Ukrajna "meghívása" az Európai Unióba - és ami mögötte van

(Illetve… aztán… mégsem). Az EU nagylelkűen odaadja Orbánnak a Magyarországnak szerződéses alapon járó, politikai okokból „befagyasztott” EU-s infrastruktúra-szubvenció – egyharmadát. Orbán ezért cserébe „kiugrik kávézni” a döntő szavazásról, az EU 26 állam- vagy kormányfője pedig bátran megszavazza Ukrajna meghívását a „teljes jogú” EU-tagságra. Körülbelül ez derül ki a médiából arról, mi történt 2023 decemberének második hetében Brüsszelben. Ennél talán többet érdemelne a dolog.

E jegyzet egy statisztikai ábrában foglalt összefüggések ismertetésére vállalkozik. Alapjául a Világbank World Development Indicators nevű – bármely felhasználó számára ingyenes, interneten hozzáférhető – adatbázisában található, „egy főre jutó GDP” nevű változója[1] szolgál. Itt nincs módom mélyebben elemezni a felmerülő kérdéseket, csupán egy egyetlen adatsorból kikövetkeztethető összefüggések megmutatására támaszkodom.

Mit látunk tehát?

1. Az EU továbbra is folytatja világgazdasági összezsugorodását. Az ábrában megjelenített időszakon belül a lecsúszás igazán 2002-ben, azaz két évvel a 2004-es „Nagy Kibővítés” előtt mutatható ki (a Nagy Kibővítésben nyolc egykori szocialista ország plusz Ciprus és Málta lett részévé az Európai Uniónak).
2. 2014-ben az EU a világátlag 300%-át jelző vonal alá csúszott, majd pár százalékot javított helyzetén, végül 2019 óta ismét ez alatt helyezkedik el. Az EU lecsúszása lassú, fokozatos, évről-évre alig észrevehető folyamat. Hosszú távon teljesen egyértelmű e tendencia.
3. Az Európai Unió természetesen ma is globális hatalom, amely messze a világátlag 200%-t jelző vonal – a világrendszer centruma és félperifériája között húzható határ – fölött helyezkedik el. Ha meg akarjuk érteni, mit miért csinál az EU mint globális szereplő, globális súlyvesztésének, lassú, folyamatos világgazdasági zsugorodásának tényével[2] kell kezdenünk az elemzést. Az EU egyébként hét évtizedes történelme során kitartóan próbálkozott azzal, hogy szemmel látható, időnként kimondottan drámai gazdasági zsugorodását – egyfajta globális geopolitikai gömböcként – újabb és újabb államok beolvasztásával próbálja ellensúlyozni. 1960 óta bármely két bővítés közötti időszakban az Európai Unió szekuláris trendje az összezsugorodás volt, s az EU ezt próbálta a maga részéről időről-időre kompenzálni a különféle újabb kibővítésekkel. (Mindennek részletes elemzése megtalálható Az Európai Unió és a Világ című könyvemben.[3])
4. A fenti ábrában foglalt adatok szerint az EU legmeredekebb lecsúszási időszaka 2008 óta – azaz a Bulgária és Románia EU-belépése utáni években – következett be.
5. Mármost, ami Ukrajnát illeti, ez a jobb strukturális körülményekre érdemes ország az itt taglalt, 1991-2022 közötti időszakban végig, megszakítás nélkül az egy főre jutó GDP világátlagának 50%-a (azaz a periféria és a félperiféria közötti határvonal) alatt volt található, azaz a világrendszer perifériáján elhelyezkedő országnak kell tekintenünk. Az észak-eurázsiai térségben három generációval korábban kialakult államszocialista működésmód megszűnésének és a Szovjetunió nevű szupraállam összeomlásának együttes helyi következménye Ukrajna periferalizálódása volt. Ennek mértéke – főként, ha az egykori Szovjetunió többi, a Baltikumnál kevésbé szerencsés helyzetű és történelmű részeinek sorsával együtt nézzük – háborús pusztítás nélküli, „békeidőben” példa nélküli tragédia volt.
6. Ukrajna meredek zuhanásba kezdett a Szovjetunió megszűntével s az újkapitalizmus bevezetésével: az ország az egy főre jutó GDP világátlagának 20%-a alá esett. (A világátlag 20%-a alatt 1991-ben olyan országokat találunk, mint Benin, Bhután és Bosznia-Hercegovina – hogy csak a B-vel kezdődő nevű államokat említsem). A helyzet egyik legfontosabb, meghatározó tényezője tehát az, hogy Ukrajna már 17 évvel a Majdan-tiltakozások 2013-as kitörése, s 26 évvel a 2022-es orosz háborús támadás megindulása előtt a Globális Dél részévé vált, s összezuhanásának két fő strukturális átalakulás volt az előidézője: az államszocializmus „eltörlése” és a Szovjetunió összeomlása.
7. Mindezeket tekintetbe véve elkerülhetetlen a következtetés, hogy 2023. decemberi döntésével, melyben „meghívta” teljes jogú tagnak Ukrajnát, az Európai Unió abszolút példa, precedens nélküli útra lépett. Magára vállalta ugyanis a teljes jogú EU-tagországgá tételét annak az Ukrajnának, melynek…
   • • …egy főre jutó GDP-je nem éri el az EU eddigi legszegényebb belépőjének (Bulgária az egy főre jutó GDP világátlagának 65,9%-án állt 2007-es EU-taggá válásakor mért) egyharmadát. A világátlag 300%-a körül mozgó Európai Unió mai egy főre jutó GDP-je csaknem 17-szerese a leendő EU-tag Ukrajna jelenlegi gazdasági teljesítményének…
     • Egyébként Ukrajna poszt-államszocialista időszakbeli gazdasági teljesítménye elmarad Moldova és Georgia – a két másik, ugyancsak az imént tagságra meghívott volt szovjet tagállam – egy főre jutó GDP-je mögött (ezek: 33% és 44% körül vannak jelenleg). Ráadásul, ha még ez nem elég kockázatforrás…
     • . . . Ukrajna kapcsán olyan leendő EU-tagállamról beszélünk, amely Orosz Föderáció, azaz a világ egyik vezető katonai hatalmának folyamatos támadása alatt áll, háborúban létezik csaknem két éve.
8. Ezek alapján nehéz elkerülni a következtetést, hogy Ukrajna, Moldova és Georgia teljes jogú EU-taggá válása, ha / amikor megtörténne, . . .
   • • Csökkentené az EU fajlagos gazdasági teljesítményét – vagyis csak tovább gyorsítaná az EU lecsúszását –, nem is szólva arról, hogy…
     • A már ma is jelentős, EU-n belüli gazdasági egyenlőtlenségeket tovább növelné, miközben…
     • Fokozná az egyes EU-tagországok EU-n belüli függőségét, további, még a mai rendszert is meghaladó mértékű egyenlőtlenség-teremtő értékláncolatokat és az EU-centrum felé irányuló profitáramlásokat hozna létre.

Ukrajna teljes jogú tagságra szóló „meghívásával” az Európai Unió jelenlegi vezetése történelmi lépésre szánta el magát. Generációkra előre elkötelezte magát amellett, hogy minden eddiginél kizsákmányolóbb szupraállami szervezetté váljék – nemcsak külső kapcsolatrendszerében (amit a kritikai EU-irodalom már jó egy generáció óta meglehetősen egyértelmű jelenségként kezel, s ekként elemez), hanem belső viszonyaiban is.

Ennek következtében nem nehéz megjósolni, hogy az új tagországok egyre hangosabban, s egyre meggyőzőbb morális szempontra hivatkozva fogják követelni egy új gazdasági támogatáscsomag bevezetését, melyről könnyen belátható, hogy mértéke – ha bárki egyáltalán hajlandó elgondolkodni egy ilyen strukturális változáson – meghaladná az egykori Marshall-terv dimenzióit.

Ráadásul e meghívással az Európai Unió jelenlegi vezetői olyan geopolitikai pályára állították az EU-t, melynek során immár nemcsak de facto, hanem de jure is háborúba keveredik nagy keleti szomszédjával. Más szóval, Ukrajna EU-s tagságra szóló meghívása a ma folyó orosz-ukrán háború meg-NEM-oldása felé mutat, pusztán azáltal, hogy nem a háború de-eszkalációjára törekszik, hanem – mind önmaga, mind az USA, mind pedig Oroszország számára – emeli a téteket. A rekordsebességgel, EU-szintű politikai hisztéria formájában véghez vitt, kierőltetett meghívásra épp az azutáni héten került sor, hogy az USA mai politikai vezetése – saját belpolitikai és geopolitikai gondjainak nyomása alatt – meglehetősen világosan Ukrajna, az EU, s a világ tudtára adta (ld. pl. itt, itt, itt, itt, vagy itt), hogy „elfogyóban a pénz az ukrán háborús támogatásra”.

Az Ukrajnának küldött EU-s meghívás tehát értelmezhető úgy is, hogy az EU vezetői abban a pillanatban próbálják az USA törvényhozását gyengéd (v.ö.: „puha erő”), ám annál határozottabb (mondhatni: öngyilkosságig menően határozott) lépésekkel rákényszeríteni, hogy nyúljanak még mélyebben az észak-amerikai adófizetők pénztárcájába. Tette mindezt az EU egy olyan háború kapcsán, melyben a NATO és ennek néhány, globálisan viszonylag jelentéktelen egyéb követője kivételével a világ legnagyobb s leggyorsabb gazdasági, katonai, geopolitikai jelentőség-növekedésben levő országai szinte kivétel nélkül Oroszország és a világszerte elég egyértelműen Oroszország mögött felsejlő Kína „vonalát” látszanak követni.

Az EU láthatóan elkötelezte magát arra, hogy belső jellegét tekintve a mai Lengyelországhoz vagy Magyarországhoz hasonuljon

– ahol az Uber-sofőröktől az idősápolókig, a szemetesektől a takarítókig s a kemény munkát igénylő szolgáltatási tevékenységet jórészt etnikailag megjelölt, rasszizált alsó-munkásosztályba tartozó, alulfizetett, azaz hiperkizsákmányolt, kelet-(közép?-)európai „munkaerő” végzi. E „munkavállalók” munkaerő-„piaci rése” két tényezőből jön létre: bőrfelszínük alacsony melaninszintje – ez ma Európában számít… mintha a 19. században járnánk… –, s a minden gyakorlati kérdést, tapasztalati tényt, a formális logikát és a józan észt egyaránt felülíró ideológiai elkötelezettségük egy „európai integrációnak” nevezett kultikus tárgy iránt.

Az így az EU leendő keleti fertályáról származó munkaerő számára megnyíló munkaerő-„piaci rés” pont arra elegendő, hogy e munkaerő minél nagyobb számban, minél brutálisabban agyonfoglalkoztatva és alulfizetve lehessen jelen a számára biztosított, szűk nyugat-európai nyilvános- és magánterekben. Korlátozott jogokkal és lehetőségekkel, „természetesen” – elvégre: valamit-valamiért.

Ukrajna magukhoz édesgetésével az EU vezetői megvásároltak egy nagy és rendkívül olcsó munkaerő-állományt – ezzel újabb pár évtizedre talán menedzselhetővé téve a nyugat-európai népesedési katasztrófát, legalábbis, ami a tőke-munka viszony „zavartalan” működését jelenti. Csakhogy ezzel az olcsómunkaerő-beszerzéssel létre hoztak egy sor, minden korábbinál húsba vágóbb EU-n belüli egyenlőtlenséget, egyre mélyítve a szakadékot egyfelől a nyugat-schengeni tőke, államok és jogokkal bíró állampolgárok jól szervezett érdekérvényesítési logikája, illetve az ő pár száz kilométerrel keletebbre élő megfelelőik, a kelet-(közép?-)európai tőke, államok és jogkorlátozott állampolgárok kusza, kapkodó és szinte teljesen végiggondolatlan jog- és érdekkövetelési gyakorlata között.

A Szovjetunió és az államszocializmus kettős megszűnése az egykori szovjet periféria társadalmai kollektív jogaira, létfeltételeire vonatkozó szabályok, lehetőségek és eljárásmódok széles körű átalakulásával járt. Ma e jogmegfosztási folyamat következő lépését láthatjuk: gigantikus méretű, legyőzhetetlennek tűnő, minden korábbit eltörpítő külső függési rendszerek vannak kialakulóban. Kelet-(közép?-)Európa társadalmai máig zsigereikben érzik az Első és a Második Jobbágyság emlékét, azt a kollektív tapasztalatot, hogy a világ – számukra „birodalmi” szempontból legrelevánsabb – „közel”-nyugati térsége s közöttük fennálló viszonyok lényege az elnyomás, a kizsákmányolás, a tulajdonrablás és a de-emancipáció egyfajta jogilag megalapozott rendszere (a jog ugyebár mindig az erősebb joga), s e rendszert az átláthatóság esélye nélkül működtető, önjelölt, s egyre inkább örökletes úton szaporodó, kívülről szinte hermetikusan zárt „helyi elitek” közvetítik hozzájuk. Mindennek újabb fázisa a volt szovjet Globális Kelet Harmadik Jobbágyságba vetése – beleértve az EU új, kelet-európai „határvidékeit”.

Ami az EU-„szomszédság” részét képező társadalmak nézőpontját illeti, melyeknek jelenleg különféle fázisban „elbírálás alatt” van az EU-tagsági kérelme – ezek EU által közzé tett listáját ld. itt –  elég nyilvánvaló, hogy az Európai Unió jelenlegi politikai vezetése egyértelműen állást foglalt abban a fogas kérdésben, melyet Joschka Fischer egykori német külügyminiszter 2000-ben elhangzott, „A konföderációtól az államszövetségig: Gondolatok az európai integráció végességéről” című, széles körben revelációként kezelt beszédében[4] fogalmazott meg. E kérdés lényege: hol húzható meg az EU „optimális” keleti határa.

Az Európai Unió a minapi döntés alapján láthatóan leginkább arra hajlik, hogy keleti irányú expanziót hajtson végre saját globális gazdasági súlyának növelése (pontosabban: súlyvesztése mértékének mérséklése) érdekében.

E folyamatban az EU jelenlegi vezetése láthatólag kívánatosabbnak találja az egykori szovjet geopolitikai tér társadalmait – melyeket a jelenleg Nyugat-Európában létező, pop-embertan-tipológiai érzék a „fehér” csoportozaton belül – ha mégannyira „csak” a „piszkosfehér” alcsoportban[5] – helyez el, mint azon, teljes jogú EU-tagságra pályázó országokat, melyeket az európai szemlélet a „fehér” kategórián kívülre rasszizál. Ebben az értelemben a 2023 decemberében meghozott EU-s döntés Ukrajna, Moldova és Georgia meghívásáról határozott választ ad a Joschka Fischer által feltett kérdésre: az európai integráció „végességének” képzete elegánsan reprodukálja a nyugat-európai társadalmak több száz éves „rassz”-kódját – mind saját maguk, mind kelet-európai szomszédaik, mind pedig Európán kívüli „szomszédságuk” vonatkozásában.

Érdekes következtetésekre juthatunk, ha tekintetbe vesszük, hogy az EU-nak van olyan tagsági pályázója – így Törökország –, mely nemcsak, hogy sokkal régebb óta van „parkolópályán” (EU-s tagsági pályázatát 1987-ben (!!!) adta be, szemben a nemrég „meghívott” három országgal, melyek pályázata 2022-ben íródott), hanem a jelenlegi meghívottakhoz képest sokkal jobb gazdasági helyzetben is van. Törökország egy főre jutó GDP-je 2022-ben a világátlag 121%-án állt. Ez nemcsak több mint hatszor magasabb, mint Ukrajna „gazdasági teljesítménye”, de meghaladja a 16 éve EU-tag Bulgária és Románia mai teljesítményét is, s csak kicsivel marad le Magyarország mögött.

Az a tény, hogy az EU jelenlegi politikai vezetése egyértelműen preferál három rendkívül szegény jelentkezőt a világrendszer perifériájának alsó-középső részéről – ismétlem, Ukrajna, Moldova és Georgia egy főre jutó GDP-je a világátlag 18%, 33% illetve 44%-a körül van jelenleg – a 121%-os, azaz a félperiféria felső felében található Törökországgal szemben, elég egyértelműen mutatja, az EU mai vezetői előnyben részesítik az EU „rassz”-szempontú, mégoly látszólagos egységét, méghozzá generációkra előre.

Az EU csúcspolitikusai minden jel szerint úgy érzik, „tudják”, hogy miként „kezeljék” a jövőbeli kelet-európai munkásáramlásokat, az ukrán, moldáviai és georgiai társadalom azon tagjait, akik – így a vélekedés – várhatóan mindent meg fognak tenni azért, hogy idomuljanak a vélt „nyugat-európai” „eurofehér” kulturális „sztenderdekhez”, „várakozásokhoz”. Ne értsük félre, szó nincs arról, hogy bármilyen értelemben egyenrangúnak vélnék őket – a „piszkosfehér” kategóriának épp ez, a „fehérségen” belüli különbségtétel, az alá-fölérendelés a lényege –, ám mégis csak a tágabb értelemben vett „fehérség” részeinek tekintik őket. A „piszkosfehér” szubjektum előnye a „nem-fehér” szubjektummal való összevetésben, viszonyfogalomként nyer igazán értelmet a mai európai politikában.

Inkább három szegény „piszkosfehér”, mint egy középjövedelmű nem-fehér. Ez a képlet a mai EU-ban.

Az előretörőben levő, bevándorló-ellenes, menekültgyűlölő, „rassz”-iszonyodó és kulturálismásság-megvető nyugat-európai szélsőjobboldal felemelkedésének rémétől egy emberként rettegő, ráadásul a hosszú távú munkaerőhiány rémével küszködő mai EU-s politikai vezetők, úgy tűnik, kisebb rossznak vélik az alacsony melaninszintű, reményeik szerint „könnyebben is asszimilálható” ukrán, moldovai és georgiai vendégmunkás-áramlások távlatát, mint ezek alternatíváját, valamiféle nyitást az afrikai vagy ázsiai társadalmak beáramlása előtt.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy arról az Európai Unióról beszélünk, amely a Földközi-tengeren elkövetett tömeges emberöléstől[6] – azaz emberiség ellenes bűntettek sorától – sem riad vissza az európai társadalmak (huszadik század eleji nyelven: a „génállomány”) „fehéren” tartása végett, jól kivehetővé válik az új, Európa-központú globális „rend” alapszerkezete.

Mindez az Európai Unió végét jelenti, legalábbis abban a formában, ahogy eddig ismertük. Mindez bizonyos értelemben előre jelezhető volt: az EU mint geopolitikai lény soha nem volt más, mint egy elképesztő mértékben felfújt, belülről üres, reflektálatlan, koloniális-rasszista vámunió, minden korábbit meghaladó, őskoloniál PR-ral. Most azt látjuk, napjainkban – három generációval az EU létrejötte után – mindez Nagy Geopolitikai Vízió formáját kezdi ölteni.

Kezdenek lejönni a kesztyűk.

Persze az meglehet, hogy továbbra is létezni fog egy „Európai Unió” nevű valami – a történelem néha meglódul, néha lelassul, ki tudja, mit hoz a jelen – de a szemünk előtt létrejönni látszó EU, úgy tűnik, jóval kíméletlenebb, rosszindulatúbb, kizsákmányolóbb, elnyomóbb, egyenlőtlenebb, erkölcsileg igazolhatatlanabb – újmagyarul: „NER”-esebb –, lesz, mint aminek eddig ismertük.

Mindenki, bárhol a világon – fedezékbe!

[1] – „Per capita GDP at Constant 2015 USD”.

[2] – Erről részletesebben ld. pl.: Böröcz József. 2011. „European Integration: Global Strategy for Waning Powers,” Perspectives on Europe, Spring 41, 1: 35-39.

[3] – The European Union and Global Social Change: A Critical Geopolitical-Economic Analysis. 2009-2010. Oxford, UK: Routledge. Magyar változata: Az EU és a világ. Kritikai elemzés. 2018. Budapest: Pesti Kalligram.

[4] – Fischer, Joschka, „Vom Staatenverbund zur Föderation – Gedanken über die Finalität der europäischen Integration„ (Berlin, 12. Mai 2000),  https://www.cvce.eu/content/publication/2005/1/14/4cd02fa7-d9d0-4cd2-91c9-2746a3297773/publishable_de.pdf

[5] – Böröcz, József. 2021. „’Eurowhite’ Conceit, ’Dirty White’ Ressentiment: ’Race’ in Europe.” Sociological Forum, DOI: 10.1111/socf.12752. Magyar változata: Böröcz József. 2022. „’Eurofehér’ gőg és ’piszkosfehér’ sérelemérzet: A ’rassz’ – Európában.” Replika, 125: 129-150. DOI: 10.32564/125.8.

[6] – Ld. pl. Heller, Charles és szerzőtársai. 2017. „’It’s an Act of Murder’: How Europe Outsources Suffering as Migrants Drown,” The New York Times, ECRE. 2023.  „Another Deadly Tragedy Sparks Renewed Critique of EU and Member States over Lack of Response, New Decree from Italian Government Focusing on Punishment and Exclusion”, European Council on Refugees and Exiles, ECRE Bulletin.

Böröcz József / Mérce