A kínai gazdaság egy beruházások vezérelte növekedési modellt követ.
A feldolgozóipar expanziója nyomán kialakult túlkapacitások nem hagynak más választást az ország számára, minthogy agresszívan növelje az exportját, különösen az olyan gyorsan növekvő iparágakban, mint az autó- a napelem- és az akkumulátorgyártás. Az export sikerét az állami támogatások, a méretgazdaságosság és az erős verseny miatt kialakuló dömpingárak segítik.
Ez az expanzió két dolgot jelent a kínai export felvevőpiacai számára: olcsó termékeket és elsorvadó hazai ipart. Adott tehát a választás: élvezzük az olcsó fogyasztási cikkeket, vagy próbáljuk inkább megvédeni a saját iparunkat?
Végül Amerika és Európa is a védővámok bevezetése mellett tette le a voksát, de milyen megfontolások állnak a döntésük hátterében? Erre a kérdésre kereste a választ Joeri Schasfoort holland közgazdász, a Money and Macro YouTube csatorna házigazdája, ami kiváló alkalmat teremt arra, hogy a kínai után nyugati szemszögből is megvizsgáljuk a kereskedelmi háború okait.
Hogyan jutottunk idáig?
Kína alapvetően ugyanazt a növekedési modellt követte, mint előtte Japán és Dél-Korea, vagyis egy agrárországból iparosodott gazdasággá alakult át, ami lehetővé tette számára, hogy technológiailag felzárkózzon a fejlettebb országokhoz. Ez alatt az átmeneti időszak alatt magas vámokat és egyéb korlátozásokat vezetett be, hogy megvédje saját iparát a külföldi versenytől, miközben ő maga hozzáférést kapott a nyugati piacokhoz, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy meggazdagodjon – ismerteti az előzményeket Schasfoort a videós tanulmányában.
Ebbe a nyugati hatalmak akkoriban beleegyeztek, nemcsak Kína, hanem általában a legtöbb fejlődő ország esetében is, mert az volt a konszenzus, hogy a szabad kereskedelem jó, de a fejlődés érdekében lehetővé kell tenni a szegény országok számára, hogy kereskedelmi korlátozásokkal védjék a saját iparukat a fejlettebb gazdaságokkal szemben.
A nyugati közgazdászok az 1990-es években ennek a megállapodásnak az előnyeit méltatták, melynek révén a kínaiak gazdaságilag felzárkóztak, a nyugati fogyasztók olcsó termékekhez, a termelésüket a Távol-Keletre kitelepítő nagyvállalatok pedig olcsó munkaerőhöz és új piacokhoz jutottak. Mindenki boldog, igaz? Nem egészen.
Vannak ugyanis olyan csoportok, amelyek sokat veszítettek Kína fejlődése miatt.
A vesztesek többnyire a – később rozsdaövezetként elhíresült – amerikai iparvidékeken dolgozó kékgalléros munkások voltak.
Ahogy azt az IMD Business School professzorának, Richard Baldwinnak a grafikonja mutatja, miközben Kínában nagymértékben nőtt a feldolgozóipari munkahelyek száma, az USA-ban visszaesett.
A korábban a Demokrata Párt támogatóinak számító munkások elárulva érezték magukat, és csak idő kérdése volt, hogy mikor jelentkezik be valaki a szavazataikért.
Ez végül 2016-ban következett be, amikor a munkahelyek megszűnése miatt a kékgalléros munkások közül sokan Donald Trumpot támogatták a szabad kereskedelmet és Kínát ostorozó retorikája miatt.
Trump a kampánya során Kína tisztességtelen kereskedelmi politikájára utalt, például az amerikai termékekre vonatkozó magasabb vámokra és egyéb korlátozásokra, amelyek még mindig érvényben voltak (és sok esetben a mai napig is érvényben vannak), annak ellenére, hogy addigra már jóval gazdagabb ország volt, mint amikor ezeket bevezették. Trump úgy vélte, hogy emiatt az USA-nak óriási kereskedelmi deficitje van Kínával szemben, és hogy ez nagymértékben felelős az Egyesült Államok dezindusztrializciójáért. Így amikor megválasztották, elindította az első amerikai-kínai kereskedelmi háborút azzal, hogy az acéltól kezdve a napelemekig mindenféle termék vámtételét megemelte.
A helyzet Európában is hasonló. Jordan Bardella, a Nemzeti Tömörülés elnöke, szintén elítélte a kereskedelmi kapcsolatok kiegyensúlyozatlanságát, és védelmébe vette a gazdasági protekcionizmust, valamint a célzott vámok alkalmazását.
Az ingatlanbuborék 2021-es kipukkadását követően, annak ellenére, hogy a legtöbb nyugati és jó néhány kínai közgazdász azt javasolta, hogy Kína álljon át a szolgáltatásokon és a belföldi fogyasztáson alapuló növekedési modellre, Peking továbbra is a feldolgozóipar fejlesztését támogatja, ez pedig egyet jelent azzal, hogy még több olcsó kínai áru árasztja el a világot, köztük olyan stratégiai fontosságú termékek, mint az autók.
Így jutottunk el a közelmúltig.
Ha békét akarsz…
Joeri Schasfoort ezek után három fő okot azonosított, amiért az országok vámokat vetnek ki a – gyakran állami dotációknak köszönhetően olcsó – kínai árukkal szemben.
Az első érv az, hogy a megemelt vámokra a helyi munkahelyek és a vállalati profitok védelme érdekében van szükség, különösen az autóiparban. Mint azt fentebb bemutattuk, a munkahelyek megszűnése erodálja a hatalomban lévő pártok népszerűségét és a populizmus malmára hajtja a vizet. Néhányan egyenesen azzal érvelnek, hogy Joe Biden csak azért vezette be ezeket az új vámokat, hogy elnyerje a középnyugati államok, például Michigan és Ohio munkásosztálybeli szavazóinak kegyeit.
Mások azonban úgy vélik, hogy az európai autóipari óriások, mint a francia-olasz Stellantis, a német Volkswagen és a francia Renault jelenleg nincsenek halálos veszélyben Kína elektromos járművek terén elért dominanciája miatt.
Ezt támasztja alá, hogy az európai autógyártók vezetői azért lobbiztak a vámok ellen, mert tartanak a kínai megtorlástól, az amerikai autóipar pedig már sokszor szembesült a kemény versennyel, először Európa, majd Japán, aztán Korea részéről, és soha nem érezte még úgy, hogy szüksége lenne 100%-os védővámokra. Mindezek alapján Joeri Schasfoort úgy véli, hogy nem a munkahelyek és a vállalati profitok miatt aggódnak leginkább a nyugati országok vezetői. Én ezzel nem értek egyet teljes mértékben, szerintem a regnáló kormányok szemében fontos szempont a szavazatok megőrzése és a populizmus kordában tartása is.
Az is lehetséges, hogy az első, még Trump elnöksége alatt indított kereskedelmi háborúhoz hasonlóan a nyugati országok most is a Kínával szembeni külkereskedelmi deficitjük miatt aggódnak?
Végül is, ha túl sokáig áll fenn külkereskedelmi deficit, az valutaválságot okozhat.
A holland közgazdász azonban úgy véli, hogy a Nyugat ma nem ettől fél.
Az amerikai-kínai külkereskedelmi deficit évek óta a legalacsonyabb szinten van, és miközben az EU külkereskedelmi deficitje Kínával szemben kétségtelenül nőtt, egyelőre többlete van a világ többi részével szemben, így a valutaválság réme nem igazán fenyeget bennünket.
…készülj a háborúra
Schasfoort ehelyett úgy gondolja, hogy a harmadik érv, a nemzetbiztonság az igazi oka annak, hogy a Nyugat fél az olcsó kínai áruktól.
Kínát ugyanis mind Európa, mind az Egyesült Államok rendszerszintű riválisnak tekinti, amely világossá tette, hogy meg akarja változtatni a fennálló világrendet, és fű alatt egy nagy háborút támogat Európa határán. Egy rivális, amely valódi ellenséggé válhat, ha valaha is úgy dönt, hogy megszállja Tajvant, amelyet az USA valószínűleg megvédene.
A nemzetbiztonság problémája alapvetően három kérdésből tevődik össze:
- Szeretnénk-e egy rivális hatalomtól függeni bizonyos termékek és nyersanyagok terén (lásd még: Európa és az orosz gázfüggőség)?
- Szeretnénk-e olyan okos eszközöket használni, melyeknek nyitva hagyott hátsó ajtaján szabadon ki-be járkálhatnak a kínai vagy orosz hackerek?
- És végül: hajlandóak vagyunk-e feladni a hadiipari potenciálunkat?
Ez utóbbi kérdéssel érdemes egy kicsit bővebben is foglalkoznunk, mivel elsőre nem teljesen egyértelmű az összefüggés.
Európa vezetőit valósággal sokkolta, hogy Oroszország háromszor annyi lőszert képes gyártani, mint a NATO tagországai összesen, és hogy az évtizedek alatt felhalmozott fegyverkészletek milyen gyorsasággal égnek el egy közepes intenzitású konfliktusban. A jelenség egyébként nem új, az első világháborúban 1915-re minden hadviselő fél lőszerhiánnyal küzdött.
Oroszország jelenlegi előnyét annak köszönheti, hogy a GDP-je 7%-át, azaz a költségvetése 35%-át a háborúra költi. A jó hír az, hogy a nyugati országok GDP-je jóval nagyobb, mint Oroszországé és Kínáé együttesen – nem sokra megyünk azonban a pénzünkkel, ha nincs ipari kapacitásunk, amely képes azt hardverré konvertálni.
Európában számos fegyvergyár található, ám békeidőben jóval kevesebb megrendelésük van, ezért a kapacitásaik ennek megfelelően korlátozottak. Aki játszott már a Hearts of Iron nevű stratégiai játékkal, annak számára nem újdonság, hogy a civil gyárak végszükség esetén aránylag gyorsan átállíthatóak hadi termelésre. Az autógyárak szerepe különösen fontos, hiszen ők, illetve a beszállítói hálózatuk tud nagy mennyiségben katonai járműveket és nehézfegyvereket gyártani.
A második világháborúban a Porsche páncélvadászokat, a Mercedes és az Opel katonai teherautókat, a BMW és a Rolls-Royce repülőgépmotorokat, míg a Ford Sherman tankokat gyártott. Nem is keveset.
M4 Sherman tank: a legkeményebb Ford, amit valaha gyártottak. 49.234 példány készült belőle a háború alatt. - Forrás: Ford
A világ akkori legnagyobb autógyártója, a GM a világ legnagyobb hadiipari beszállítójává vált a háború alatt: 119.562.000 tüzérségi lövedéket, 206.000 repülőgép-motort, 13.000 repülőgépet, 38.000 tankot, 198.000 dízelmotort, 190.000 ágyút, 1.900.000 géppuskát, 854.000 katonai teherautót gyártott. Az átállás mindössze 18 hónapot vett igénybe. Ford és Cadillac tankok, Oldsmobile ágyúk és Buick repülőgépmotorok hozták el a szabadságot Európa szerencsésebb felébe.
De ha a vámokkal csak annyit érünk el, hogy a kínai gyárak Shanghai helyett Európában épüljenek fel, miközben a saját vállalataink becsődölnek, előrébb vagyunk azzal? Ami azt illeti, igen. Végszükség esetén az Európában működő kínai gyárakat államosíthatjuk, a lényeg, hogy legyen egy kiterjedt helyi gyártóbázisunk, amire támaszkodhatunk baj esetén. A védővámokkal ez így vagy úgy, de elérhető.
Persze egyik félnek sem jó a kereskedelmi háború, és a fogyasztók is jobban örülnének az olcsó kínai dömpingárunak. De a fő kérdés az: elzálogosítsuk-e a jövőnket üveggyöngyökért és kabátgombokért? Kiszolgáltassuk-e magunkat az újkori barbároknak, ahogy tette azt annak idején Róma?
Amennyiben ezekre a kérdésekre nemmel felelünk, és Kína sem változtat növekedési stratégiáján, úgy a kereskedelmi háború nehezen elkerülhető.
dr. Papp László / villanyautosok.hu