"Mondjuk azt, hogy Orbán Viktor Európa, de legalábbis Közép-Európa gopnyikja. A gopnyikok nagyon sikeresek lehetnek, mert lerombolják a szabályokat, az emberek pedig nem tudják, mit kell velük kezdeni, hogyan kell velük vitázni. Csak az önök gopnyikjának nincs akkora szabadsága, mint a miénknek."
Pelevin és Szorokin mellett ő is a modern orosz irodalom fenegyereke, aki 74 évesen, az ukrajnai invázió megindulása után költözött családjával Moszkvából Németországba. Az orosz kultúráról, a gopnyikság lényegéről szól a Magyar Narancs készítette interjú, de az is felmerült, hogy milyennek látta Putyint, amikor találkoztak.
Magyar Narancs: Legújabb könyve, amely hamarosan magyarul is megjelenik, A nagy gopnyik címet viseli. Nem nehéz kitalálni, ki ő. Hogyan írná le, mi az a gopnyik?
Viktor Jerofejev: Az egész regény erre próbál válaszolni. A gopnyik egyszerre sztereotípia és szubkultúra Oroszországban és több egykori szovjet köztársaságban. Az oroszok számára sem könnyű elmagyarázni, hogy mi is ez, mert mindenhol ott van, a vérükben is. A gopnyik általában alacsonyabb társadalmi osztályú, alacsonyan képzett és alacsony jövedelmű családból származik. A gyerekkori komplexusai ellen küzd. Szegény gyerekkora volt, sokat verték, és ezért eldönti, hogy megpróbálja magát megvédeni. A legfontosabb szó számára a győzelem, a legfontosabb pozíció pedig az uralkodás. A gopnyik embertelen, mert ez adja meg neki a lehetőséget, hogy azt csináljon, amit akar. Uralkodni akar, és élvezi, ha uralkodhat. Élvezkedni akar. Ezt csinálja a nagy gopnyikunk is.
MN: A teljes regényt azután írta, hogy elhagyta Ororszországot?
VJ: A felét nagyjából. A háború előtt kicsit Moszkvában és kicsit Párizsban éltem. A háború nagy hatással volt a regényre, meg is sebezte. Megsebezte, de meg nem ölte. Már Németországban, Berlintől nem messze fejeztem be egy nagyon szép kastélyban. A figyelmes olvasó észreveszi, hogy hirtelen zaklatottabbá válik a szöveg. Soha nem írtam még ilyen zaklatott regényt.
MN: Mit gondol, végleg elhagyta Moszkvát?
VJ: Gyerekkorom kezdetétől fogva sok időt Párizsban töltöttünk, a szüleim munkája miatt. Most praktikus okokból élek Berlinben: itt sok újság van, ahol publikálni tudok, itt van a kiadóm is, illetve filozófiát és irodalmat oktatok az egyetemen. Párizsban ezt nem tehetném meg. Sokan mondják is, hogy duplán emigráltam, hiszen egyszerre hagytam ott Moszkvát és Párizst. Berlin továbbra is Európa közepe, és még úgy is otthon érzem magam, hogy nem beszélek németül. Az a titka ennek a városnak, hogy nem igényli, hogy szeresd. Párizs, Róma vagy London megkövetelik ezt, de Berlinnek édes mindegy, rajtad áll. Közben egyszerre nyugati és keleti, ezerféle kultúra keveredik itt. Nagyon dinamikus város, de még látni a háború nyomait. Még mindig olyan, mintha nem lenne kész. Ezért nagyon sokféleképp lehet róla beszélni.
MN: Tiltott írónak számít Oroszországban?
VJ: Kiadhatnám A nagy gopnyikot ott is, többen ajánlották, hogy segítenek benne, de őszintén szólva nem akarom, mert azt hiszem, bajt okozhatna nekik. Úgyhogy Berlinben jelent meg, de természetesen oroszul van az eredeti szöveg. Azért németül jelent meg először, mert ha itt sikeres valami, az megadja a lehetőséget arra, hogy máshova is eljusson, oroszul kevesebben tudnak. De előbb-utóbb oroszul is meg fog jelenni.
MN: Berlinbe költözésekor azt mondta, azért megy oda, hogy jobban megértse ezt az egész tragédiát. Sikerült?
VJ: Nehéz, de megpróbáltam, összesen 18 esszét írtam róla. Erre a háborúra lehetett volna számítani, és számomra nem is volt nagy meglepetés. Denis Diderot francia filozófus azt mondta, ha meglepődsz valamin, akkor gyenge vagy, úgyhogy próbálok nem az lenni, és ehelyett mindent elmagyarázni. Ez egyetlen ember háborúja. A háború nagyon jó a diktátornak az örök uralom eléréséhez, ahhoz, hogy bekerüljön a történelemkönyvbe.
MN: Oroszország újra az általános rosszfiúnak tűnik Európából, és tulajdonképpen mindig annak tűnt. Miért pont Oroszország?
VJ: Azért, mert Oroszország egy másik civilizáció. Ha Kínáról beszélünk és arról, épp mit csináltak, elintézzük annyival, hogy „ó, ők kínaiak”. De Oroszország nagyon közel van, itt a szomszédban, sok orosz európai oktatást kapott. Ezért hisszük azt, hogy fogva tartják a gonosz emberek, ezért fel kell őket szabadítani. Ez nem igaz, erről is írok a regényben: ez a civilizáció nem rossz vagy jó, egyszerűen csak más. És Európa számára ez a civilizáció nem elfogadható.
MN: Találkozott már személyesen is Vlagyimir Putyinnal. Milyen benyomásai voltak?
VJ: A könyv ősforrása az az élmény, hogy találkoztam Putyinnal. Soha nem hittem volna, hogy ennyire komplexusos, ami talán azért is lett számomra kitapintható, mert nem Oroszországban, hanem Párizsban találkoztunk, ahol ő is idegen volt. Ez lenyűgözött.
MN: Miről beszéltek?
VJ: Azt hiszem, kitalálta, hogy lehetnék egyfajta állami író, és megírhatnám például az életrajzát, hogy aztán gazdag legyek. Nemet mondtam, és ő ezt nem szereti. Utána még láttam párszor, természetesen a háború és a durva elnyomások előtt, de nem érdeklődtünk túlzottan egymás iránt. Az látványos, hogy ez az ember gyenge oktatást kapott. Egy fotelben nem tud ülni rendesen, mert nem tud mit csinálni a lábaival. De nem meglepő, hiszen nagyon szegény családból származik. De az azért őrület, hogy ő lett az első gopnyik cár. Persze most már ott van Trump is, Amerika cowboy gopnyikja.
MN: Sőt, a minta alapján Magyarországnak is van gopnyikja.
VJ: Ó, hogyne! Magyarországnak is van, ha nem is annyira hatalmas, de azért nagy gopnyikja. Mondjuk azt, hogy Orbán Viktor Európa, de legalábbis Közép-Európa gopnyikja. A gopnyikok nagyon sikeresek lehetnek, mert lerombolják a szabályokat, az emberek pedig nem tudják, mit kell velük kezdeni, hogyan kell velük vitázni. Csak az önök gopnyikjának nincs akkora szabadsága, mint a miénknek.
MN: Azt írja, Oroszországban két erő feszül egymásnak, a politika és a kultúra, és ez a két erő gyűlöli egymást. De erő-e még a kultúra?
VJ: Nem, most már két bajunk is van a kultúrával – azzal együtt, hogy a kultúrával már nemcsak Oroszországban, hanem mindenhol csak a baj van. Oroszország kultúrájának minőségi része már elhagyta a szülőföldjét, nagyon nehéz lesz majd visszaépíteni a kultúránkat olyanná, amilyen volt. A forradalom után egyszer már nagyon sok okos ember elhagyta az országot, de még akkor is volt egy másik Oroszország, amelyben többé-kevésbé szabad emberek éltek. Most más a helyzet, és nem tudom, mi történik az orosz kultúrával. Valami biztosan lesz, egy része érdekes is, de a minőség nem tudom, visszahozható-e. Az orosz képzelőerő szinte végtelen: amikor a politikai képzelőerőben mutatkozik ez meg, általában háború a vége, de ha a kulturálisban, akkor olyanok történnek, mint Tolsztoj. De az ország jövője továbbra is nyitott, bármi történhet.
MN: Ahhoz mit szól, hogy az orosz kultúrának ezen részét is próbálják páran eltörölni?
VJ: Minden kultúra rossz valakinek. A 19. században a kultúra kicsit nacionalista volt mindenhol Európában, nem csak az oroszoknál. Persze sok hibát vétett akár Dosztojevszkij is, de őt sem a hibáiért, hanem a zsenialitása miatt olvassák. Az orosz irodalom és zene is nagyon erős, és nem szabad összekeverni a háborúval. Puskin két vagy három verset is írt kifejezetten a lengyel lázadás ellen, ami rá nézve szégyen, de ettől még Puskin maga szabad ember volt. Szomorú, hogy páran az orosz kultúra ellen harcolnak az ukrán ügy miatt.
MN: A könyvében megtörtént eseteket gyűjt össze. Mondhatjuk, hogy Oroszország története olyan erős, hogy feleslegessé vált a fikció?
VJ: A fikció itt valóban gyengébb a valóságnál, ezért jobb, ha a valóságot elemezzük. Ezért a könyvemben látomások vannak a valóságról.
MN: Oroszországban már a háború előtt ruszofóbiával vádolták, ami a hatalom kedvenc kifejezése a kritikusaival szemben. Létezik-e egyáltalán ruszofóbia?
VJ: Bizonyos mértékig igen. Európában és Oroszországban is van egy olyan gondolat, ami szerint az oroszok mindennek a példája, amit nem szabad csinálni társaságban.
MN: Vannak nehézségei Berlinben, ha kiderül, hogy orosz?
VJ: Két év alatt összesen egyszer akadt ebből problémám. Az autómnak még mindig orosz rendszáma van, és egy nő megállt mellettem kiabálni, hogy azonnal húzzak el Németországból. De nem ez a jellemző.
MN: Vissza fog térni Oroszországba?
VJ: Remélem. A kislányom, Mariana óvodába jár most, és német iskolába fog járni, nem akarom, hogy visszamenjen oda. Oleg, az első gyerekem lengyel állampolgár lett és ott is él, a másik lányom ukrán és ukrán útlevele is van, most lesz egy német is. Európai család vagyunk, de nekem honvágyam van, úgyhogy remélem, hogy a háború után időről időre talán vissza tudok majd menni.
(Magyar Narancs)
