elnököt és II. Erzsébet brit királynőt.
Szívesen szólnék még nagyszerű emberi vonásairól. Mindenki iránt udvarias, az általa megbecsültekkel szemben kifejezetten barátságos lényéről, erős igazságérzetéről, szociális érzékenységéről, humanizmusáról, de minden nem fér be ebbe a megemlékezésbe. Azonban rá kell mutatnom Szabad György példamutató puritanizmusára. Külföldi utazásain mindig arra törekedett, hogy minimális kísérettel a költségeket minél alacsonyabban tartsa. A kárpótlási törvény alapján joga volt igényt bejelenteni „az államosítás során elvett városi ingatlanrészünk után”. De mivel „részese voltam a kárpótlási törvény megalkotásának, úgy gondolom, illendő, hogy én magam nem lépek fel igénylőként. (…) Mint az Országgyűlés elnöke fokozottan igyekszem erkölcsi többletkövetelményeket állítani magam elé” – mondta az életinterjúban.
Szabad imponáló teljesítményét az ellentétes politikai erők is méltányolták – inkább csak utólag. Miközben az első Fidesz-kormány 2000-ben az ország legmagasabb kitüntetésével, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével tüntette ki, életműve elismeréseként, kivált a magyarországi újkorkutatásban elért eredményeiért 2006-ban Gyurcsány Ferenctől vehette át a Széchenyi-díjat.
Nagyon fontosnak tartom, hogy Antallal együtt vallotta, „a kormányrudat középen kell tartani”, s hogy az országot távol kell tartani mind a bal-, mind a jobboldali szélsőségtől. Felismerte, és Antall temetésekor egy gyönyörű beszédben mondta el, mekkora vesztesége volt az országnak a miniszterelnök súlyos betegsége és korai halála. Akkor még nem tudta, mennyire időszerű lesz még figyelmeztetése: „Magyarország akkor tud részt venni a haza és a haladás, a világ és a haladás követelményeinek szolgálatában, ha politikáját az emberi és politikai jogokra, a jogok mindenki közötti egyenlő megosztására, a többpárti parlamentáris demokráciára és az iránta való kormányfelelősségre építi.”
Noha nem lehet kijelenteni, Szabad György hogyan vélekedett volna a halála óta eltelt politikáról, de politikai felfogása ismeretében nem vonható kétségbe, hogy a jogállam, a törvényhozó testület felelős magatartása és önálló szerepe, a kormánybefolyástól mentes közmédia, a nyugati orientáció, a lojális tagság az EU-ban és a NATO-ban számára érinthetetlen volt. (Népszava)
