Kele János: Párizsos zsömle #6
"Amit Milák csinál, olyan mint a cirkusz - nézem, de nem hiszem el" - adott sommás értékelést a középfutamok után Dr. Sós Csaba a magyar úszócsapat legnagyobb klasszisának teljesítményéről. Vegyünk egy nagy levegőt, és állapítsuk meg: ezt nem egy politikus, egy másik sportág versenyzője, vagy egy egyszerű szurkoló állapította meg, hanem a magyar úszósport első számú szakmai vezetője. Hagyok időt a feldolgozásra.
A 200 méteres férfi pillangóúszás döntőjét megelőzően a magyar úszószakmán belül az volt az uralkodó gondolat, hogy ha Milák - a felkészülése ismert, bár igazság szerint inkább teljesen ismeretlen bukkanói után - aranyérmet tud nyerni, akkor az összes edzéselméletről, erőnlétről, sőt, en bloc az élsportról eddig megszerzett tudásunkat ki lehet dobni az ablakon.
Félve kérdezem: így, hogy minden idők kilencedik legjobb időeredményét úszva második lett (egy korszakosnak kinéző ellenfél mögött), biztosan csukva kell maradnia annak a bizonyos ablaknak? Tényleg muszáj mindig, mindent az arany, a győzelem felől nézni? Tényleg mindent, mindig fölülír, legitimál az aranyérem, és tényleg minden következményt, tanulságot elfed annak elmaradása?
A britek háromszoros olimpiai bajnoka, Adam Peaty pár napja második helyen csapott célba 100 mellen. Messze elmaradt egyéni legjobb idejeitől, közelében sem volt annak, hogy versenyben legyen a világ valaha volt tíz legjobb eredményével, és győznie sem sikerült. A dobogóra mégis mosolyogva állt fel, élvezte, hogy miután néhány éve még a poklok poklát járta meg az önpusztítás kénköves útján, most újra itt van, újra örömet - és igen, sikert - talál a versenyzésben, az úszásban. Senki nem kérdezte arról, mi lett volna, ha nem omlik kis híján össze, hogy vajon a nem edzéssel töltött hetek-hónapok számítottak-e az utolsó métereken. Mert a lényeg, az igazán fontos dolog nem ez - hanem az, hogy Peaty jól van, egészséges, és újra megtalálta az életben a boldogságot. A dobogó második foka, amire felállhatott, csak bónusz, ráadás, jutalom.
Milák Kristóf lelki állapotáról semmit nem tudunk, lévén nem hajlandó erről nyilvánosan beszélni, mint ahogyan arról sem, miért romlott meg a viszony közte és a szövetség vezetői, edzői között. Egy azonban bizonyos: amikor először hírt kaptunk arról, hogy a felkészülésével nincs minden rendben, akkor nem a támogató, őszintén és kizárólag őérte aggódó hangok voltak többségben a nyilvánosságon belül, hanem a számonkérő mondatok. Nem lehet, hogy éppen emiatt nem bízik a nyilvánosságban, a sajtóban? Nem lehet, hogy ennyi elég is volt neki ahhoz, hogy soha ne akarjon önszántából beszélni a gyengeségeiről, az érzéseiről, a motivációjáról, a mentális egészségéről? Miért várunk őszinte lelki lemeztelenedést egy sportolótól úgy és akkor, ha a magyar nyilvánosság még a minimális empátiát sem képes biztosítani erre adott reakcióként?
Olvasom a kommenteket, hallgatom a megszólalásokat és a sugallmazásokat arról, mit képzel magáról az a sportoló, aki nem hajlandó kommunikálni, aki nem beszél a szurkolóihoz. Mit képzel magáról, hogy nem szolgál _minket_, mindenben? Mit képzel magáról, hogy azt hiszi, neki elég "csupán" úsznia? Vegyük észre: ez az indulat nem Milákról, nem Miláknak szól. Ez a társadalmunkról, rólunk, az egónkról szól, amely azt képzeli, hogy a győzelem, sőt maga a győztes egész lénye jár neki. Hogy kiérdemelte, megfizette, hogy szőröstül-bőröstül az övé is, ugyanannyira, mint azoké, akiknek munkája, lemondása van benne. Hát nem obszcén ez az aránytévesztés? Hát nem otrombán önző és végtelenül nárcisztikus?
Elnézve a Milák-ügy hullámait, a kommentmezők indulatban fröcsögő hozzászólóit, a helyzettel semmit kezdeni nem képes szövetségi vezetőket, tényleg csupán egyetlen kérdés adódik: biztos, hogy Milák Kristóf mentális állapota miatt kell ebben az országban a leginkább aggódni?
(A #párizsoszsömle az oldal olimpiai rovata, amely a versenynapok utáni reggelen jelentkezik, és a játékok aktuális történéseire reagál - szubjektív, egyedi hangvételben.) (Facebook)